Augusztus 31-én a Trafóban lesz a 15. Lábán-díj és a 2. Halász Péter-díj átadója. Ez utóbbi elismerés célja, hogy felkutassa és ismertté tegye a műfaji határokat tágító performatív kezdeményezéseket. A díj jelöltjeivel ezúttal interjúkat készítettek a kuratórium tagjai. Cserne Klárával, a KŐ KŐ KŐ színházi társasjáték megalkotójával Herczog Noémi beszélgetett.

A „komoly” színház Magyarországon 2020-ban fontos társadalmi kérdéseket, ún. „ügyeket” tematizáló előadásokat jelent, amelyek általában visszatükrözik nézőik véleményét ezekről a témákról. Cserne Klára nem alkalmazkodott ehhez az általános trendhez, legújabb munkája, a KŐ KŐ KŐ már attól komolytalannak tűnhet, hogy nem klasszikus értelemben vett előadás, hanem egy kétszemélyes kártya- vagy kalandjáték. Alapvetően köztéren kell játszani, de létezik karantén-verziója is. A szándékosan relatíve rövid játékszabály szerint a résztvevők felváltva húznak egy-egy klassz rajzokkal dekorált kártyát a pakliból (pl. „szembefordulás”, „verseny”, „segítségkérés”), és ezek alapján adnak utasításokat egymásnak, miközben megpróbálják zavarba hozni a másikat. A végén pedig elmesélik a közösen írt történetet. A játékhoz nem szükséges semmi „tekintélyes” vagy „férfias”: se kőszínház, se öltöny, öltözéknek elegendő valami számunkra ünnepélyes. Amikor a próbapaklival játszottam, egyik alkalommal „csak” rendet raktam otthon, egyszer galambokat figyeltem, egyszer pedig a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetem főépületének portásával szemeztem. Egy galambokat etető idős nőt nézni meglehetősen banális ahhoz képest, amit ma Magyarországon „politikus” színháznak szoktunk nevezni. De a KŐ KŐ KŐ radikálisan politikus, rögtön azért, mert a kortárs magyar színház azon kevés projektei közül való, amely megszállja életünket, amikor elmossa a határt valóság és fikció között. A valóság „megszállásán” keresztül pedig új érzéseket segít megtapasztalni, úgyhogy nyugodtan mondhatjuk: hosszabb távon akár életünk megváltoztatására is alkalmas lehet.

Fotók: Bán Eszter

Herczog Noémi: A Facebook oldalatokon írottak szerint a KŐ KŐ KŐ „börtöneinkből” segít kiszabadulni. Honnan pontosan?

Cserne Klára: Ez a játék hivatkozási alapot teremt, hogy legyen mire mutogatni, miért nem azt csinálod, amit az íratlan szabályok diktálnának. Például, hogy milyen esztétikákat kell követni a színházban ahhoz, hogy legyen pénzed, hogy kell kinézned-viselkedned ahhoz, hogy „jó dolgozónak” és megbízható embernek minősülj. Folyamatosan azt kell hangoztatnunk például, hogy „sietek, dolgom van”. Az elmúlt öt évben azt tapasztaltam, alig haverolok „csak úgy”: összecsúszik a szabadidő és a munka, folyamatosan kovácsolni kell a társadalmi tőkét, még akkor is, amikor barátkozol. A semmittevés nem csak ciki, de már az ember eszébe se jut. Bojana Kunst szerint a munkafázis-bemutatók és a workshopok a kortárs előadóművészetben a laboratóriumai annak, ahogyan a munka fogalma átalakul. Láthatóvá kell tenni egy csomó tevékenységet, ami régebben privát volt. Az előadóművészeti munkavállaló-munkáltató tendenciák pedig pontosan vetítik előre, hogyan fog átalakulni a munka világa a következő években. Hiszen ma már a legnagyobb multinacionális cégek sem pusztán pénzt kínálnak munkavállalóiknak, hanem lelki bevonódást. Ezt azonban nem a munkavállaló jólléte miatt teszik – noha ez jelentős részben a buddhista filozófiák leszivárgását jelenti a menedzsmentbe –, hanem a hatékonyság növelése érdekében. Ugyanígy, egy csomó ember azért meditál, hogy termelékenyebb legyen, és ez paradox módon működik is. A nyugati emberek igen nagy százaléka számára a jóga is csak abban segít, hogyan maradjon benne továbbra is nyomasztó életében. A KŐ KŐ KŐ viszont alkalmas lehet arra, hogy ezt a rendszert megtörje.

HN.: Ha jól értem, a játékoddal a neoliberális világrendet is támadod – amikor kevesled ebből a rendszerből a szabadságot.

CsK.: A KŐ KŐ KŐ szabadság-gyakorlat: nem abban segít, hogy beépülj a meglévő hierarchiába, hogy még több vagy másféle szabályt kövess, hanem új értékrendet kínál. Kicsit úgy, mint a Dohány utcai lakásszínház, Erdély Miklós kreativitás gyakorlatai vagy a Monteverdi Birkózókör (a maga klasszicizmusával együtt) a maguk idejében. Ezek az alkotók nem lehettek volna sikeresek, ha megpróbálnak beépülni a meglévő intézményrendszerbe, ezért is engedhették meg maguknak, hogy más utat válasszanak. Ahelyett, hogy azon dolgoznék egy korlátozó rendszeren belül, hogy később elismerjenek és nagyobb mozgásterem legyen, inkább fordítva csinálom: azzal a kevéssel, amim van, most rögtön azt csinálok, amit akarok. A KŐ KŐ KŐ lényege, hogy ezt a fajta jóllétet propagálja. A játék szerint ugyanis létrehozhatóak olyan zárt időbeli keretek, amikben a megfeleléskényszer felfüggeszthető. Ebből pedig megszülethet egy csomó felismerés. Kiderülhet, hogy a szabadságról alkotott elképzeléseid nem passzolnak hozzád. Hogy valójában nem akarsz tombolva bulizni, csak üldögélni egy padon. Vagy ellenkezőleg: jelentheti azt, hogy bizonyos alkukat mégis érdemes megkötni. A kalandvágyad, a biztonságérzeted, a kisstílű álmaid vagy akár egy jó kis vicc miatt is. Belefutsz például egy kártyába, amiről rájössz, hogy ha most volna másfél millió forintod, pontosan tudnád, mire költenéd. És lehet, hogy ezért számítóan és tudatosan benn maradsz a multinál még két évig, és utána megveszed azt a kiváló akkumulátoros biciklit, amivel költöztető céget alapítasz. Vagy pékműhelyt. Vagy egy közös yachtot a volt osztálytársaiddal. Vagy utána egy évig nem dolgozol semmit. Vagy csinálsz egy jó kis bűntényt és nagyvonalúan kifizeted a kártérítést is rögtön. Vagy mit-tudom-én.

HN.: És a KŐ KŐ KŐ pénzügyi háttere micsoda?

CsK.: A doktori ösztöndíjam a MOME-ról az egyik fő finanszírozási forrás, ahol a KŐ KŐ KŐ a műhelymunkám. Amikor 2020 elején kitaláltam, hogy egy marketingessel el fogom felezni az ösztöndíjamat, hogy segítsen a szervezésben, akkor ez a legtöbb ismerősömnek túlságosan jófejkedő dolognak tűnt vagy kevéssé önérdekérvényesítő húzásnak. Aztán a COVID-járvány hatására hirtelen az efféle szolidáris pénzügyi konstrukciók iránti érdeklődés is megnőtt.

Ez a hosszú távú, havi relatíve kis összegű támogatás, ami a doktori ösztöndíj, a leghatékonyabb pénzügyi motiváció számomra. Eddigi tapasztalatom az, hogy sokkal jobb stabilan évekig száznegyven-száznyolcvan ezer forintot kapni havonta, mint egyben egy-két milliót néha, és aztán nem tudod, hogy mi lesz utána, mint az NKA-féle alkotói pályázatok esetében.

A doktori iskola ráadásul nem csak pénzt, hanem valamiféle intézményi háttérből eredő önbizalmat, kontextust és társaságot is biztosít. És persze a távoli perspektíváját annak, hogy mindebből még később még jobban is lehet pénzt keresni mint oktató vagy egyéb tudós-féle. Ez persze irreális feltételezés, mert nincsen pénzügyi előrelépés az akadémiában. De azért valahol a későbbi még több kereset ígérete mindig ott lebeg a horizonton.

Közben ezen kívül voltak kisebb pályázati pénzek is innen-onnan a társasjáték fejlesztésével kapcsolatos dolgokra, egyrészt a Kortárstánc Főiskola, Angelus Iván vonalon, ahol az előadóművészet és a közönség új kapcsolatairól szóló projekteket kellett fejleszteni. Másrészt a Zsidó Kultúra 2028 című Maromos projekt honorját is beleforgattam. Szeptembertől áruljuk a kártyát is, azaz ebből is lesz bevétel, ez egy belátható befektetés. Mindemellett diplomás GYED-et küld nekem az állam a gyerekem kétéves koráig, a hallgatói jogviszony alapján (doktori iskola) ami havi körülbelül száztízezer forint. Emellett alkalmi művészeti projekt-megbízások is elő-előkerülnek. Ezekből gazdálkodom a napi-heti-havi megélhetés szintjén.

HN.: A játék tétjét bizonyítja, hogy mindannyiszor szorongtam egy kicsit, mielőtt belefogtam. Leszek-e elég kreatív? Meg tudom-e engedni magamnak, hogy most játsszunk? Érdekelne viszont, hogy miért van a játékba ez a szolid díszkomfort érzet szándékosan is beépítve „akadályoztatás” és „verseny” kártya formájában? Szerinted hogyan egyeztethetőek össze a játék céljával, a „jólléttel”?

CsK.: Igen, az „akadályozás” kártya szándékosan került a játékba. De az érzés, amit leírsz, komfortossá válhat onnantól kezdve, hogy az ember megismerte és megszokta ezt az állapotot. Ez ugyanis nem az a fajta félelem, amitől menekülni kell, hanem a bizonytalanságból eredő félelem: innen tudhatjuk, hogy van tétje annak, amit csinálunk. A játék segítségével azt az érzést kerestem és teremtem újra, amit a gyerekem megszületése előtt, a Tócsa Táborban éltem meg nyaranta, ahol gyerekeket táboroztattunk. Érzetre ez a tábor a játék mintája. A Tócsában tíz napos vezetett improvizációban vehetnek részt a táborozók. Közben egyszerre éreztem magam biztonságban, egyszerre igényelt a játék bizonyos fokú fegyelmet, de azért ez akkor is szabad játék volt. Lehetőségek végtelen köre, ugyanakkor egyfajta félelem is a lehetőségektől, az ismeretlentől, a saját képzeletedtől. A Tócsát sok minden inspirálta, például az én bánki utódtáborokban való gyerekkori élményeim, pontosabban annak a pozitív része: a cél pontosan az, hogy egy szűk elit helyett az ezekben a táborokban átélt érzés széles körben hozzáférhetővé váljon. Van 32 db kártyád, tehát adott egy szűk keret, a játék mégis olyan tárházát kínálja a lehetőségeknek, ami nyomasztóvá válhat, de csak azért, mert nem vagyunk ehhez hozzászokva. Számomra ez a fajta szabadság a művészet-csinálás alapvető motivációja. Pont, amikor én gyerek voltam, a kilencvenes évek végén-kétezres évek elején rengeteg nagyon nyitott művészet-oktatási projekt létezett Magyarországon, amelyek döbbenetes módon akkor nem gondolták utópisztikusnak magukat. A Stúdió K, a GYIK Műhely célja egyszerűen az volt, hogy jó minőségű állampolgárokat neveljenek.

A másik része ennek a félelemnek alkati kérdés. Van, akinek a versengés és a konfliktus a könnyebb: ez az alapvető kapcsolódási módja a másik emberhez, és számára a szeretetnyilvánítás zavarba ejtőbb. De lesz majd a pakliban egy segédlap, ami visszaigazolja, hogy szabad játék közben zavarban lenni, sőt, szerepel majd a kártyán kilenc lehetséges megküzdési stratégia is erre az érzésre. Hiszen a játék célja pontosan az, hogy kibillentsd a másikat, a társad. Kimondott cél, hogy az emberek merjenek olyasmit meglépni a másikkal szemben, amit egyébként biztonságérzetből máskor nem mernek. Azért tettem beépített feszültséget a játékba, mert úgy érzem, hogy úgy lehet társadalmi változást elérni, ha az egy-az-egy-ellen típusú társadalmi kapcsolatokkal kezdünk valamit.

HN.: Akkor ezért lett ez páros játék. Pedig rengeteget dolgoztál csoportokkal.

CsK.: Valóban hosszan foglalkoztam korábban közösségekkel, de arra jutottam, hogy több lépéssel vissza kell lépni. Az a tapasztalatom, hogy mindennek a mélyén két ember kapcsolata van. Ha ez nincs meg, akkor a tíz ember sem fog tudni autonóm módon döntéseket hozni. Visszamentem az alapegységhez, ami egy oldschool fordulat nálam, a személyes tapasztalatok mellett egy csomó filozófiai olvasmány hatására: Emmanuel Lévinas vagy Martin Buber Én és Te egymás felé fordulásról szóló szövegei. Ezekben mind van feszültség, Én és Te kapcsolata nem békés dolog. A KŐ KŐ KŐ küzdelemként is felfogható: hiszen a két ember azon munkálkodik, hogy kibillentse a másikat a létező folyamatokból. Visszavezet a személyes, kisléptékű valóságodba a túlhabzó politikai-közéletből. Ami a populista neoliberális államigazgatás fő trükkje asszem, hogy aki okosnak gondolja magát, az sokat agyal – közben meg az „egyszerű srácok” bármit megcsinálhatnak. Mindenki, aki elégedetlen a jelenlegi helyezettel, folyamatosan elméleteket állít fel, narratívákat kovácsol arról, hogy mi a baj, és ezért a cselekvésre már nem marad idő. A KŐ KŐ KŐ csak egy játék, de azon belül nagyon is valóságos: azt az élményt akarja újra tanítani nekünk, hogy tök jó különösebb mérlegelés nélkül csinálni valamit. Nem kell az összes íratlan szabálynak, korrektségi elvárásnak megfelelni, a fikció miatt nem kell félned attól, hogy ciki vagy gyermeteg az, amit csinálsz. Vagy akár attól, hogy társadalmilag nem hasznos tevékenység. Legfeljebb abban az értelemben, mint a kikapcsolódás vagy a szabadidő: ha azzal az elvárással fogsz a pihenésnek, hogy hasznos legyen, nem fog menni.

HN.: A forma, amit választottál – az utasításokon, fikción és szerepeken alapuló játék –, Magyarországon nem része az előadóművészeti szcénának, holott a nagyobb kísérleti hagyományokkal rendelkező országokban az.

CsK.: 2017-ben kezdtem el a MOME-n a doktori képzést, de csak 2019-ben, tehát tavaly lett egyértelmű, hogy a KŐ KŐ KŐ-nek a társasjáték lesz a formája. Mert körülbelül addigra vált egyértelművé, hogy az összes számomra relevánsnak tűnő platform – az oktatás, a sajtó és a színház – olyan belső feszültségeket él meg, hogy pillanatnyilag nem alkalmasak absztrakt és távlati témák felvetésére. Annak, hogy a projektem „színház” címke alatt futhasson, Magyarországon előfeltétele volna, hogy legyen még hat, nyolc, tíz olyan munka, mint Kelemen Kristóf Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk című, rendkívül fontos előadása, amely a Színház- és Filmművészeti Egyetem belső reformjának megvitatására kínált egyfajta nyitott fórumot. Amíg ez a folyamat le nem zajlik, addig Magyarországon a színház nem lesz alkalmas arra, hogy a saját szabadság-eszményeimmel és furcsa képzeletvilágommal foglalkozzak benne, ugyanis annyi belső konfliktussal terhelt, hogy másról, mint önmaga megjavításáról nem is lehet benne érdemben beszélni.

A legtöbb alkotás, amit korábban írtam-rendeztem, majdhogynem érthetetlennek bizonyult a színházi meg a kulturális-közéleti sajtó szűkös, szabadság-hiányos kontextusában. A MOME doktori képzése nagyon sokat segített abban, hogy találjak olyan keretet, ami elég rugalmas a közlendőm megformálásához, ugyanakkor már létezik, ezért elfogadják az emberek.

HN.: Ez a forma lett a társasjáték. Érdekes, hogy ennyire vonzó nekem a KŐ KŐ KŐ, miközben mindig is utáltam társasozni.

CsK.: A társasjátékok nagy részétől és is nagyon ideges vagyok. Amikor laminált lapon kell kicsi bábukat rakosgatni, az engem is felidegesít a szűk és eleve adott játékszabály követése miatt. De a színház is ugyanezért idegesít: bezárnak egy szobába, egy irányba kell nézni, amit nem tudok elviselni. Nagyon foglalkoztat a színház és a társasjáték egyaránt, de nem azért, mert a létező formátumok adnák magukat, hanem mert valamiért nem tudok tőlük szabadulni.

A társasjátékkal mint formával sikerült meghaladnom magamban egy korábbi konfliktust, ugyanis a társas: népszerű. Bennem pedig korábban egyszerre dolgozott a nyilvánosság utáni vágy és a nagy nyilvánosságtól való félelem. Egyszerre volt nagyon szubkulturális, titokzatos és rejtélyesen kódolt minden, amit csináltam, és egyszerre akartam széleskörű elismerést. Ennek a sokáig feloldhatatlannak látszó dilemmának a meghaladását segítette a MOME. A társasjáték ugyanis felfutóban van ma. Sok ember számára a kiszabadulás élményét jelenti: annak az esélyét, hogy nem feltétlenül kell fogyasztani ahhoz, hogy együtt lehess a barátaiddal. A KŐ KŐ KŐ-vel kapsz egy kis időt. Az benne az érdekes, hogy mit nem csinálsz addig, amíg játszol, hogy mitől mentesít.

A populáris művészet és a neoavantgárd kettősségét családilag is hozom magammal. Anyai nagyapám a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója volt. Meg a Mikroszkóp színpadhoz fűznek még hasonló szálak. Ott van az eredettörténetemben a proli művészeti világ, ez az úgynevezett rosszminőségű, úgynevezett populáris művészet, ahonnan elképesztő jó hangulatú gyerekkori emlékeim vannak, és ami nagyon nem hasonlít az értelmiségi, sokkal több frusztrációval teli „magas művészeti” közegre. Anyám ebből az irányból mozdult el Erdély Miklós és a neoavantgárd meg a szamizdatok felé. Én már egy kombinációt kaptam: a szocialista cirkusz-nosztalgiát és anyám neoavantgárd vonzalmát egyszerre.

HN.: Ritkán sikerül meghaladni ezt a kettősséget: kompromisszumok nélkül jutni el sok emberhez. A jövőben is ingyenesen elérhető marad a pakli fele?

CsK.: Ennek semmi akadálya nincs, ez is egy eszköz arra, hogy a KŐ KŐ KŐ sok emberhez eljusson. Egy pakli hatezer-párszáz forintba fog kerülni, ami megugorható, egy drágább színházjegy ára. De azért ez leginkább értelmiség ügy. Városi emberek dilemmáiról szól, akik a művészeti és kommunikációs produktumokat-intézményeket termelik, működtetik és fogyasztják. Az volt a célom, hogy olyan rétegeket célozzak be a játékommal, amelyeket ismerek. De ez is egy tabu ma a művészet világában, hogy amit csinálok, annak van célközönsége. Én viszont ebből a szempontból is tudatosan kezdtem el fejleszteni a játékot: van is ennek neve, „dizájnba ágyazott kommunikáció”. Azt jelenti, hogy a tervezés során a termék kommunikálhatóságát is figyelembe veszed. Németh Emese marketingessel kezdtünk el ezen dolgozni.

HN.: Akkor a fejlesztést szintén kettes felállásban csináljátok.

CsK.: Igen, ez nem egy társulat, egyedül kezdtem ezt a projektet fejleszteni, aztán március óta ketten vagyunk. Bár itt van még Rácz Lőrinc, a férjem is, akit rengeteget használtam szövegírásra, szerkesztésre. Az utolsó korrektúra-körök a kanapénkon mentek a gyerekünk hintáztatása közben. Ez is jellemző művészeti háttér-felállás. Rengeteg ember türelme, megértése és támogatása kell az ilyen fajta szabadság-törekvésekhez. Éppen ezért nem szabad ezzel visszaélnem (figyelmeztetem magam újra és újra). Az otthoni életünkből állandó munkakapcsolatot csinálni különösen fenyegető veszély, főleg a karantén-helyzetben.

Nagyon sokat segített a férjem anyukája és apukája, és az én anyukám és a húgom is: sokat vigyáztak Ramónára, amíg ezeket a kártyákat írtam. De azzal is, hogy végighallgatták a sztorijaim. Ez a működés mindenkinek jót tesz. Az benne a mestertrükk, hogy nem egy beárazott, órára mért szolgáltatás az, hogy segítsenek. Mivel különböző élethelyzetekben lévő emberek a résztvevők, öregek, fiatalok, kicsik, nagyok – a gyerekem is munkát végez el anyukámon, aki jobb hangulatba kerül, ha együtt töltenek másfél órát.

A saját művészettel kapcsolatos ambícióimnak egyébként is nagyon jót tesz az anyaság. Sokkal önállóbb és magabiztosabb lettem, meg a bizonytalanságot is elkezdtem megszeretni. Amúgy is, ha kisgyerekes anyaként bármit képes vagy véghezvinni, az önmagában sikerélmény, mert annyira sok az akadályozó tényező meg a bizalmatlanság a „szakma” befutott és megállapodott kapuőrei részéről. Nyilván azért is tűnik ilyen bűvész-trükk szerűnek a kisgyerekes alkotói életmód, mert sokaknak egyáltalán nincs segítsége. Pedig ez nem izolált, egyszemélyes produkció-féle. Inkább hálózatos. És persze roppant kiszolgáltatott. Rengeteg rajtam kívül álló személy időbeosztásától, állapotától is függ, hogy mikor, hogyan és mennyit lehet haladni. Elég nagy szervezési munka áll a háttérben. Közben egyre kevésbé szeretnék kiszolgáltatva lenni a művészeti intézményrendszernek, pályázatoknak. Inkább valódi emberekkel legyenek konfliktusaim, mint egy átláthatatlan bürokráciával vagy egy „intézménnyel”. Ettől jobban érzem magam.

HN.: A jólléted egyértelmű bizonyítéka annak is, hogy a KŐ KŐ KŐ-vel nagyon megtaláltál valamit, ami bizonyos részeiben minden korábbi munkádban benne volt.

CsK.: Szeretném, hogy ezzel a játékkal sokan játsszanak, mert tényleg egy fordulópontra jutottam. Sok mindent bele tudtam forgatni abból, ami az elmúlt tíz évben fölgyűlt bennem. Egy csomó indulatom mederbe került, amelyek talán kissé nehezen elviselhetővé tették a személyemet korábban. Kevesebb konfliktushoz érzem, hogy személyesen közöm lenne. A saját autonómiámat eddig sem külső tényezők akadályozták – erre kellett rájönni. Az hiányzott elsősorban, hogy nem voltak önálló munkamódszereim – ezért meg kellett dolgoznom, meg kellett tanulnom magamról, hogy a mindennapok szintjén, a gyakorlatban hogyan tudok művészetet csinálni. (Ez a fajta tudás persze átadható lenne a művészet-oktatás keretei között, de egyelőre a saját élettapasztalatok rögös útján lehet csak megtanulni.) Most pedig mindjárt születik még egy gyerekem, és közben – hála a KŐ KŐ KŐ-nek – egy kicsit meg szabad nyugodnom, mert ez a játék egy öntartó forma. Jó érzés, hogy nem csak egy utolsó a sok korábbi dolog után, hanem valamilyen szempontból végre „egy első”.

Facebook Comments