Augsztus 31-én a Trafóban lesz a 15. Lábán-díj és a 2. Halász Péter-díj átadója. Ez utóbbi elismerés célja, hogy felkutassa és ismertté tegye a műfaji határokat tágító performatív kezdeményezéseket. A díj jelöltjeivel ezúttal interjúkat készítettek a kuratórium tagjai. Jeles Andrással – a Mesebolt Bábszínház és a Kőszegi Várszínház A boldog herceg című előadásának rendezőjével – Darida Veronika beszélgetett.   

Levélbeszélgetés Jeles Andrással

Darida Veronika: A boldog herceg talán a legszomorúbb mese… Honnan jött a témaválasztás ötlete? És főképp, hogyan lett ebből egy bábszínházi hajléktalanszínház, amelynek a szereplői különös, szárnyatlan, „virtigli angyalok”?

Jeles András: Az ötlet legtöbbször véletlenszerűen adódik és én, aki teljes életemben többnyire csak fejben csinálhattam színházat – ami, elismerem, önmagában való ellentmondás –, észrevettem, hogy bátran rábízhatom magam az efféle, sokszor „szélsőséges” ötletek kalauzolására. Talán nem járok messze az igazságtól, ha ezeket az első ránézésre képtelenségnek (satöbbi) látszó, véletlenszerűen adódó témákat, sugalmazásokat úgy tekintem, úgy tartom számon, ahogyan például a lírikus az ún. ihletet. Az ihlet pedig – ha jól gondolom –, afféle sejtmagként tartalmazza a lebonyolítás tervrajzát, gyártási leírását és – magát a kész művet is. Így volt ez a Boldog herceg esetében isamint fölmerült, már sejteni lehetett, hogy itt a világpillanat talán legaktuálisabb és legnyomasztóbb mondandóját kell meghallani: a lent élők, a túlnyomó többség elhagyatottságának, alávetettségének, nyomorúságának hangjait.

Fotók: Trifusz Ádám

Ami pedig a téma teátrális végigzongorázásának problémáit illeti: szinte provokatív hívást éreztem abban, hogy első ránézésre a dolog szinte reménytelennek látszott: az egyik protagonista ide-oda röpköd a város felett (szerelmese mást se művel, csak erre-arra hajladozik), a másik hatalmas, egy nagyságrenddel emelkedik ki a partnerek közül, és aranylemezkékkel borítottan, drágakövektől ragyog, és így tovább: nyilvánvaló, hogy mindez kivitelezhetetlen. Dehát nemcsak az ötlet, én is vagyok olyan ravasz, hogy tudjam: ahol a legnagyobb a szükség, általában onnan várható a segítség is.

D.V.: A téma – a megalázottak és megszomorítottak színrevitele –  ugyanakkor mintha visszatérést jelentene korábbi munkákhoz: elsősorban a Monteverdi Birkózókör Drámai eseményekjének egyszerre végtelenül megrendítő és nevetséges, abszurd (egymás meghallására és értelmes beszédre egyaránt képtelen) világához, vagy akár a budapesti hajléktalanokkal előadott Revizor próbafolyamatához. Véletlen ez a párhuzam, vagy ha nem, mi változott meg döntően azóta?

J.A.: Most, hogy éppen a Boldog herceggel kapcsolatban hozta szóba a Drámai eseményeket, az jutott eszembe, hogy tényleg van valami megfelelés, párhuzamosság a két vállalkozás alaphelyzetében: ahhoz, hogy színpadi műként az anyag valami újat és váratlant adjon, a kiinduló pontról, a textustól szokatlanul nagyot kell dobbantani. A félreértés elkerülése érdekében itt meg kell jegyeznem, hogy általában, hagyományos helyzetben, ha a rendező a drámairodalom valamely adott textusával dolgozik, egészen más a helyzet, amennyiben a szöveg szerint, a szöveg intenciói értelmében és nem a szöveg ellenében kell a teátrális feladatokat kijelölni: annak idején, a Drámai események próbái során ez az utóbbi beállítódás, és csak ez látszott célravezetőnek és termékenynek. Egészen speciális, de emezzel rokon feladványt jelentett a benne érintettek számára az, ami a Boldog herceg próbái során világossá vált: a játszó személyek hajléktalanok és ugyanezek a játszó személyek hol állati-, hol növényi-, hol ásványi lények, azaz a teljes létezés képviseletében vannak jelen, hogy onnan lentről elnyöszörögjék és -énekeljék ennek az egésznek a fájdalmait és tragédiáját. Egyszóval így kell érteni, hogy „nagyot dobbantani”.

És: nyilván nem véletlen a hasonlóság a két, időben távoli előadás eszközei és összhatása tekintetében, de hogy e rokonságnak a voltaképpeni magyarázata mi volna, arra nem én vagyok hivatva válaszolni.

D.V.: Talán még a párhuzamosságot erősítheti, és itt el is szakadok a Drámai eseményektől, hogy mindkét esetben fiatal, „naiv” színészek voltak a szereplők. Mesélne arról, hogyan talált rá a Mesebolt Bábszínház színészeire, milyen volt a velük való próba? Másrészt az előadásban olyan régi „alkotótársak” is fontos szerepet kapnak, mint Lukin Zsuzsanna és Szőke Szabolcs (valamint a látványvilágért felelős Perovics Zoltán és Bánki Róza). Mennyire tekinthető a létrejött mű kollektív munkának? A rendezői koncepció már a kezdetektől fogva megvolt, vagy a próbák során lassan bontakozott és alakult ki a szöveg-, zene- és formavilág? Ezekkel a kérdésekkel egy kicsit próbafolyamatokba szeretnék bepillantást nyerni…

J.A.:  „Mesebolt” színészeire –- kicsit több, mint öt éve –, úgy találtam… Hát nem volt bonyolult: a színház igazgatója, Kovács Géza egy szép napon felhívott és megkérdezte, volna-e kedvem náluk összehozni egy előadást. És lényegében szabad kezet adott. Akkor csináltuk a József és testvéreit, annak meglehetős sikere volt. Megjegyzem, utólag én is elcsodálkoztam magam, látva, hogy mire képes a „báb” és maga a műfaj – mert ez volt az első dobásom ezen a téren. Na, és az elmúlt évben ismét lehetőséget kaptam Kovács Gézáéknál, hasonló feltételek mellett, mint előző alkalommal, így került sor a Wilde-mese színpadra állítására. A színészek többségével persze már ismertük egymást…

Most elmesélném egy meglehetősen különös benyomásomat mindkét próbafolyamattal kapcsolatban: mind a József…, mind a Boldog herceg próbáin, eleitől végig a színészek úgy viselkedtek, mintha mindent tudnának, nem egyszerűen a darabról, a darabbal kapcsolatos szándékaimról, várható instrukcióimról, rólam (stb.), hanem még a stratégiai-pedagógiai megfontolásból visszatartott megjegyzéseimről is. Úgy éreztem, semmi olyat nem tudok nekik mondani, amit már eleve ne tudnának. Mindez nyilvánvalóan illúzió volt, de jellemző ezeknek a színészeknek az intelligenciájára és a munkával, a feladattal kapcsolatos magatartására. Ettől állhatott elő a próbák során egy olyan atmoszféra, amelyben úgy érezhettem, hogy a legmeredekebb instrukcióim is csak megerősítik a színészben azt, amit már magától is tud, amire eleve ráérzett. Röviden szólva: mesés hangulatban sikerült abszolválnunk a feladványt. Még valamit az imént említett furcsasággal kapcsolatban: talán nem mindenki tudja, hogy a szöveggel való „munkálatok” során a rendezőben él, pulzál, dolgozik – az én esetemben mindenesetre így van – egy sejtés, egy ősbenyomás arról, hogy a születőben lévő előadásnak mi volna az optimális formája, megjelenési módja. Minden, bármi, ami a próbafolyamatban történik, automatikusan ennek a sejtésnek, ősbenyomásnak az ítélete alá esik. Mármost – számomra meglehetősen vicces és paradox hatást keltve – a Boldog herceg színészei úgy viselkedtek, mintha bennük is ott élne ennek az ősbenyomásnak a képe, másolata. Ez persze ismét csak képtelenség, nyilvánvalóan csak a rendező illúziója volt, de talán elfogadható hiteles válaszként arra a kérdésre, hogy mennyire tekinthető a létrejött előadás egy kollektív munka eredményének. (Zárójelben azért megjegyzem, hogy e sok „furcsaságnak” ésszerű magyarázata van: én a darab írásakor folyamatosan egy általam optimálisnak és kivitelezhetőnek képzelt játékmód intencióinak igyekeztem a szöveg minden elemét megfeleltetni. Azaz: igyekeztem a kottaképben – legalább önmagam számára – jelezni az indulatokat, a karaktereket, a kressendókat-diminuendókat, a szüneteket-hangsúlyokat, a tempót és így tovább. És mindez, tudva-tudattalanul, a figyelmes színész számára is, úgy látszik, olvashatóvá vált.)

És ezzel itt az alkalom, hogy az előadáshoz szervesen hozzátartozó zenéről is szóljak. Hiszen az írás során Szőke Szabolcs gadulka játékának atmoszféráját, hangzásvilágát eleve belehallottam és -kalkuláltam a színész dikciójának megkomponálásába. És fontos körülményként kell számításba venni, hogy Szabolcs eleitől és folyamatosan kézhez kapta a darab éppen elkészült részleteit, úgyhogy mire a próbák elkezdődtek, a teljes zenei anyag a rendelkezésünkre állt.

Ami pedig Rózát és Perót illeti: ők régtől fogva barátaim és munkatársaim, sok nehéz és emlékezetes munka van a hátunk mögött. Nélkülük valószínűleg nem tudnék, nem is szeretnék dolgozni, mert hasonlíthatatlan élmény rendre átélni azt, hogy számukra a közös munka olyan magától értetődő és természetes, mint egy beszélgetés. (Kívánom másoknak is, hogy hasonló élményben legyen részük, azaz hogy megtapasztalják az együttműködésnek azt a harmóniáját, amelyben legfontosabb munkatársaink szinte saját lényünk változataiként vesznek részt a megvalósításban.)

D.V. : Szerencsés konstellációban jött tehát létre az előadás. A bemutató óta azonban, ha jól sejtem (részben a pandémia következtében), csak keveset volt alkalmuk játszani. Mégis, mesélne a nézői visszajelzésekről, hogy miként fogadta a bábszínház közönsége ezt a minden szempontból szokatlan mesét?

J.A. : Sajnos erről alig tudok valamit.

D.V.: Ez lenne A boldog herceg szomorú sorsa? Csodaszerűen megszületik, aztán a légüres térbe hull…? Arról lehet esetleg tudni, hogy látható lesz-e valamikor újra, vagy már Önt is más és új tervek foglalkoztatják?

J.A. : Az, hogy milyen tervek járnak a fejemben, semmiben nem befolyásolná egy estleges felújítás sorsát. De egyelőre nem tudok ilyen lehetőségről. Különben én ezt az újra meg újra előálló és szívderítőnek igazán nem nevezhető helyzetet már megszoktam, ismerem: szinte kivétel nélkül valamennyi színházi munkám – még teljes pompájában – az ismeretlenség sötétjébe hullt.

Facebook Comments