Mohácsi János rendező nem tudja hitelesen tartalommal feldúsítani azt, amit képtelenség hitelesen tartalommal feldúsítani.

A Színház folyóirat áprilisi számában Gabnai Katalinnal négykezeseztünk Miskolcról. „Az elmúlt évadban többször megesett, hogy egy-egy miskolci előadás megnézését erősen ajánlották egymásnak a szakmabeliek. Az információs riadólánc – amihez jelentős segítséget adnak a színház sajtóval és reklámmal foglalkozó munkatársai – idén is működik. Miskolcra menni ígéretes lehetőség ma is” – írta ő, mindjárt az első mondatokban. „Azt (…) határozottan cáfolnám, hogy csak a riadólánc számít. Megy a kritikus oda anélkül is, és nem azért, mert kedvesen, segítőkészen fogadják, vagy mert a színházcsinálás organikus részének tartják a kritikát, hanem azért, mert nem – jó, tompítsuk a kijelentést – vagy sokkal kevésbé merül fel a mellényúlás lehetősége” – tettem hozzá.

Fotó: Éder Vera

De mintha mégsem állna minden zsánerre a fenti állítás. Egy csók és más semmi, Édeskettes hármasban, Zorba, a görög, Viktória, La Mancha lovagja, A hülyéje, A Bandy-lányok, Játék a kastélyban, Marica grófnő, Furcsa pár, Kabaré, Hóhérok, Cirkuszhercegnő, Hello, Dolly!, Luxemburg grófja, Betörő az albérlőm, Francia rúdugrás. Remélem, nem hagytam ki semmit. Nem random címek, ezek a Miskolci Nemzeti Színház elmúlt öt évadában bemutatott, zenés és prózai, habkönnyű és mívesebb alapanyagból készült, de mindenképp és egyértelműen szórakoztató előadások. A helyi sajtó mindegyikkel foglalkozott – szerencsések az alkotók és olvasók Miskolcon, ahol még van jól látni és írni tudó kolléga! –, a szakmai orgánumokban viszont már nagyon kell keresni a Google-nak kritikáért, interjúért.

Fotók: Gálos Mihály Samu

Nem csupán az a kérdés, hogy mekkora lenne az érdeklődés, ha nem poszt-korona vagyunk, ha nem ilyen alkotókkal indul újra a színházcsinálás – van egy olyan tényállás is, – jegyzem meg magamra vonatkoztatva is erős önkritikával –, hogy a nem művészszínházi produkciókra még az A kategóriás helyszínek esetében is általában jóval kisebb figyelmet fordítunk. Miközben ugyanazokat látjuk a színlapon és a színpadon. Ezt alátámasztandó gyorsan megszámoltam, hányat és miért láttam a fönti produkciókból. Tizenhétből tíz a végeredmény házhoz jövő városmajori (1), margitszigeti (1) vendégjátékkal, karantén-online-nal (2), megrendelt kritikai célú utazással (3), valós szakmai érdeklődés miatt Miskolcra utazva (2), és ha már ott vagyok és azt játsszák, hát megnézem (1).

Ennyit tenne az alapanyag? Őszinte leszek önökkel, kedves olvasók, és veletek is, kedves alkotók. Ha nincs szerkesztői felkérés, helyzet ide, szolidaritás meg ünneplés oda, én bizony kivártam volna a Francia rúdugrással az évadot, és csak akkor néztem volna meg, ha a színházi logisztika véletlenje épp úgy adja. A zárt térbe költözés előtti utolsó szabadtéri előadás sem ingatott meg előzetes fenntartásaimban, amelynek első és legnyomósabb oka maga a darab volt.

De ha nem ismertem volna Mohácsi István Francia rúdugrását, Khell Zsolt díszletére ránézve biztosan lelohadt volna előzetes lelkesedésem. Egyszerűen annyira hervasztó, hogy el nem tudom képzelni, kinek leng ki itt annyira a libidója, hogy azt dug, szop vagy nyal, akit épp ér. Egy dolog mentheti a teret: mindezek sötétben történtek; akkor pedig teljesen mindegy a petyhüdtsárga fal, a szürke-fekete geometrikus tapéta, a kék feydeau-i ajtók, a random odarakottnak tűnő, bordó, plüss szófaágy. Az egész hangulata (Zságer-Varga Ákos nem különösebben érzékelhető zeneszerzői közreműködésével) steril. Nem egy jól menő szexuál-parapszichológus pikánsan vágyhorgasztó terápiás kúriáját idézi meg, hanem egy olcsón vett vidéki nyaraló előszoba-hallját, amit stílustalanul, szedett-vedetten rendeztek be valamikor a 90-es évek második felében, és azóta a VR-szemüveghez passzoló gamer széken kívül más nem került se be, se ki. Mindenki másképp van összerakva: én úgy, hogy a díszlet el tudja dönteni, bevonz-e az előadás univerzuma. Khell Zsolt esetében nálam ez általában első látásra megtörténik. Itt, maradjunk annyiban, erős hendikepet kellett ledolgozni a játszóknak. Bár ha csak a díszlet lett volna, sikerül nekik. Sajnos azonban volt egy darab is.

Ha már ez a coming outok kritikája, jöjjön egy újabb: én már a Centrál Színházban is kínosan éreztem magam Mohácsi István 18-as karikával ellátott, meglehetősen egyenetlen színvonalú bohózatán. Arra építeni a 21. században, hogy az obszcén és ordenáré kifejezések nevetésre ingerlik a nézőt, meglehetősen egyszerű, de passzé, és rettentő olcsó, közönséges ötlet. (Különben meg veszik. A fene egye meg, tényleg ennyire olcsón kell adni, még itt is? – parafrazeálhatnánk egy másik Mohácsival. Vagy mégsem? Mert csöndesek a nézők, nevetés, kuncogás nem hallatszik. A közönség-láncreakció hiányát csak a távolságtartási szabályokat figyelembe vevő ültetésnek tudhatnánk be? Nem, itt jó színházra vannak a népek nevelve. Van taps a végén, őszinte, szeretetteli, egyáltalán nem hideg és udvarias. De mintha több lenne benne a viszontlátás öröme, mint a látottakért szóló elismerés.) A szerelmi sokszög oldalait a valaki mással, a mindenki mindenkivel, a bárki bárkivel drámageometriai elvei mentén követhetetlenül össze-vissza húzták, a feydeau-i mechanizmus valódi tetőpont nélküli csúcsra járatása pedig lebuktatja az üres rápakolásokat és a felesleges ismétléseket. (Lásd még: saját farkába harap. Elnézést kérek.) Az első felvonás gazdaságosabb: nyelvileg szofisztikáltabb, cselekményileg fékezettebb habzású, a második viszont a tabudöntögetőn szókimondó szándék helyett inkább igénytelennek és parttalanul túlhajtottnak mondható. Mintha egy retrocsatornára tévedtem volna szerda este fél 11-kor, ahol ezredszer ismételnek egy huszonévvel ezelőtti sitcomot.

Túl sok írói figyelem nem irányult arra, hogy egyénítse a feleségeket, a harsány szép- és a munkamániás üzletasszonyt. Czakó Julianna és Prohászka Fanni szerencsére nem tudnak elég közönségesek lenni, a végzet asszonya-féleséget játszó Szirbik Bernadettnek viszont muszáj, különben a ki tudja, hányadik mikrofordulatban nem derül ki, hogy mennyire végtelenül egyéniség és erőtelj nélküli a pszichológiát tanuló, szexszabadkőműves-nagymester titkárnő Anikó. (Önök is érzik, hogy ez már sok, ugye?) A férfiak se jártak sokkal jobban. A Fandl Ferenc alakította Gyula becsülettel küzd hétköznapi kisebbrendűségével és szexuális gátlásaival, Harsányi Attila Ákosa gyanúsan a macsó sztereotípiák mentén viselkedve visítja időnként, hogy nem buzi. Ők a férjek, a szarvazók és szarvazottak. Görög László Ernője az „aki nem tudja, tanítja”-mentén oktató guru. Szórakozott professzor, mániás kukkoló, mestertervet kidolgozó elmebeteg, pácienseihez hasonlóan frusztrált pasi, akinek a maszturbálás tudományos szaktekintélyeként csak a saját jobb (bal) keze jut, nem nő, pedig leginkább arra vágyna. A váltások a szerzői előírást hűen követve tökéletesen követhetetlenek.

Mohácsi János rendező nem tudja hitelesen tartalommal feldúsítani azt, amit képtelenség hitelesen tartalommal feldúsítani. A színészek megpróbálják becsülettel kitölteni a 160-170 perces játékidőt, ami egy Mohácsi-rendezéshez képest már-már rövid, a szüzséhez képest viszont irgalmatlanul hosszú. Ami hihető ezekből a típusnak is vékonyka karakterekből, azt a színészek komoly munkával és alázattal, de leginkább azzal teszik hozzá, hogy a darab hangerejét lejjebb tekerik. Emberben, történetben gondolkodva teszik, amit szűkre szabott lehetőségeik között tehetnek. Végeredményként, nekik köszönhetően a kínos helyett a szomorú magyar valóságot láthatjuk, ahol a bazmegolás, az anális szex emlegetése, az asztalra kipakolt vibrátorarzenál vicces, ha pedig mindez színpadról történik, tabudöntögetőnek és edukatívnak számít.

Hol? Miskolci Nemzeti Színház
Mi? Mohácsi István: Francia rúdugrás.
Kik? Szereplők: Czakó Julianna, Fandl Ferenc, Görög László, Harsányi Attila, Prohászka Fanni, Szirbik Bernadett.
Dramaturg: Mohácsi István, díszlettervező: Khell Zsolt, jelmeztervező: Remete Kriszta, zeneszerző: Zságer Varga Ákos, zenei konzultáns: Kovács Márton, rendező: Mohácsi János. Szereplők: Czakó Julianna, Fandl Ferenc, Görög László, Harsányi Attila, Prohászka Fanni, Szirbik Bernadett.