Hogyan reagáltak a tavaszi kényszerszünetre a színházak? Intézményileg és regionálisan is eltér, hogy miként próbáltak alkalmazkodni az új helyzethez és az online teret felhasználva jelenlétet generálni, kapcsolatot ápolni a nézőkkel.

Még az olyan mértékű humanitárius katasztrófák idején sem érte a színházat olyan mértékű korlátozás, mint most, a koronavírus idején: a délszláv háborúban például Susan Sontag az éhező szarajevói színészekkel megrendezte és be is mutatta a Godot-ra várva című előadást a bosnyák fővárosban, holott a borzalom és a traumatizáltság mértéke alighanem sokkal nagyobb volt annál, mint ami tavasszal történt velünk (bár ezek összemérése sosem lehet releváns kiindulópont).

Hogyan reagáltak a tavaszi kényszerszünetre a színházak? Intézményileg és regionálisan is eltér, hogy miként próbáltak alkalmazkodni az új helyzethez és az online teret felhasználva jelenlétet generálni, kapcsolatot ápolni a nézőkkel. A kőszínházak rendszerint (ahogy Európában számtalan helyen) megnyitották archívumaikat a közönség előtt, eddig féltve őrzött előadás-felvételeket téve elérhetővé ezzel. A színházak számára ez volt a legkézenfekvőbb, hogy a karantén alatt demonstrálni tudják intézményi létüket és a közönségükkel is kapcsolatot tudjanak tartani. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül vizsgáljuk a színházak karanténra adott reakcióit, aminek keretében a tendenciák áttekintését és nem a részletes lajstromozást tekintettük irányadónak.

Igaz, a budapesti kőszínházak közül a két legnagyobb intézmény, a Vígszínház és a Nemzeti Színház egyáltalán nem szállt be a streamelésbe: nem szándékosan, de a Víg a hírfolyamot eluraló koronavírus-fejlemények mellett épp az Eszenyi Enikő körüli botránnyal generált figyelmet, míg a Nemzeti koherens, kultúrpolitikailag pedig hatalmi pozícióban lévő intézményként nem tartotta szükségesnek saját online reprezentációját. Másfelől a streamelés önmagában hagyománykijelölő gesztus, a Vidnyánszky Attila vezette intézmény korlátozottan tudna visszanyúlni a múltba, hiszen az Alföldi-korszak előadásai kiradírozott hagyományként nem kerülhetnének fel egy stream-repertoárra. Más jellegű tartalom azonban volt: a SZÍN-HÁZ-HOZ elnevezésű sorozat keretében rendszeres magazinműsorral jelentkezett a színház, színészinterjúkkal és mesefelolvasásokkal.

A budapesti művészszínházak, így a Katona és az Örkény visszafogottan nyitották meg archívumaikat, a Radnóti pedig be se szállt a tartalomfeltöltés özönébe, egyedül a Facebook-oldalán posztolta, hogy az M5 műsorára tűzte a 2014-ben bemutatott Karamazov testvérek című előadásukat. Megszerkesztett, koherens streamprogramot a Katona és az Örkény sem prezentált, előadásaik közül néhányat elérhetővé tettek online, a Katona például a régi, művészszínházi identitását újraalapozó, kultikus Ledarálnakeltűntem című Bodó Viktor-rendezést, néhány egyéb mellett (Illaberek, A nép ellensége). Emellett a Katona az Indexszel, a Prompt Médiával és a C38 Stúdióval együttműködve készítette a A márki árulása című többrészes projektjét, amely egy fiktív előadás online próbája.

Az Örkény intézményileg közvetve, a hvg.hu-n publikálta a felvételeket: a Pillantás hídrólt az igazgató, Mácsai Pál, a Számodra helyt Mohácsi János rendezésében. Ezek mellett az Ibusár, a Stuart Mária és a IV. Henrik is felkerült, ráadásul a hvg kontextusba is helyezte a felvételeket, hiszen azokat egy hosszabb cikkbe ágyazva tették elérhetővé. A közönséggel való kapcsolattartás a közösségi oldalak és a felvételek mellett egy elmaradt bemutató próbájának streamelése által is megvalósult: az Andromakhé című előadás apropóján egy dokumentumfilm-online-próba-videókonferenciát készítettek. Talán a legszemélyesebb művész-néző kapcsolat szintén az Örkény kezdeményezése, a Vers csak neked-programjuk keretében telefonon lehetett versmondást rendelni a társulat valamelyik színészétől, aki egyeztetést követően felhívta és telefonon elszavalta a megrendelő által kért verset. A színészek jelenlét-generáló gesztusai közül talán ez volt leginkább szembetűnő, legalábbis ami intézményi akció is volt és nem közösségi kezdeményezés. A színészi akciókat inkább az online versmondás vagy mesefelolvasás jelölte ki, ezeket a MOTTO (Művészek az Otthoni Oktatásért) névre keresztelt projekt fogta össze. Ebben közel négyszáz művész vett részt, és több mint ötszáz videó készült, amelyekben színészek olvastak fel kötelező irodalmi műveket.

A vidéki színházak reakciója szintén igen heterogén képet mutat: a nézőkkel való kapcsolattartást szintén az előadás-felvételekkel valósította meg a legtöbb színház. Jellemzően, ahol már eddig is erős kapocs volt a színház és a közönség között, mint ahogy Szombathelyen és Miskolcon ez szembetűnően megvan, ott a streamelésnek is koherensebb és a kommunikációban világosabb keretei voltak. Szombathely és Miskolc is hetente egy előre meghatározott napon tett elérhetővé egy felvételt, a publikálás időpontja pedig a kiszámíthatóság jegyében nem változott a karantén ideje alatt.

Szintén szoros kapcsolatot igyekezett fenntartani a nézőivel a szegedi színház is, főként a facebook-oldalukon keresztül, ahogy egyébként a legtöbb kőszínház elsősorban a közösségi médián keresztül kommunikált nézőivel. Szeged felolvasásokkal és néhány, népszerű előadásuk online elérésével töltötte ki a színházmentes karantén-időszakot.

A kisebb vidéki városok színházainál szintén ez a tendencia érvényesült. A veszprémi Petőfi Színház színészei Petőfi-verseket mondtak fel telefonjukra, a programba pedig a nézőket is bevonták, a kész felvételeket pedig a Facebook-oldalukon publikálták. Veszprémben ráadásul a márciusi időszakban a színház színészei a szükséges távolságtartás betartásával a város különböző pontjain – főként lakótelepeken – az ablakból követhető, élő zenés műsort adtak „Maradj otthon, mi majd eljövünk Hozzátok!” címmel (a kezdeményezést április elején hatósági javaslatra megszakították).

Míg Veszprém nem nyitotta meg archívumát, a szolnoki és a békéscsabai színház igen: a Szigligeti Színház szintén a Facebook-oldalán publikált előadás-felvételeket májusban és júniusban, előtte társulati interjúkat közöltek (Szigligeti Kanapé címmel a Szolnok tévével együttműködve) és egy készülő előadásuk online olvasópróbáját is a nézők elé tárták. A békéscsabai Jókai Színház vegyes tartalmakat tett közzé honlapján: Jókai netszínház néven időszakosan feltöltöttek felvételeket az archívumból, továbbá a közönségük szélesebb generációját is megpróbálták elérni online szavalásokkal és gyermekrajzpályázattal.

A hazaiaknál is koherensebb stream-műsort állítottak össze a vészhelyzet elején a határon túli színházak: a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháza havi színházi műsor mintájára havi stream-programot állított össze, melyet találóan Streamháznak nevezett el, így az előadás-felvételek kiszámíthatóan és könnyen átlátható módon kerültek fel az éterbe.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház is ezt az utat járta, havi műsort szerkesztettek, és a honlapon címre lebontva nyomon követhető volt, hogy az adott előadás mikortól lesz elérhető a színház közösségi oldalán. Ez a koherens streamműsor-szerkesztés számos nyugati színháznál alapvető gyakorlat volt a karantén idején. Ráadásul a színház a Pool (no water) című előadást (amely az évad egyik utolsó bemutatója lett volna) elkészítette online, jegyvásárlás ellenében lejátszható formában. A karantén alatt így igen bőségesen lehetett hozzájutni határon túli színházak előadásaihoz, a sor még folytatható lenne, hiszen bőséges tartalmat osztott meg a marosvásárhelyi és a csíkszeredai színház, Vajdaságból pedig a szabadkai Népszínház is.

A kőszínházakhoz képest még eltérőbb stratégiákat követtek a független társulatok, illetve az őket befogadó színházak. A járvány okozta helyzet eleve kettős szorításba kényszerítette őket: egy kőszínház a városban elfoglalt pozíciójából fakadóan (központi helyen van) „látható” a mindennapi térhasználat alkalmával a színházmentes időben is, ám a függetlenek láthatósága eleve korlátozott, és szűkös erőforrásaik miatt kevesebbet is tudnak tenni ez ellen. Az online előadás-publikálásba a Trafó tudott ebből a szcénából belevágni, többek mellett Kelemen Kristóf Megfigyelők című előadása volt műsoron, a felvétel eléréséhez pedig helyet kellett foglalni a virtuális térben, így megkaptuk az online jegyváltás illúzióját is. A Szkéné és a Jurányi inkább a közösségi oldalakon tartott kapcsolatot a közönséggel, a Szkéné Facebookján például az az alkotó osztotta meg a gondolatait a pandémia időszakáról, akinek aznap lett volna előadása a színházban. Ahogy a k2 Színház és Pintér Béla Társulata is főként Facebook-posztokon keresztül próbált jelenlétet generálni, a k2 színészei például videós versmondásokkal voltak jelen a közösségi oldalukon, illetve korábbi előadásaik közül is közzétettek néhányat (például a nagysikerű Züfec címűt, illetve a Hantocskát a celldömölki Soltis Lajos Színháznak köszönhetően). A lezárások végére a független szcénában is létrejött egy karanténszínházi előadás: a Dekameron 2020 – karanténtörténeteket a Trojka társulat hozta tető alá az Indexszel, online performansznak címkézve Boccaccio művének online térbe kalibrált változatát.

Az interaktivitás jegyében telt a Dollár Papa Gyermekei tevékenysége is a karantén idején: szintén a Facebookon rögzítették, hogy számukra a színház csak élő lehet, nem is vágtak bele online előadás létrehozásába, helyette a színészek közti Kérdezz-felelekkel kezdtek diskurzust változatos témákban, így nem specifikusan a vírushelyzetre, hanem a színházra vonatkozó kérdésekkel. Ördög Tamás vezetésével, Dollár Papa Talks néven egy beszélgetős sorozat is indult színészek megszólításával, amelyek tematikusan szorosan kapcsolódnak a társulat színházesztétikai érdeklődéséhez (Intimitás a színpadon, Nők a színpadon, Férfiak a színpadon). Emellett a Dollár Papa a PLACCC fesztivál Wa(l)king the city – Művészek és séták-projektjében a Bovary Emma újra sétál című utcai performanszával vett részt. (A fesztivál alapvető célkitűzése, hogy elszakadjon az intézményi kötöttségektől, így a mostani programjában létrejött előadások is a városi tereket lakták be a séták keretében, melyekhez a nézők is csatlakozhattak.)

Az interakció és a részvételiség jegyében a Káva Színház sem pihent a karantén alatt, amellett, hogy online is publikáltak előadás-felvételeket (például az Ásó, kapa, nagyharangot Schilling Árpád rendezésében, a Peer Gyntöt Polgár Csabától), a Dollár Papához hasonlóan szakmai beszélgetéseket is szerveztek az Új Néző projektről, illetve egyes előadásaikról.

A szűkös mozgástér mellett a nagyobb játszóhelyek és a független alkotók is láthatóan bíztak és bíznak abban, hogy a karantén időszaka átmeneti, és hamarosan visszaállhat az az állapot, amiben a vírus előtt éltünk. Talán emiatt is mutat ekkora szórást, hogy az intézmények és a társulatok alternatívaként vagy ideiglenes kommunikációs és tartalomszolgáltatási felületként tekintettek-e az online térre.

 

Facebook Comments