Wayne McGregor az emberi testtel rajzszkeccsszerűen ábrázolja a zenét, a koreográfiát pedig vizuális nyelvként az opera elengedhetetlen részének tekinti. Egyszerre szerkezeti elem, és olyan, akár egy építészeti terv.

Kárbecslés-panoráma

A New York-i Metropolitan Operaház (Met) márciusban közölte, hogy a világjárvány következtében elrendelt korlátozások miatt 60 millió dollár (ca. 19 milliárd forint) deficittel számol a tavaszi szezonban. Peter Gelb igazgató lemondott évi 1,15 millió dollár fizetéséről mindaddig, amíg a Ház élete vissza nem tér a „normális kerékvágásba”, az adminisztratív munkatársak bérét pedig 10-50 százalékkal csökkentették. December 31-én nyitnak ki újra. A nagytermében az állóhelyekkel együtt 2276 nézőt befogadni képes Bécsi Állami Operaház (Wiener Staatsoper) napi 175 ezer dollár (ca. 5,6 millió Ft) veszteséget regisztrált. Június 8-án tarthatták meg az első élő koncertjüket, Günther Groissböck dalestjét, 100 főnél nem nagyobb közönség előtt. Az interneten is elérhető dal- és áriaestek június 27-én érnek véget egy gálával. A párizsi Garnier Operaházban a féléves leállás során 230 előadást töröltek, 500 ezer jegy kerül visszaváltásra, amely 80 ezer nézőt érint. A Milánói Scala a február 25-i bezárástól május végéig 20 millió euró (ca. 7 milliárd Ft) veszteséget könyvelt el. Új intendánsuk, Dominique Meyer szerint a június 15-i újranyitás után 50 ezer eurótól (ca. 20 millió Ft) esnek el naponta; a 2000 férőhelyes dalszínházban a közösségi távolságtartás (social distancing) miatt 200-an tartózkodhatnak ‒ a tűzoltótól a technikusokon és az előadókon át a nézőkig. Az Angol Királyi Operaház (Royal Opera House/ROH) a BBC mellett nem pusztán Nagy-Britannia kulturális szimbóluma, hanem az ország művészeinek legnagyobb foglalkoztatója is: a március 17-i bezárás után a bevételei 60 százalékától esett el, és 3 fontot veszít minden 5 font adományból. Lényeges, hogy – mások mellett ‒ a Met és a ROH sem tudta eljuttatni a produkcióit a nagyérdeműhöz az élő műholdas közvetítések útján. A New York-i teátrum 2006-ban indította diadalútjára a The Met Live in HD-t, melyet mára 70 országban 2200, míg a londoniak közel ennyire keresett Live Cinema Season programját 40 országban 1500 vetítőhelyen lehet megtekinteni békeidőben, a Met-vetítésekre évadonként ca. 28,7 millióan váltanak jegyet, sokan bérletesek.

Live from Covent Garden

A kulturális élet leállása kilátástalan helyzetbe sodorta a szcéna összes szereplőjét, és e kényszerű változások túlterjednek a vis maior időszakon: más jövőt hoznak el. A COVID-19 járvány idején a színházak (is) a világhálóra költöztek, nagyrészt a Facebook-oldalukon és a YouTube-on szolgáltatva ingyenes streamingtartalmat a virtuális nézőknek. Az alábbiakban a világ egyik legrangosabb és legnépszerűbb operabalettegyüttese, az Angol Királyi Balett (Royal Ballet/ROB) #OurHouseToYourHouse #StayAtHome-sorozatát vesszük górcső alá.

#MeToo ‒ Házunkból az otthonába

A jelenleg 93 állandó tagú, nemzetközi kompánia vezetője 2012 óta Kevin O’Hare. A társulat és a non-profit intézmény nem pusztán a pandémia következményeivel (volt) kénytelen megküzdeni az évadban: egy januárban sajtónyilvánosságra került súlyos #MeToo-ügy a presztízsét is rombolta. A brit balett új csodagyerekének kikiáltott, rendkívüli támogatást élvező egykori rezidens koreográfusuk, Liam Scarlett tanúsított „helytelen szexuális viselkedést”. A hatalmával visszaélő 33 éves alkotó ráadást a színház balettiskolája, a Royal Ballet School kiskorú fiúnövendékeit pécézte ki, attakírozta, cserkészte be; zsarolt, megfélemlített. A ROB március 23-án jelentette be, hogy megszakított vele minden (munka)kapcsolatot. A botrány nyilván kihatott a programválasztásra is: a hatalmas költségeket fölemésztő egész estés Scarlett-darabok, így a 2016-os, gyatra Frankenstein, és a 2018-as, súlytalan A hattyúk tava-felújítás indexre kerül(het)tek, hiába kérik a nézők a vetítésüket. Egyébként is ‒ ellentétben a Met-tel ‒ a ROH nem rendez közönségszavazást, nem tesz eleget a nézői kívánságoknak.

Az #OurHouseToYourHouse-sorozat majd’ kivétel nélkül olyan, régebbi produkciókból áll, melyeket kiadtak DVD-n, és szerepeltek a Live Cinema-programban is. A produkciókat két hétig, bizonyos esetekben 30 napig lehet(ett) megtekinteni – ellentétben a csupán egy napig elérhető Met-darabokkal. A műsorfolyam március 27-én indult el Matthew Hart 2010-es Peter and the Wolf (Péter és a Farkas) című opusával, a Farkas címszerepében Szergej Polunyinnal. A ROB egykori vezető magántáncos-csillaga a Vlagyimir Putyint is magára varrató, szalonképtelen fekete bárányból süllyedt – gyalázatosan homofób és testfasiszta megnyilvánulásai miatt is – persona non gratává. Eztán jött Arthur Pita 2013-as Kafka-feldolgozása, a The Metamorphosis (Az átváltozás), a Gregor Samsa-alakításáért Laurence Olivier-díjjal kitüntetett, páratlan Edward Watsonnal. Szintén áprilisban sugározták Christopher Wheeldon rezidens koreográfus 2013-as Shakespeare-adaptációját, a nagyszerű The Winter’s Tale-t (Téli rege) pompás szereposztással. Májusban Kenneth MacMillan Anastasia című, a Királyi Operaházban 1971-ben bemutatott produkciójának 2016-os előadása volt műsoron, címszerepben és Anna Andersonként a harmadik felvonásban különösen lenyűgöző Natalia Osipovával. Ezt követte az egyetlen új/idei produkció a kínálatban: Carthy Marston egyfelvonásos balettja, a The Cellist (A csellista). Június közepén Frederick Ashton 1960-as mesterműve, a La fille mal gardée (A rosszul őrzött lány) 2005-ös előadása került terítékre – a főbb szerepekben a társulat egykori ikonikus vezető magántáncosával, a klasszikus balett-táncosként 2015-ben visszavonult Carlos Acostával (Colas), Marianela Nun᷉ezzel (Lise) és William Tuckett-tel (Simone anyó). A dalszínház június 13-án közvetítette első élő koncertműsorát az üres nézőterű Házból; a Live from Covent Garden-sorozat keretében volt látható Wayne McGregor az alkalomra komponált, négyperces pas de deux-je Richard Strauss Morgen! című dalára, melyet a brit szoprán Louise Alder adott elő. A meglehetősen konzervatív, főleg gesztus- és szimbolikus erővel bíró kettőst a társulat egyik csillaga, Francesca Hayward táncolta a – felteszem – több hónapos karantén egyik következményeként igen nehézkesnek tűnő Cesar Corrales első szólistával. Ezt követően a gála szereplői, alkotói térdre ereszkedve fejezték ki szolidaritásukat a rasszizmus, és az erőszakos rendőri eljárások ellen szerveződött #BlackLivesMatter-mozgalommal.

Wayne McGregor és a barokk opera

Az 1970-es születésű, brit Wayne McGregor korunk talán legünnepeltebb és legkeresettebb mozgáskomponistája. Úttörő, innovatív kortárstánc-alkotóként hódította meg a világ vezető operabalett-társulatait, és 2006 óta a ROB rezidens koreográfusa. A pandémia előtt 83 előadása volt műsoron 11 együttesnél. Idén májusban lett volna a premierje a ROB-nak készült második egész estés balettjének, a The Dante Project-nek, a Thomas Adés szerzeményre koreografált Isteni színjáték-adaptációt a Live Cinema Seasonban is vetíteni tervezték. A kompániának készített első egész estés balettja, a Max Richter zenéjére koreografált, 2015-ös Woolf Works június 26-tól került bemutatásra a világhálón. A Virginia Woolf tragikus élete és klasszikusai, így a Mrs. Dalloway, az Orlando, és A hullámok című kötetek ihlette, minden ízében különleges munkában Woolfot a premier idején 52 esztendős Alessandra Ferri – prima ballerina assoluta – táncolta vendégként, akit a darabban, illetve a Chéri című Colette-táncadaptációban nyújtott alakításáért Laurence Olivier-díjjal tüntették ki.1

Danielle de Niese (Galatea) és Edward Watson (Acis) az Acis és Galateában © Bill Cooper, 2009

Wayne McGregor elsőként egy 2009-es operarendezéssel szerepelt az áprilisi programban. Händel egyik legnépszerűbb vokális művét, az 1718-as Acis és Galateát annak idején egy estén adták a Dido és Aeneas-rendezésével (a számára igen fontos és megunhatatlan Purcell-operát először a Scalában állította színre 2006-ban). A két, összesen 150 perces produkciót külön jelentették meg DVD-n, és izgalmas lett volna, ha ezúttal mindkettőt levetítik. A boldogtalan szerelmesek történetét Ovidius írta meg az Átváltozások (Metamorphoses) 13. könyvében: Galatea, a halhatatlan tengeri nimfa beleszeret Acis pásztorba, ám Polyphemus, a féltékeny küklopsz megöli a férfiút. McGregor munkájahasonlóképp a Dido és Aeneashoz ‒ az opera és a kortárs balett ötvözete 15 táncossal. A szerepeket megkettőzte, így az énekesek mellett majd mindvégig jelen vannak a karaktert megformáló, többségében vezető magántáncosok (principal).2A produkciót fanyalogva fogadta, és közepesnek értékelte a kritika, elismerve ugyanakkor, hogy a zenei teljesítmény elsőrangú. A mű egyik legnagyobb erénye az opera(játszás) és a kortárs balett ragyogó fúziója. (A bírálók szerint épp a kortárs tánc nem volt harmóniában a zenével.) Különleges a sallangtalansága, természetessége, mélysége és érzékisége. Nagyszerű az énekesek és a táncosok együttműködése, illúziót keltő a színészként is kitűnő és vonzó megjelenésű címszereplők közötti kapcsolat. A roppant muzikális McGregor koreográfiája a zene csodálatos fizikai leképezése: Händel kompozícióját tökéletesen, gyakran ütemre fordította le azonnal fölismerhető, technikailag rendkívül nehéz androgün mozgásnyelvére, amelynek legavatottabb tolmácsolója a ROB. A rendező-koreográfus a Dido és Aeneas kapcsán mondta el egy interjúban, hogy az operát eleve nagyon jól koreografálható műfajnak tartja. Az emberi testtel – melyet annyira szeret ‒ rajzszkeccsszerűen ábrázolja a zenét, a koreográfiát pedig vizuális nyelvként az opera elengedhetetlen részének tekinti. Egyszerre szerkezeti elem, és olyan, akár egy építészeti terv.

McGregor értelmezésében az Acis és Galatea sokkal inkább elégikus, mint tragikus hangütést kap – és ezzel (is) hű marad a műhöz. A párját elveszítő Galatea utolsó áriája a szerelem diadalittas himnusza. De Niese az áriát követően duettet ad elő az Acist megtestesítő Edward Watsonnal – ami szellemes, érzelmes, szimbolikus erejű. Egyáltalában, a darab egésze lefegyverzően kifinomult és lírai, egyszerre innovatív, kortárs és klasszikus; az Operaház látványtervezője, Hildegard Bechtler bukolikus képi világa megkapó. A hálón megtekinthető színházi produktumok befogadása nyilvánvalóan teljességgel más jellegű, mint az élő produkciók esetében: elevenség helyett steril. Ám az Acis és Galateát nézve (is) örültem, hogy bizonyos jeleneteket többször visszanézhettem; ezek egyike Damon áriája, a Consider Fond Shepherd. A Händel-muzsika, Paul Agnew éneke, Steven McRae szólója, majd a kettőse az éteri Melissa Hamiltonnal a darab kiemelkedő jelenete; megejtően közvetíti a John Gay-féle librettó alábbi, melankolikusan bölcs szövegét is: „Consider, fond shepherd, / How fleeting’s the pleasure, / That flatters our hopes / In pursuit of the fair! / The joys that attend it, / By moments we measure, / But life is too little, To measure our care. Consider…”.

Az elcsellózott legenda

A brit Cathy Marston a narratív balettek elhivatott, szakavatott képviselője. Táncszínpadra állította – többek között – Charlotte Brontë-tól a Jane Eyre-t, Nabokov Lolitáját, D.H. Laurence-től a Lady Chatterley szeretőjé-t, valamint Ibsen Kísértetek és Shakespeare A vihar című színműveit is. A Covent Garden nagyszínpadára készített első, és februárban bemutatott munkája, a The Cellist (A csellista) egy estén szerepelt Jerome Robbins 1969-es Dances at a Gathering című alkotásával. A komoly PR- és marketingkampánnyal megtámogatott egyfelvonásos az 1975-ben született alkotó eddigi pályájának leghangosabb hírverést kapott produkciója. Ennek elsődleges oka – a dalszínház büdzséjén túl ‒, hogy a britek legendás csellóművésze, a nemzetközi sztárstátuszt kivívó Jacqueline du Pré-nek (1945-1987) állít emléket. A Gramophone Hírességek Csarnokába 2012-ben, az elsők között bekerült muzsikus rövidre szabott karrierje a Lincoln Centerben adott, 1973-as koncertjén ért véget. „Nem tudtam, mi a G, hol a C, nem tudtam, milyen hangok fognak kijönni [a hangszerből – H.K.], és hogyan találom meg őket” – mondta utolsó föllépéséről a szklerózis multiplex következtében az ujjai érzékenységét is elveszítő, majd ifjan kerekesszékbe került művész, akinek védjegyévé vált Edward Elgar Cello Concertója.

Lauren Cuthbertson és Marcelino Sambé. Jelenet Carthy Marston A csellista című balettjéből

Du Pré és férje, az argentin születésű, izraeli Daniel Barenboim (1942-) zongorista, karnagy nem csak a klasszikus zeneipar legkeresettebb, legtöbbet koncertező szereplői voltak, hanem afféle álompár is. (1966-ban találkoztak, s rá egy évre keltek egybe zsidó szertartás keretében.) Ezért is keltett visszhangos nemzetközi botrányt az angol Amand Tucker 1998-as filmdrámája, a nagyhatású Hilary és Jackie. A rangos díjakat elnyert és számos díjra jelölt mozifilm az A Genius in the Family című, 1997-es memoáron alapul, melyet Du Pré nővére és öccse, a fuvolista Hilary du Pré és Piers du Pré jegyez. A családi szennyest kiteregető páros többek között megosztotta a nyilvánossággal, hogy szentként tisztelt testvérük 1971-1972-ben viszonyt folytatott a sógorával, Christopher (Kiffer) Finzi karmesterrel. A film és a könyv ellen az eleven zenei intézmény Barenboimot is támogató, tiltakozó nyilatkozatot adtak ki a komolyzenei élet potentátjai, mások mellett Yehudi Menuhin, Itzhak Perlman, William Pleeth, Msztyiszlav Rosztropovics, Pinchas Zukerman és Julian Lloyd Webber. Az „igazságot” föltárni és nyilvánosságra hozni szándékozó Du Pré testvérek könyve, majd Tucker filmje nem pusztán sokak ízlését sértette, hanem legenda- és bálványrombolásnak is minősíttetett. Meggyőződésem, hogy mindez befolyással volt Cathy Marston és a Királyi Operaház együttműködésére, s így jelentős mértékben arra is, hogy milyen mű született – Barenboim támogatásával. Egyébiránt: annak emlékére, hogy Du Pré 75 éve született, szintén februárban volt a premierje a torontói Betty Oliphant Theatre-ben a Jacqueline című operának, a Tapestry Opera előadásában.

A több mint harminc táncossal létrehozott The Cellist a történetmesélő balettek megjegecesedett hibáinak, mi több, rákfenéinek tankönyvi példája. A probléma gyökere – mint általában – a végletes leegyszerűsítés. Marston és szerzőtársa, Edward Kemp hatvanöt percben skiccelte föl Du Pré életét Philip Feeney zenéjére (Edward Elgar, Rahmanyinov, Fauré, Mendelssohn, Beethoven szerzeményei szólnak), a fölkavaró sorstörténetet picsogós giccsbe és megannyi abszurdumba fullasztva. A muzsikus híres hangszerét, az 1673-as Stradivariust a társulat vezető magántáncosa, a portugál Marcelino Sambé eleveníti meg. (Du Pré 1961-től 1964-ig játszott a Stradivariuson, majd 1964-től egy 1712-es Davidov Stradivariusra váltott, melyet a halála után Yo-Yo Ma örökölt meg.) Mindennek következtében a szőkére festett, attraktív Lauren Cuthbertson által megformált Csellista, a mutatós Hangszere és a Karmestert táncoló, jó svádájú Matthew Ball között egy szerelmi háromszögféleség jön létre – melyben érzéki kapcsolat elsősorban is a csinos csellójához fűzi a muzsikust. Gyanítom, az alkotók a szublimációt – mint pszichológiai jelenséget, kórismét – butították le konyhai falvédős nívóra. Mindezt azzal tetézve, hogy sugalmazásuk szerint a hősnőt egyedül a csellójához fűzte igaz, érdekmentes, tiszta kapcsolat – merthogy egyébként az elhivatott, odaadó zenészt mindenki a saját céljaira használta föl és ki. Narratívájuk szerint a családjával, és főleg az őt kezdetben kisajátító, agilis anyjával, a koncertzongorista Isis Grey-jel (Kristen McNally) betegsége után/következtében alakít ki boldog kapcsolatot. Mindehhez képest eltörpül az, ami akár szellemes megoldás is lehetett volna, mégis manírosnak és főleg amatőrnek tűnt: a balettkar multifunkcionális tagjai egyszerre zenekari tagok, elragadtatott publikum, lámpák és kávéasztalok, lemezjátszók és kerekesszékek.

Természetes, hogy a ROB elmúlt néhány éve sem mentes a sikerületlen, rossz produkcióktól. Arcpirítóan kínos volt Carlos Acosta 2015-ös, méregdrága kiállítású, a Live Cinema-programban is vetített Carmenje, melyet a társulattól búcsúzó művész ajándékként állíthatott színre, a lehető legszélesebb körben bizonyítva nárcisztikumát, továbbá a koreográfusi kvalitás, az önismeret és az önkontroll teljes hiányát. A föntiekben említettem Liam Scarlett gyatra Frankensteinjét is. Marston az előbbieknél összehasonlíthatatlanul szerényebb büdzséjű, szinte fapados szcenírozású munkája azonban azért is kiábrándító, mert bántóan bugyuta. És mert Jacqueline du Pré, és a hozzá legközelebb állók élete mégsem egy filléres ponyva. A lehangoló fiaskót nem tudják megmenteni, sem kisebbíteni az egyébként (el)ismerten kitűnő előadók, így az önmagától (is) elérzékenyülő, könnyező Lauren Cuthbertson sem – ennek oka nagyrészt az, hogy az esztétikailag is elavult koreográfia teljességgel érdektelen. A számomra alig végignézhető, és az angolszász kritika által is egyöntetűen elmarasztalt The Cellist a programsorozat leggyöngébb darabja – amely a kivétel nélkül rendkívül magas minőségű balettművek, Ashton és MacMillan munkái, tehát igazi klasszikusok társaságában kapott helyet.

Mindazonáltal: az Angol Királyi Balett színvonalas, sokszínű tartalomkínálata-, szolgáltatása a pandémia idején méltóképpen mutatta be a világ egyik legragyogóbb operabalett-társulatát. Noha a Facebook-premierek minősége technikailag rendre csapnivaló – számtalan nézőhöz hasonlóan nálam is akadozott, lefagyott a „rendszer” ‒, egy későbbi alkalommal és hosszú ideig makulátlan minőségben lehetett megnézni a műveket. Az Anastasia Fb-közvetítésekor pedig a „topchat”-ek között villant elém „Schokoladen Minze” alábbi, magyar kommentje: bojler eladó. Rokonszenves benyomást keltettek Kevin O’Hare balettigazgató közvetlen, személyes bejelentkezései, csetválaszai, kommentjei, és a darabválasztások is egy karakteres, megnyerő, elegáns társulat összképét mutatták. A nem pusztán osztályon felüli, hanem szerethető együttes arculatát nagymértékben az előadóművészként/színészként is ragyogó művészeik teremtették meg, ők képviselik – nem pedig a reklám- és marketingszakemberek, imázstervezők. A programsorozatban középpontba helyezett vezető magántáncosok/principalok majd mindegyike a harmincas, negyvenes éveiben jár: Steven McRae és Natalia Osipova 34, Lauren Cuthbertson 36, Marianela Nun᷉ez 38, Sarah Lamb 39, Federico Bonelli 42, McGregor múzsája, Edward Watson 44 éves. Nagyrészük mind szereplői a The Winter’s Tale-nek és a Woolf Worksnek, utóbbi mestermű – elismerve elfogultságomat – a világhálón ezúttal ingyenesen megtekinthető (kortárs)balettek gyöngyszeme.

1 Kritikám a Woolf Works 2017. februári Live Cinema-vetítéséről. Nem félnek a farkastól, Tánckritika.hu, 2017. február

2 Galatea: az ausztrál-amerikai lírai szoprán Danielle de Niese és Lauren Cuthbertson. Acis: az amerikai tenor Charles Workman és Edward Watson. Polyhemus: Matthew Rose és a ROB hajdani fekete szólistája, a kiváló Eric Underwood. Damon pásztor, a szerelmesek közötti közvetítő: Paul Agnew tenorista és Steven McRae, valamint Melissa Hamilton. Corydon pásztor: Ji-Min Paik és Paul Kay. A pasztorális operát az Orchestra of the Age of Enlightenment tolmácsolta, élén a 2014-ben elhunyt Christopher Hogwood karnaggyal, és az operakórus közreműködésével.

Facebook Comments