Már az a múltkori rádiójáték kimozdított a karanténból. Amikor meghallottam a saját mondataimat, valóságos villámcsapásként ért. Rögtön fel akartam hívni valakit, de nem volt vonal a telefonban. Ma sincs. Inkább írok. Írásban viszont lassú vagyok. Lassú víz partot mos. Nem ismerem azt a színészt, aki kölcsönadta a hangját, de annyira tökéletesen csinálta, hogy néhány pillanatig azt hittem, én beszélek.

Színházi alkotók naplójába olvasunk bele júniusi sorozatunkban. A színházak zárva, egy kór tartja rettegésben az emberiséget, 2020-at írunk. De lehet, hogy 1841-et. Mit csinál a művész, ha nem dolgozhat?

Vicceket olvasok, egyéb untat. Meséljem el a kedvenc viccemet? Kertész Imre írta, túl hosszú, hogy idemásoljam. Mások talán nem neveznék viccnek, lehet, nem is az. Humor? Csúcshecc? Gyászmunka? Sírgyalázás? Szentség? Blaszfémia? Aki ír, pingpongozik, üti vissza a nem megfelelő szavakat. Vegytiszta színház vagy epika? Revü vagy Gesamtkunstwerk? Történet vagy történetiség? Aktum vagy faktum? Járulékos mutatvány vagy ingatag valóság? Az aktív ritmus alapja a zuhanás vagy az emelkedés?

Nálam a lecsupaszodás. Ahogy a test lecsorog a vázról. Fiatal koromban sokat ittam, hogy testetlen legyek. Viszont nem bírtam az italt. Inkább csak vizet kortyoltam, szódát, hajnalig. A kártyát sem szerettem, viszont folyton nyertem. Leolvastam az arcokról a lapokat, akárha tükörről. Enjoy!

Már az a múltkori rádiójáték kimozdított a karanténból. Amikor meghallottam a saját mondataimat, valóságos villámcsapásként ért. Rögtön fel akartam hívni valakit, de nem volt vonal a telefonban. Ma sincs. Inkább írok. Írásban viszont lassú vagyok. Lassú víz partot mos. Nem ismerem azt a színészt, aki kölcsönadta a hangját, de annyira tökéletesen csinálta, hogy néhány pillanatig azt hittem, én beszélek. De nem én voltam. Nem voltam igazán szerelmes, de meglepett, hogy egyszer csak ott volt, kitárult a lehetősége. Szerelmes lehettem volna. Erre csak annyi év után ébredtem rá.

A hangjátéké a jövő. Enjoy! Az idő térré változik. Ide-oda lehet mászkálni benne, anélkül, hogy azt a pontot, ahonnan ellépünk, elveszítenénk. Átlátjuk, hasonlóképp, ahogy egy szobában ücsörögve a szoba egészével van kapcsolatunk. A hangjáték a jelentés nélküli színház lehetősége. Az érzéki hatás nem szegényes, a gesztusok talán még egyértelműbbek, a fényeket a hangszínek és az effektusok helyettesítik. Enjoy!

Bereczky Júlia és Barkó György a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában (O’Neill: a Boldogtalan hold, 1970.)

De most más jár a fejemben. Úgy látom, a világ majdnem utolért, felvette az én tempómat. Legalábbis az a része, amihez igazán közöm van. Úgy nem lehet gondolkozni, hogy közben sürgök-forgok, ide-oda szaladgálok. A színház bezárta kapuit. Enjoy!

Elmeséljem a másik kedvenc viccemet? Freudenheimról szól, aki nem magyarosított. Igaz, erre nem is volt szüksége, mivel Berlinben élt, 1934-ben, a korai náci Németországban. Szóval, Freudenheim épp tart valahová a Pariserstrassén, amikor lefékez mellette egy nagy fekete limuzin, kiszáll belőle Hitler, előkapja a pisztolyát, és ráparancsol Freudenheimra, hogy megegye a sarki épület tövében bűzölgő emberi extrementumot. Freudenheim négykézlábra ereszkedik, de halálra szántan vonakodik. Hitler ráüvölt: Megenni, enjoy! Mire Freudenheim elfojtott undorral hozzákezd. Hitler felröhög, és úgy rázkódik egész teste, hogy kiejti kezéből a pisztolyt. Freudenheim felkapja, és most ő kényszeríti Hitlert, hogy folytassa a dolgot. Majd mielőtt Hitler a végére érne, megfutamodik, útközben a pisztolyt egy hídról a Sprébe dobja. Később hazaér, és a felesége, ahogy minden nap, most is megkérdezi: Milyen volt a mai napod, drágám? Erre Freudenheim: Fogadjunk, soha ki nem találnád, kivel ebédeltem ma.

Meséljek még vicceket? Ezek a Hitleresek különösen jók. Enjoy!

Nem bírok a rendezésre gondolni. Már ahogy magam elé képzelem, belepi a színpadot az összes klisé, amitől meg kellene szabadulni. Hol jön be a színész? Már bent van? Fényben vagy sötétben? Már a kezdő beállás egy az egyben klisé. A klisé uralja a látásunkat. Nem az van, amit látok, hanem amit a klisé lát. Csináljunk végre vak színházat. Enjoy!

Remélem, nem vesznek komolyan. Szerencsére nincs szakállam. A rendezők amolyan ószövetségi próféták voltak mindig is. Ábrahámok, Illések, Zakariások. Atyák, tanítók, tanítómesterek, rengeteg tanítvánnyal, akik hatványosan növekvő számban hirdetik az atyák tanításait. Jobban érdekelnek a viccek, mint a tézisek. Enjoy!

Freudenheim a piacra tart, hogy málét vegyen a tyúkjainak…

Amikor Ebenseeben kiszálltunk kora reggel a vonatból, és a katonák a sorokat rendezgették, ácsorogtunk ott valamennyit. Sütött a nap. Az állomás melletti házból, a kerítés résein tyúkok dugták ki a fejüket, kíváncsian nézegettek. Hol itt, hol ott megjelent egy tyúk feje, és amikor visszahúzta volna, kicsit beszorult, meg kellett mozgatnia, valahogy úgy, mintha kicsavarozná. Milyen vicces történet! Sajnos soha nem tudtam elmesélni.

Színház helyett csinálj inkább gyereket! De vajon neki tudsz majd mesélni? Mert ha nem, akkor gyereket se kell csinálni.

A Káin és Ábelben belekezdtem, megpróbáltam elmesélni. Idilli környezetben indul, szemkápráztatóan szép búzamező közepén. Amikor felment a függöny, a közönség a gyönyörűségtől tapsban tört ki. Ebből az idillből indultam, és úgy gondoltam, ahogy majd lebomlik, a téziseken túl, a jelentés fölött vagy alatt érzelmileg is érthetővé válik, hogyan születik meg a bűn. Csakhogy megint becsúsztam a klisék közé. Volt ott egy fiatal színésznő. Jók voltak a mellei, kértem, hagyja néha láttatni őket. A kéjvágyat tettem a bűn forrásává, holott valami egészen mást kellett volna megmutatnom.

Orosz Lujza és Vadász Zoltán A fekete macskában, a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában (1976, Csomafáy Ferenc felvétele)

Végigsétáltunk a nyári reggelben ébredező utcákon. Jobbra fent takaros kis vár állt, az is fellobogózva. Az ódon német házak ablakában rengeteg muskátli, a macskakővel kirakott tér árnyas oldalában cukrászda, gyerekek tolongtak előtte, és szédítő vaníliaillat terjengett. A cukrászdával szemközt pékség, a vaníliaillat onnan jött. A tábor kapujától, közvetlenül, ahogy beléptünk, két külön oszlopba tereltek, még csak el sem búcsúztam a családomtól. Ők is arra figyeltek, hogy pontosan betartsák az utasításokat. Épp aznap lettem 19 éves. Mivelhogy június 4-én születtem. Enjoy!

Még annyit, hogy elképesztően friss volt a levegő, talán éjszakai zápor mosta le a port, bár nem hiszem, hogy nagyon sok por lett volna azon a vidéken. Vonultunk az utcán négyes sorokban, akár valami osztálykiránduláson, szüleim és testvéreim, Tamás és Laci is derűsek voltak, láttam rajtuk, örülnek, hogy ide jöttünk, jó választás volt, itt minden jobb lesz, mint a somlyói téglagyár sáros udvarán. A cukrászdával szemben, a pékség előtt egy fehérszandálos lány kosarából aranybarna cipók kandikáltak ki, és egy nagy, cukrozott fonott kalács. Igyekeztem pontosan megjegyezni a helyet, hogy ha kimenőm lesz, visszataláljak. Kis fenyves ligetben vitt a lágerig a nyílegyenes út. A fenyők alatt villák húzódtak meg, egyiknek sem volt kerítése. Mint Tasnádon a Budai doki villája, mindegyik sátortetős és manzárdos. Egyetlen dolog nem tetszett: nem mosolyogtak az emberek, sőt, átnéztek rajtunk. De lehet, csupán azért, mert valamennyien vakok voltak.

Ezt a történetet fogom végre elmesélni. Ez lesz a visszatérésem a színházba. Enjoy!

A dolog ott kezdődik, hogy van-e olyan színház, ahol ezt megrendezhetem. Legtöbb színház szűk terekbe vonult, ami nem volna nagy baj, ellenben képtelenek a gesztikulációban ehhez alkalmazkodni. Úgy hadonásznak, mint kezdő teniszezők, és a hangot sem halkítják le.

A színpadi tér úgy működik, mint a nagyítóüveg. Kinagyít egy-egy darabot a valóságból, mindegy, hogy az miféle. Elegendő egyetlen parányi részlet, mondjuk tenyérnyi a szereplő ruhájából: jól kivehető a szövet szálainak szerkezete, a minta textúrája, sőt, a szövőnő beleszőtt hajszála is. Vagy lehet ez a kinagyított részlet akár a színész testén is. Hirtelen megpillantunk egy óriásira nőtt szemölcsöt, vagy látjuk a sötét pórusokat, és e furcsa torzulás által a világ valóságosabb lesz. Igen, a színház eszközei, maga az anyag, amit használ, nem elégséges, más művészeti ágak látványosan lekörözik. De pont ennek a csonkaságnak a leplezetlensége mentheti meg. Mert felhívja a figyelmünket a kifejezés anyagában eleve meglévő kudarcra. Omladozó, parányi térbe bevinni a vakon örvénylő katasztrófát, ebben látok fantáziát. Elmehetnék Szatmárra, a régi színházamba. Enjoy!

Inkább legyen a határtalan természetben, egy katlan mélyén, vagy egy lapos dombtetőn. Bár ez sem jó, nem szeretnék kirándulóbuszokat. Legyen a kolozsvári vagy a vásárhelyi főtéren. Vagy mondjuk egy játszótéren. De ha esik az eső? Mégis legyen kőszínház. Olyan, amelyben soha semmit nem játszottak. Talán lesz, aki építtet egyet. Enjoy!

Emlékszem, amikor rendezni kezdtem, hosszú elemzéseket írtam a darabokról. Némelyek hangzatos szövegek voltak, összeollózva innen-onnan, fel is olvastam a színészeknek, de főképp a párttitkároknak, akiktől az előadás függött. Aztán később már nem foglalkoztam ilyesmivel. Elkezdődött a próba, és tudtam, semmi értelme már most megjegyezni, ki mit csinál. Sokszor rászóltam az ügyelőre, isten ments, hogy rögzítse, mi történik. Akkor még nem tudtam, csak éreztem, hogy minden a tér függvénye. Minden attól függ, hogy az első mozdulat miféle teret alakít ki maga körül. Mondtam, kezdjék el, mindenki jöjjön-menjen, járkáljon, keringjen, álljon, ahova akar. Szerettem így dolgozni. Aztán egyszer csak kialakult a tér, és ebbe rendeztem bele az előadást. Van, igen, minden térben van valami határozott teremtő erő. Enjoy!

És persze nem akarok színészeket. Annyira beléjük verik a kliséket… Műkedvelőkben sem bíznék, civilekben sem. Legyenek abszolút képzetlenek. Emlékszem anyámra, aki egy műkedvelő társulatban játszott, és mielőtt otthon megkérdezte volna, hogy szilvalekváros vagy zsíros kenyeret kérünk-e, nagy levegőt vett, és a szemöldökét Turay Idásan felhúzta. Pelenkában ide-oda totyogó csecsszopók? Esetleg tárgyak? Nem. Robotok? Nem, nincs bennük történet. Legyenek mégis színészek. Liv Ullmannak tetszik az arca. Férfiban Charles Bronson, nagyon jók a ráncai. Az a színész, aki a hangomat kölcsönözte. Meg az a fiatal színésznő, akit láttam egyszer sárkányt eregetni. Mellettük Vadász meg Barkó, ez a két született zseni. De valamennyien csak ebben a darabban játszhatnak, sehol másutt. Filmekben sem. Az utcára se menjenek ki. Enjoy!

Már csak a darabot kell megneveznem, ugye. Melyikben volna benne az én történetem, az a reggeli út a lágerbe. Vagy mégis délután lett volna? Hogyhogy nem emlékszem pontosan?

A Godot… adva van. A várakozás, az értelmetlen hadoválás, a ki nem mondható traumák további elhallgatása. Egyetlen gond, hogy túl jelentésesen van megírva. Talán átírom. Hogy ne a jelentés domináljon, hanem a történet kuszasága.

Mégsem írom át, menjen, ahogy menne, ellenben belemaszatolok. Ahogy egyszer… Ment a próba, Vadásszal és Barkóval, de a jelenetük leállt, mert volt valami technikai zűr a vezetékekkel. Vártuk, hogy kijavítsák, közben ők megbeszélték, hogy amikor Vadász hadifogságban volt, akkor megevett egyszer egy fél bakancsot. Nyersen?, kérdezte Barkó. Nem, megfőztem! Barkó nem hitte, Vadász meg tanúkat hozott, előadva, hogy amikor Major Tamás meg Várkonyi náluk járt, lent a borospincében arról meséltek, hogy ők is leszedték a halottak bakancsát, már akin találtak, és megfőzték. Közben helyrehozták a vezetékeket, Vadász meg Barkó folytatta a jelenet. Miután lement, kértem őket, hogy maradhasson benne a beszélgetésük, élesben is tegyék bele. Kipróbáltuk, nagyon jól működött, eltorzult ugyan, de a kliséket lerázta magáról. Aztán persze ki kellett venni, nem mehetett így le. Hát majd most. Enjoy!

Facebook Comments