A magyar színházi közegben szabadúszni alapjáraton sem túl könnyű, de a pandémia egyik pillanatról a másikra még lehetetlenebb helyzetbe hozta azokat az előadóművészeket és színházi alkotókat, akiket nem óvtak a kőszínházak biztos alapjai.

Az ország egyik legjobb koreográfusa tölti a Tubim a kedvenc kocsmámban, a pizzámat kortárs művészek hozzák ki biciklivel. Tehetséges színészek vigyáznak gyerekekre egy állami intézet ideiglenes otthonában. Szóval Magyarország vagy tényleg az álmok országa, ahol mindenki művész, vagy elég nagy a baj független körökben. Fiatal tehetségek színvonalas oktatással és évtizednyi tapasztalattal a hátuk mögött döntenek úgy, hogy álmaik nem érnek meg egy éhenhalást. Persze lehettek volna mérnökök vagy informatikusok is, tanulhattak volna valami rendes szakmát, ami kézzel fogható eredményekkel jár gazdasági szempontból. De hol húzódik a határ jegyért kapott szórakozás és társadalmi célú alkotás között? Van érteke annak a „láthatatlan” munkának Magyarországon, amit a független, szabadúszó művészek végeznek?

A magyar színházi közegben szabadúszni alapjáraton sem túl könnyű, de a pandémia egyik pillanatról a másikra még lehetetlenebb helyzetbe hozta azokat az előadóművészeket és színházi alkotókat, akiket nem óvtak a kőszínházak biztos alapjai.

„Ha egyik napról a másikra megszüntetik az ember munkáját, akkor lezajlik valamiféle gyászfolyamat. Szembesül azzal, hogy amit csinál, épp nem fontos, és nincs rá szükség.” Zsigó Anna, dramaturg az első pánik után átadta magát a karantén szabadságának. Raubinek Lilire is ráfért a pihenés. Ő 2015-ben éve végzett a Budapest Kortárstánc Főiskolán, azóta szabadúszó táncos, de előtte is színházzal foglalkozott. „Sok projektet csinálok egyszerre, így nem csak szellemileg ugrálok egyik világból a másikba, de a különböző fázisok között is váltogatni kell – itt adminisztráció van, ott fel kell keresnem egy helyet. A kiégés veszélye iszonyatosan nagy. És meg is történik.” Ahogy Wrochna Fanni is megfogalmazza, a szabadúszás dilemma. „Elvállalni sok mindent és művészileg, emberileg kevésbé minőségi dolgokban benne lenni, de pénzt keresni, vagy találni valami teljesen más munkát is, és csak olyan projekteket csinálni, amikről úgy érzem, hogy igazán van értelmük?”

Farkas Franciska a Cigány magyarban. Fotó: Lakatos Péter

A vesztegzár tehát magával hozta a nyugalom és a fellélegzés lehetőségét, egy szabadúszó számára egyébként sem szokatlan a hatalmas hajtást követő ideiglenes tétlenség állapota. Wrochna Fanni Hajdu Szabolcs Békeidő című filmjében debütált, azelőtt Olaszországban tanulta a színészszakmát. „Muszáj minél erősebb és kiegyensúlyozottabb önképet kialakítani. Előfordul, hogyha pár hétig éjjel-nappal száz projektben, száz emberrel pörgök, akkor azt érzem, hogy milyen hasznos vagyok, és keresett és fontos. Aztán jön pár hét, amikor semmi dolgom sincs – olyankor meg azt érzem, hogy sosem lesz belőlem semmi.” Farkas Franciska (Aranyélet, Brazilok) is sokszor szembesült már ezzel a problémával. „Ilyenkor nem szabad belegondolni abba, hogy miért is csinálod ezt az egészet, meg jó színész vagy-e egyáltalán, hanem jól kell tudnod használnod az időd. Véghez vinni olyan dolgokat, amiket rég szerettél volna, de csak tolod magad előtt. Például kiültetni a növényeket, meglátogatni a barátaid, nyelvet tanulni. A bizonytalansággal együtt kell élni.”

De miért választja bárki is a bizonytalanságot? Zsigó elsősorban dramaturgszemmel látja a magyar színházi helyzetet: „Ami miatt a független színház érdekel igazán, az az, hogy úgy érzem, tágasabb lehetőségeket biztosít egy dramaturgnak arra, hogy aktívabb alkotói attitűddel vegyen részt a munkafolyamatban.” A lehetőségek és a szabadság előadóként is vonzó perspektíva. Ivanov Gábor 2017 óta szabadúszó táncos, több magyar társulat között a Duda Éva Társulatban táncol. „Szabadúszóként te döntöd el, kikkel dolgozol, sokkal több lehetőséged van önálló projekteket létrehozni, ez így sokkal színesebb. A társulatok nagy része le van ragadva egyfajta előadóművészeti sémánál.” Georgita Máté Dezső 2015 óta aktív színész, dolgozott már kőszínháznál is projekt alapon, de őt sem vonzza az egy társulattal járó röghöz kötöttség. „Ha ugyanazokkal az emberekkel kéne éveken keresztül produkciókat készítenem, úgy érezném, hogy unom őket, és unnám magamat is, mert egy csoportban automatikusan kialakulnak a fix szerepek. Szeretem, hogy folyamatosan változó és kreatív légkörben dolgozhatok. Emellett, persze, veszélyes az egész. Nem lehet tudni, jövőre mi jön.”

Például, ha beüt egy világjárvány és az ember azzal szembesül, nem biztos, hogy kihúzzák a karantén végéig a megtakarításai. Így lett Farkas Franciska és Raubinek Lili is gyermekfelügyelő egy-egy befogadó otthonban. De voltak, akik sokkal prózaibb megoldásokhoz folyamodtak. „Egy barátom elkezdett Netpincérkedni, de ő le is tett közben a táncszakmáról. Hiába profi és elismert művész, egy hét alatt keresett annyit, mint szabadúszó táncosként két hónap alatt” – meséli Ivanov Gábor, de Georgita Máté Dezső is a biciklis futárkodásra esküszik. „Szeretek biciklizni, mozogni, és azt éreztem, ezt szívesen csinálnám. Egy ideig jó: magamnak oszthatom be az időmet, de napi négy óránál nem szabad többet vállalni, mert tönkreteszi a térdet.” Ő egyébként, mint a legtöbb művész, akivel beszéltem, rengeteg helyre elküldte az önéletrajzát. „Szívesen elmentem volna benzinkutasnak is. Csak amikor megtudták, hogy mindössze pár hónapról lenne szó, többnyire elutasítottak.” Ivanov is majdnem a tekerés mellett döntött, de aztán pohárszedő lett. „Már vendéglátóztam régebben is, bérkiegészítésként, mert szabadúszóként nyáron megélni kicsivel nehezebb. De ilyenkor ott vannak a pultok, amik sok szeretettel várják a művészeket!”

Rugalmassága miatt pultozás elég jól kombinálható az alkotó tevékenységgel – a legmenőbb kocsmákban egyébként is minden csapos zenész –, de valójában csak katalizálja a kiégést. „A vendéglátás eszméletlenül lefáraszt, nagyon kimerítő és hosszú. Utána nem nagyon van kedved bemenni próbálni, így sokkal kevesebb energia jut arra, hogy mit csináljon az ember táncosként vagy művészként. Szétszedi a normál bioritmusodat. Délután öttől vagy este héttől ott vagyok reggel hatig.” Fülöp László táncos és koreográfus Dániában a Granhøj Dans társulatban dolgozik, itthon a Timothy and the Things-szel állít színpadra saját produkciókat. Ő az elmúlt évtizedben, egészen másfél évvel ezelőttig megélt a művészetéből, akkor viszont a dán csapat által kapott támogatások lecsökkentek, és Fülöp átment a pult másik oldalára.

Georgita Máté Dezső a Krapek című előadásban.

És mi lett azzal a rengeteg segéllyel, amire a művészek pályázhattak? Fülöp László egy kisebb összeget kapott (a minimál bér körülbelül harmadát), Ivanov Gábor a Színházi Szolidaritási Alap támogatását (a minimál bér felét, kétszer is). Georgita Máté Dezső és Farkas Franciska is igényelt és kapott is valamennyi segélyt. Zsigó Anna pedig nyert a Köszönjük, Magyarország! pályázatán. Kérdés persze, ez utóbbi mennyire minősül segélynek, ugyanis inkább megelőlegezett munkabér egy jövőben elkészülő projekt megsegítésére. Ezek az összegek kiegészítik ugyan a futárkodást, de nem jelentek igazi megoldást: pár szervezet, alapítvány és civil összefogásánál jóval több kell ahhoz, hogy megszilárdítsuk a szabadúszók helyzetét.

Határon túl picit más a helyzet. „Magyarországgal ellentétben Romániában semmilyen jogi háttere nincs a független színházaknak. A kormány tudatában nem léteznek a szabadúszó színészek.” Imecs-Magdó Levente, a Váróterem projekt alapítótagja és színésze szerint Erdélyben és Romániában most először tapasztalható nagy erejű összefogás a színházak és színházi alkotók részéről. „Sok neves kőszínházi színész élére állt a mozgalomnak, így a szabadúszó színészek is jogosultak lettek a segítségre, és először tudatosult az állami szervekben, hogy létezünk, és nem is vagyunk annyira kevesen.” Ők is igényeltek segélyt, amit meg is kaptak. „Eredetileg a minimálbérről volt szó, de aztán azt megduplázták, ami a mi bevételeinket tekintve kifejezetten üdvözlendő dolog. És bár feloldották a kijárási tilalmakat, de a segítségnyújtást meghosszabbították júniusig, hisz a színházak még nem nyithattak újra.” Úgy látszik, ha az ember az ország határain kívül dolgozik, jobban jár. Fülöp Lászlót is a dánok „mentették meg”. „Mi megkaptuk azt a pénzt, amitől elestünk volna.”

Képzeljünk el egy világot, ahol szépen-lassan minden újraéled. Kinyitnak a színházak, a múzeumok és a mozik is. Folytatódik minden úgy, ahogy eddig volt, csak éppen szabadúszók nélkül. „A járvány láthatóvá tett olyan dolgokat, amik eddig is a háttérben voltak. A független színházaknak eddig is nagyon kevés pályázati lehetősége volt, eddig is nagyon kevés pénzért dolgoztak. Ez egy brutális tapasztalat, amikor az ember ettől a kevés pénztől is elesik, mert nem tud bemenni próbálni, hanem elmegy biciklis futárnak vagy asztalosnak.” Zsigó Anna szerint nagy a tétje annak, segítünk-e a független művészeken. „A szabadságot veszíthetik el ezzel az emberek, nem többet és nem kevesebbet, ha nem fogyaszthatnak független, szabad kulturális termékeket.”

Fülöp László osztja az aggodalmát. „A kísérletezés, a jövő felé való haladás alapja tűnne el, attól függetlenül, hogy csak a szabadúszókkal történik, ellehetetleníti a normális színházi struktúrát is.” Georgita szerint legfeljebb csak egy szűk réteget viselne meg, ha megsemmisülne a magyar kulturális élet ezen szegmense. „A magyar társadalomra viszont semmilyen hatása nem lenne. Magyarország nagy része észre sem venné, hogy eltűntek a függetlenek.”

Egyelőre még nem tartunk itt. De vajon túlélne a kultúránk még egy ehhez hasonló krízishelyzetet?

Facebook Comments