Augusztus 31-én a Trafóban lesz a 15. Lábán-díj és a 2. Halász Péter-díj átadója. Ez utóbbi elismerés célja, hogy felkutassa és ismertté tegye a műfaji határokat tágító performatív kezdeményezéseket. A díj jelöltjeivel ezúttal interjúkat készítettek a kuratórium tagjai. Somló Dáviddal és Vass Imrével – az ITTHHOONN című lakásszínházi előadás alkotóival – Rádai Andrea beszélgetett.

Rádai Andrea: Hogy jutottatok el oda, hogy Imre lakásán legyen az előadás? Mennyire volt kényszerűség?

Vass Imre: Az IITTHHOONN-t megelőzte a DROHNENTANZ projektünk próbafolyamata, amihez 4-5 alkalommal próbáltunk a lakásomban is. Ezek nagyon szabad, kötetlen és önfeledt próbák voltak, innen jött az ötlet: mi lenne, ha csinálnánk egy előadást nálam, ami tudja közvetíteni ezt a szabadságot és produktivitáskényszer-mentes energiát. Felvillanyozott minket a lakásszínház gondolata, hogy csak mi vagyunk és az otthonlét tematikája. Az ötlet határozta meg a formát, nem pedig a szakmai közeg.

Mindketten elég intenzív időszakon voltunk túl, ezért nagyon jólesett otthoni lenni és dolgozni. Dávid 150 méterre lakik tőlem, előfordult, hogy én még az ágyamban voltam, amikor ő megérkezett a próbára, ebből végül jelenet is lett.

RA.: Mennyivel volt könnyebb vagy nehezebb a szervezés?

VI.: Mind a ketten sokat szoktunk saját szervezésben létrehozni előadásokat, gördülékenyen ment a dolog, Dávid már csukott szemmel is meg tud csinálni egy online bookingolós eseményt, ő készítette a borítóképünket, de volt segítségünk is kommunikációban, Nagy Enikő személyében. Külön büszkeséggel tölt el minket, hogy közös legkisebb és legintimebb előadásunkat A0-ás méretű óriásplakátokkal hirdettük a belvárosban.

RA.: Az előadás során megidézitek Erdély Miklóst, a körülötte levő alkotói közeget. Hogyan kapcsolódtok ti és ez a mostani közeg ahhoz a korszakhoz?

Somló Dávid: Én az alkotói időszak előtt kezdtem el a doktori tanulmányaimat a Képzőművészeti Egyetemen, és ott sokat foglalkoztunk Erdéllyel, aki nagyon inspiráló volt számomra. Sok ponton tudtam kapcsolódni játékos konceptualizmusához és ahhoz, ahogyan a műfajok között szabadon járt-kelt. Az előadásunkban két fontos tézisjellegű szövegével, az ‘Azonosításelméleti vizsgálatok’-kal és az ‘Idő-Mőbiusz’-szal dolgoztunk. Míg az előbbi az ugyanolyanság lehetetlenségével, addig az utóbbi az időbeli fejlődés kérdésével foglalkozik, ami számunkra izgalmasan kapcsolódott az ‘otthoni élet’ ismétlődéséhez. Emellett a hazai kortárs előadói/művészeti szcéna folyamatosan szűkülő terében némi hangulati párhuzamot éreztünk a Kádár-kori művészeti világ magánlakásokban összegyűlő, ott előadó közegével.

RA.: Miben különböznek az alkotói módszereitek? Milyen következményei voltak az alkotófolyamat során, hogy az egyikőtök „vendégként”, a másiktok pedig „házigazdaként” volt jelen?

SD.: Szerintem Imre kísérletezőbb, szöszmötölősebb nálam, én általában akkor kezdek el valamin dolgozni, ha a fejemben már látok valamilyen kialakult képet – persze ehhez az is hozzájárul, hogy eléggé minimalista formanyelvű dolgokat csinálok. Persze nagyon erős a közös, lassan egy évtized alatt kialakult alkotói gondolkodásunk, aminek a középpontjában az érzékelés és a nézői figyelem áll.

Felszabadító volt az a fajta nyitottság és elengedés, amivel Imre állt a saját hálószobájához, úgyhogy cserébe nem voltam szégyenlős vendég, a tárgyai felét levittük a raktárába.

VI.: Én szeretek benne lenni az előadás terében (fizikailag és gondolatilag is), és ott sok időt eltölteni, bámészkodni, kísérletezni. Így az IITTHHOONN ideális projekt volt számomra.

Sokat dolgoztam a színpadképen. Volt egy nap, amikor rendet raktam és alaposan kitakarítottam. Szerintem több, mint tíz órát töltöttem el a szobában, az összes tárgyamhoz hozzáértem, és ha kellett, átpozícionáltam, kidobtam és szortíroztam, minden egyes négyzetcentiméterhez újra kapcsolódtam. Emlékszem, utána egy-két napig még ragyogott a szoba, de nemcsak a tisztaságtól, hanem a rendtől is.

RA.: Ha úgy vesszük, akkor az IITTHHOONN néző-alkotó felállása hagyományosabb volt, mint amit az eddigi projektjeitekben: a közönség ül és néz. Ti mit gondoltok erről?

SD.:: Szerintem a negyedik fal és az interaktivitás között van egy köztes mező, amit a térhasználat határoz meg. Ha az előadók és a nézők ennyire meghatározó közös térben vannak, a néző már nem kívülről néz rá valamire, hanem kvázi bentről néz ki a körülötte lévő szituációra – ami ebben az esetben nem csak képletesen történt meg. Az a fajta közös jelenlét, amit ez vált ki, számomra túlmutat a hagyományos néző-előadó kapcsolaton – különben nem is érdekelne.

VI.: Szerintem Dáviddal nem törekszünk arra, hogy kiszolgáljuk a nézőket, viszont az fontos számunkra, hogy mindenki számára hozzáférhető legyen az előadás. Sokaknak már az is kihívás volt, hogy a végigsétáljon a Népszínház utcán, és a helyszínre való megérkezés, a konyhában való várakozás is az előadás részévé vált.

Az egyik előadás kezdete előtt húsz perccel, bizonytalanul nyílt a lakásajtó, egy hölgy volt, akinek emlékeim szerint az volt az első kérdése: Hol vagyok? Nem ismert minket, de a neten megtalálta az előadást, és eljött. Rajta látszott, hogy mire odaért, már egy hatalmas belső utat járt be, útközben el is bizonytalanodott, majdnem visszafordult, úgy éreztem, ő tényleg belevetette magát az ismeretlenbe, amire a január esti “sötét” 8ker még jobban ráerősített.

Dávid ötlete volt, hogy legyen klasszik nézőtér, ami nekem nagyon megtetszett, mert úgy éreztem, ellene megy az elképzelt helyzetnek. Ebben a manapság ritkán használt lakásszínházi formátumban a nézőtér nem feledteti, hogy ez egy produktum, ami nézőknek készült.

Érdekelt minket a kint és a bent közötti átjárhatóság, a színpad\előadás és az otthon\magánélet közötti átmenet. Többször visszatérő motívum volt a szőnyegem. Az egyik jelentben a szőnyeg mintája közeliben látható a TV-ben, majd távolít a kamera, és meglátjuk, hogy az nem a szobában van, hanem a Trafó nagyszínpadán.

RA.: Mi a viszonya az előadásnak az introvertáltsághoz/extrovertáltsághoz? Nekem az volt az egyik legerősebb élményem, hogy egy nagyon intim térbe engedtek be…

VI.: Én nem gondolom magam introvertáltnak, de én egyedül élek, ezért amikor otthon vagyok, csendes a lakás. Dávid persze hozott mást is, de tudott csatlakozni az én otthon-élményemhez is. Azt feltételezem, hogy aki párjával, családjával, kutyával, macskával és növényekkel él, annak elég más lehet.

RA.: Szerintetek mennyire értelmezhető (vagy mik a tapasztalatok) befogadói rutin nélkül az előadás?

SD.: Mivel az otthon az emberek nagy többsége számára egy meghatározó, rengeteg komplex kapcsolódással teli hely, ezért azt gondolom, akármilyen absztrakt módon is forgattuk ki Imre lakását, ez a nézőben mindenképpen sok asszociációt és saját élményt idézhetett elő.

VI.: Az előadás végén felöltözünk és elmegyünk, nincs taps és vissza sem jövünk. A konyhában a nézőket vendégkönyv és egy üzenet várja, hogy ha végeztek, az utolsó dobja a kulcsot a postaládába. Én azt gondolom, hogy az előadás utáni helyzet ideális arra, hogy a tapasztalt és tapasztalatlan nézők keveredjenek és beszélgessenek. Voltak, akik elmosogattak, voltak, aki teljesen átrendezték a lakást, az utolsó előadáson pedig hiába vártunk fél órát, még akkor is ott voltak az emberek.

RA.: Látták-e szomszédok az előadást? Tudták, hogy mi zajlik nálatok?

VI.: Már játszottuk az előadást, amikor eszünkbe jutott, hogy meg sem hívtuk a szomszédokat. Nekem az volt az érzetem, hogy ismerősöket és teljesen idegeneket is könnyebben beengedek a lakásomba, mint a szomszédaimat. Azt találtuk ki, hogy továbbjátszásnál majd lesz hirdetmény és kedvezményes jegy a ház lakóinak.

Voltak jelek, amiből sejthették a lakók, hogy valami furcsaság készül. Egyszer kipakoltuk a szobámat méretarányosan és helyzetpontosan az udvarra, hogy felvételeket készítsünk az előadáshoz, jöttek is az ajánlatok a bútorokra.

Van egy jelenet, kiteregetjük a szennyest. A ruhák összekötve, kb. 35 méter hosszan többször keresztezték az udvart a korlátokhoz kötve. Az egyik előadásban, amikor húztuk ki a ruhákat, felkiáltottak a földszintről, hogy ez még hányszor lesz, én pedig válaszoltam, hogy már csak kétszer.

RA.: Átértelmeződött-e az előadás és az otthonhoz való viszonyotok a pandémia után? Miben lenne más az IITTHHOONN mindezek után?

SD.: Ehhez a kérdéshez hozzátartozik, hogy a karantén első hónapja után két hónapra összeköltöztünk egy nagymarosi házba mi és még öten, szóval a teljes lakásundor elkerült minket. Azóta biztosan jobban kívánom a csendet nyitott ablaknál.

Az, hogy az IITTHHOONN miben lenne más, arra már csak azért is nehéz válaszolni, mert egy ideje az ‘IITTHHOONN 2. – A Második Emelet’-en gondolkozunk, mivel Imre eggyel feljebb költözött, ugyanabban a házban… Ha lesz, egy nagy mennyiségű WC-papír eléggé esélyes a szereplésre.

Facebook Comments