Játékos és drámai, könnyed és súlyos – számtalan szerep, sokféle arc. Bár vallja, az igazit leginkább Szolnokon és Veszprémben mutathatta meg. Egyik utolsó szerepe, a Stúdió K Peer Gyntjének idős Solvejgje felejthetetlen, csakúgy, mint néhány éve összeállított önálló estje. Meszléry Judittal Marton Éva beszélgetett megfelelésről, szabálytalanságról, a játszás öröméről.

A Mosolymaradék című előadás fotóit Gáspár Gábor készítette. Fotók forrása: Veszprémi Petőfi Színház

Ritkán játszol mostanában. Talán utoljára a Studió K Peer Gyntjében láttalak. Az idős Szolvejget alakítod. Alig szerep, mégis nagyon emlékezetes. Neked is ennyire meghatározó volt?

– Nagyon szeretem az előadást, tavasszal megint játszottuk volna, de sajnos elmarad. A kőbányai templom altemploma – bezárásáig itt játszottuk a jelenetet – elképesztően erős helyszín, semmi más nem tudja pótolni. Az idős Solvejget alakítom, ami Hegymegi Máté rendező ötlete volt, hogy mindenki felett elmegy az idő, Solvejg felett is. A hosszú várakozás, a törhetetlen hit, hogy el fog jönni ez a nagyon tiszta találkozás, az csodálatos. Nagyon egyszerű, lecsupaszított jelenet, Hegymegi minden drámát lefaragott belőle, ettől lett annyira igaz. Peer Gynt számára is megnyugvást jelent ez találkozás. Nagyon szép az a kép, ahogy fekszenek, mint anya és fia egymás ölében, talán alszanak, lehet, hogy meghaltak. Mindig katarktikus élmény jelent, miközben nem kell játszani, csak jelen lenni.

A helyszín teremtette meg a jelenet hangulatát. Egy emléket is felidézett bennem: első osztályos lehettem – az apácákhoz jártam – amikor rávették anyámat, hogy szerepeljen egy iskolai színdarabban. Pontosan nem emlékszem, de valamilyen haldokló szentet alakított, feküdt egy ágyban, néztem őt, s elvarázsolt. Talán először ekkor fogalmaztam meg magamnak, amit ma is vallok, hogy az a fontos, hogy az ember elhiggye a színházat. Ami ott van, az nem kitaláció, hanem élő dolog. Ez az akkori előadás meghatározta az egész pályámat, talán emiatt van, hogy sosem akartam megfelelni, nincs bennem hiúság, csak az érdekel, ami velem történik. Csak az érdekelt, hogy játszhassak. Nem érdekelt a siker, soha nem kérdeztem rá, milyen voltam, ezt halál pontosan tudtam mindig. Néha átvertem a nézőket, olykor a rendezőket is, de magamat sosem tudtam becsapni.

Van egy előadásod, a díszlet ott is csak egy ágy. A Dienes Eszter verseiből készült, Ha már szögekbe léptem-ested súlyos monodráma.

– Ezzel a monodrámával rángattam ki magamat a pocsolyából, mert nekem a „karantén” már öt éve tart. Eltört a lábam, operálták, kórház, rehabilitáció, lassú gyógyulás volt az elmúlt néhány évem, s ezért valahogy nagyon furcsán, váratlanul vágódott el a pályafutásom. Emellett a monodráma mellett még egy meghatározó előadásom volt a veszprémi színházban, Berényi Gábor rendezésében a Drága Gizám – Örkény Macskajátékának egy kétszereplős átirata. Az egyik legnagyobb színpadi élményem, Orbánné telitalálat az én figurámra. Igazi kihívást jelentett, Palásthy Beával játszottuk, aki több szerepet is alakít.

Ez a szerep valóban nagyon te vagy. Azért telitalálat, mert azt a karakteredet is megmutathattad, amit általában nem?

– Rám általában nem kerestek darabot. Nem voltam olyan helyzetben, hogy választhassak, hogy valamit rám gondoltak volna. Általában valamiben eljátszottam valamit. Szolnok kivételével, ami talán a legszebb éveket jelentette, ott többször is bennem gondolkodtak, rám kerestek szerepet.

És ez zavart korábban is, vagy a pályádra visszanézve erősödött fel?

– Mindig zavart, bár Békés András már a főiskolán megjósolta ezt, s azt mondta, nekem nincs olyan képességem, hogy magam körül jó helyzetet teremtsek. Ha helyzetbe hoznak – mondta – akkor a maximálisat fogom kihozni. És tényleg így volt.

Mi hiányzik belőled?

– A karrier-építés, a magam előtérbe nyomása. Mindenem a játék, s ha hagynak, az pont elég. Csak hadd játsszak.

A Dienes Eszter-előadás, amelynek az ötlete a tied volt, ebből a felindulásból született?

– Az ötlet az enyém volt, a verseket én találtam, én vittem, de hatalmas segítséget jelentett Telihay Péter, aki előadássá gyúrta az anyagot. Igaz, azt is mondta, hogy látszik, nem nagyon mondtam verseket, de ezt nem bántásnak gondolta, látta, hogy egészen máshogy gondolkodom az anyagról.

Versek, de így egybegyűjtve sorstörténet, egy asszony élete.

– Nekem ezek sohasem „úgy” versek. Valaki most a karantén-időben megkért, én is mondjak valami verset egy közös akcióban. Rögtön mondtam, hogy Nagy László Kiscsikó-siratóját szeretném. Meg eszembe jutott József Attila „Ijessz meg engem, Istenem, szükségem van a haragodra”-sora. Elképzeltem, de én egészen másként gondolom, mint ahogy mondani szokták. Egy lázasan félő, reszkető ember szól Istenhez, de nem istenes vers. Én istenhívő vagyok – nem vallásos – olykor kisajátítom őt, szoktam vele beszélgetni. A József Attila-versnél azt éreztem, ő leszámolt Istennel, már nem hisz benne, nagyon nehéz elmondani.

Dienes Eszternél az történt, hogy kiderült, mennyire egyformák vagyunk, nagyon hasonlóan gondolkodunk. A verseiből éreztem őt meg, mert nem voltam hajlandó utánanézni az életének, elolvasni a vele készült interjúkat. Hagytam, hogy a versei hassanak. Akiket szeretek, azokra nem tudok halottakként gondolni, számomra örökké élnek. Dienes Eszter is. Tudtam, hol ironizálhatok, mi az, ami szíven szúrja őt, milyen iszonyatos test-lelki fájdalmakon ment keresztül. Megmutatta, hogy lehet egyszerre szeretni és gyűlölni, megátkozni, kívánni, és mégis mindig egyedül lenni. Nagyon mélyen élte meg a pillanatokat, ahogy én is mindent nagyon mélyen tudok átélni.

Mindent a végletekig viszek el, talán ezért is tartottak olykor renitens színésznek. Ha ittam – nem többet, mint mások –, abba is nagyon bele tudtam menni, s mindig történt valami malőr.

Szeretsz egyedül lenni a színpadon?

– Jaj, nagyon! Egyedül és háttal. Nagyon régen, az első évadomban még Debrecenben Sirályt játszottunk, én Mását. Nagyszerű kollégákkal, Nagy Annával, Lontay Margittal, Sinkó Lászlóval, Dégi Istvánnal, Kézdy Györggyel. Egy jelenetben háttal ültünk a nézőknek, s akkor jöttem rá, hogy én a hátammal, az utolsó porcikámmal mindent el tudok játszani. Nehéz arról beszélni, miért jó egyedül, de nagyon sokszor a partnereddel nem alakul ki köztetek semmi vibrálás, összhang, s olyankor őhelyette is te játszol.

Beugrik az a kép, amikor Schilling Árpád A harag napja c. előadásában szinte végig a színpad szélén ülsz. Mégis nagyon erős a jelenléted. Ráadásul most még aktuálisabb az előadás, amely egy ápoló – tán a Fekete nővér – alakján keresztül mutatja be a lerohasztott egészségügyet. Ma máshogy szólna az előadás?

– Nagyon szerettem ezt a darabot, az előadást, amit a Trafón kívül Athénban és Temesváron is játszottunk. Ugyanúgy szólt ott, mint itthon. A jó színház leveti magáról az aktuálpolitikát, általános emberivé lesz. Bár a darabban ráismerhetünk a Feketeruhás Nővér alakjára, de az előadás egy boldogtalan család drámája lett, anya-lánya és az unoka sorstragédiája, akiknek sosincs rendben az életük.

Ez például egy olyan szerep volt, ahol Schilling benned gondolkozott, téged akart.

– Schillinggel nem ismertük egymást, a Krétakörről addig nem is hallottam, meglepődtem, amikor felhívtak, hogy menjek be egy próbára. Mondtam, rozoga vénasszony vagyok, próbáltam őket lebeszélni, de végül belementem. Jó volt velük dolgozni, nagyon igényes munka volt. Pesttől távol egy táborban készültünk az előadásra, amit különösen szerettem, kemény, jó munka volt.

Talán két olyan társulat volt az életedben, amit felhőtlenül élveztél, a szolnoki évek és Veszprém, ahova jónéhány éve visszatértél.

– Veszprém a fiatalságom volt, fantasztikus emberekkel dolgoztam, a „gonosz” Horváth Jenő rendezővel, Latinovitscsal, ott ismerkedtem meg Valló Péterrel, akivel nagyon szeretek együtt dolgozni. A windsori víg nők Sürgejét általában egyszerű parasztasszonyként szokták megrendezni, aki számtalan humor forrása, vígjátéki figura. Vallónál intellektuális figura lett, az életéért küzd, azért kerít, hogy megéljen. Vallónál minden élet-halál harca, ezt szeretem, ahogy a színházról gondolkodik. Számomra a jó színház magas mércét állít fel, gondol valamit.

Nagyon az érzelmeid diktálnak, végletes, olykor szabadszájú vagy. Nehezítette ez a pályádat?

– Azt hiszem, igen. Miközben nagyon sokakkal szeretek dolgozni, imádom őket. Rengeteg jó élményem van, megmaradtak barátságok.

Az, hogy Horváth Balázs belügyminiszter volt a férjed, előny vagy hátrány volt?

Akkor Szolnokon, a legcsodálatosabb társulatnál voltam. Körülbelül annyira vették komolyan, hogy politikus felesége vagyok, mint én magam. Nem ez számított. Talán inkább a filmesek feledkeztek meg rólam, ami hiányzott, mert a film nagyon fontos része volt az életemnek.

A karantén miatt maradt-e félbe most munkád?

– Most nem volt semmi munkám, de valahogy kevésbé is hiányzik, mint korábban. Azért még jó lenne valamit eljátszani. Egy jelenetet, amiben meg tudok még csillanni.

Facebook Comments