A személyes történetek és gondolatok, társadalmi kérdések mentén létrejött előadások foglalkoztatják. Az elmúlt években német nyelvterületen, főként Berlinben és Grazban jegyzett rendezéseivel hallat magáról. A legendás Máté–Horvai színészosztályban végzett, ezt követően Székely Gábor növendékeként szerzett rendezői diplomát. Az Örkény Színházban színészként kezdte a pályáját, majd egy berlini színművészeti egyetemre kapott ösztöndíj után Németországban építette fel a színházi karrierjét. Legutóbbi itthoni munkája a Határátlépések, mely a színészek személyes történeteiből építkező Second life „folytatása”, javarészt ugyanazzal az alkotói gárdával.

– Az AlkalMáté Trupp előadások hatására fordultál a színészek élményeiből tematizált színházi formához, amiben elmosódnak a határok fikció és valóság között?

– Nem. Egyrészt, és ez talán szerénytelenség, a sorozat meghatározó alkotójának érzem magam, és sok olyan dolgot vittem bele azokba az előadásokba, amikre itt is építek, másrészt egy másik perspektívából nézve ez a jellegű színház egyáltalán nem egyedülálló, sokféle variációban létezik. Úgy éreztem, hogy ez a nyers és őszinte párbeszéd a nézőkkel ma Magyarországon releváns lehet, és valamennyire a kortárs dráma pótlása is. Ha hatást kell keresni, a berlini Gorkij Színházé erősebb, ahol ez az új személyesség volt a platform. Pár jelenet hasonló az AlkalMátésokhoz, de pont úgy, ahogy azokban sokszor próbálok közvetlenül beszélni a nézőkhöz, ezekben ezt a direkt kommunikációt kifejezetten keresem, ahogy az életgyakorlatok realizmusán túlmutató formai és dramaturgiai játékosságot is. Amikor már kialakult, hogy bizonyos emberek csatlakoznak Orlai Tibor színész csapatához, akik részben az osztálytársaim, évfolyamtársaim voltak, részben dolgoztam velük Egerben, felvetődött egy olyasfajta kísérleti színházi forma ötlete, ami kicsit hasonlít az AlkalMátés előadásokra, de irányítottabb és tematizált. Eldöntöttük, hogy szeretnénk középhosszú távon együtt dolgozni az Orlai Produkció védőszárnyai alatt. Egyébként ezek az emberek, a történeteik, a közös történeteink számomra Magyarországot is jelentik, egy nagyon erős érzelmi kötődést. És ebben a formában dolgozni nekem közösségépítés is, és egy olyan színházi működés gyakorlása, ami kevésbé hierarchikus.

Fotók: Dömölky Dániel

– A Határátlépések a személyes, párkapcsolati, szakmai esendőségeken, bénázásokon túl erőteljesen reflektál a bezártság újszerű élményére a járványhelyzetben. A valóság rápakolt az eredeti elképzelésre?

– Úgy tűnhet, mintha a világjárvány motiválta volna a Határátlépéseket, de éppen fordítva van, a közös történetünk a koronavírussal jól illeszkedett a témához. Olyan témát, hívószót kerestem, amivel kapcsolatban nagyon sokféle történet elindulhat. Irányított kérdéseket tettem fel arról, hogy volt-e a részvevőknek olyan helyzet az életükben, amikor valódi országhatárokon áthaladva történt velük valami emlékezetes, amikor azt érezték, hogy olyan határt állítottak maguk elé, amit nem tudtak meghaladni, vagy éppen sikerült meghaladni. Volt-e olyan, hogy valaki belegyalogolt a határaikba, vagy ők gyalogoltak bele másokéba. Ilyen jellegű szempontokat kerestem, volt még több is, beszéltettem őket, próbáltuk kipiszkálni belőlük azokat a helyzeteket, amikből aztán jeleneteket írtunk együtt vagy Benedek Alberttel és Deés Enikővel. Ebben elég nehéz az arányokat meghatározni. Úgy kell egy próbát elképzelni, hogy a beszélgetés után lesz egy leírt első szöveg, aztán az eltűnik a próba közben, belefőződik, szavanként íródik át, repkednek a mondatok, aztán újra szerkesztünk, és ez a körkörösség addig tart, amíg úgy érezzük, hogy áll a lábán a jelenet. De van benne olyan is, ami íróasztalnál lett megírva.

– A saját határátlépéseid mennyire motiválták a közös munkát?

– Rájuk gondoltam, hogy őket mi hozná jó helyzetbe, ebben nincs több személyesség. De nyilván fontos nekem a kérdés, hiszen alapvetően kapcsolódik az önismerethez, és úgy érzem, a tanulás és a fejlődés révén a létezésünknek folyamatosan a saját határainál kell mozognia annak a lehetőségével, hogy bármikor módosíthatunk a kereteken. Nagyon irritál, ha valaki kényelmesen megvan a saját világában.

– A hazai művészoktatás éles határhelyzete a Vidnyánszky Attila elnökletével,  szakmai egyeztetés nélkül kinevezett kuratórium. Milyen esélyeket látsz a széles körű szakmai cselekvésre az SZFE ügyében?

– Azt gondolom, hogy a lehető legrosszabbra lehet számítani. Semmilyen bizalmat nem szavaznék az „érkezőknek”, ugyanis bebizonyították, hogy nem szavahihetőek. Kétszer találkoztam Vidnyánszky Attilával. Meghívták az osztályunkba tanítani, de nem tartotta meg az óráit. Ígéretet tett arra, hogy befejezi a félkész vizsgaelőadását, amiből nem lett semmi. Előtte a Magyar Színházi Társaság rendezői testületének a tagjaként találkoztam vele, amikor arról az elképzeléséről beszélt, hogy minden független társulatot lehetőséghez kell juttatni a kőszínházakban, „be kell hívni őket”, amiből szintén nem lett semmi. Bizarrok a német színházzal kapcsolatos megjegyzései, miközben tudok például arról, hogy hol milyen módon kopogtat ott kint, ez sem egyenes, ezzel kapcsolatban a legutóbbi nyilatkozatai után lépni is fogok. Tervek, gondolatok elemzése helyett pszichológiailag érdemes vizsgálni Vidnyánszkyt és a társait. Köz- és önveszélyesnek látom őket. El tudom képzelni, hogy Vidnyánszky a lelke mélyén egy jó szándékú ember, legalábbis annak képzeli magát. De olyan ámokfutásba kezdett évekkel ezelőtt, amiből már képtelen kiszállni. Önigazolást keres, rendet akar tenni, de képtelen lesz rá a maga által elképzelt módon és csak egyre nagyobb károkat okoz. Ez az egész helyzet és a teljes mai magyar közélet azért abszurd, mert ugató és támadni kész kutyákat nem lehet összetett észérvekkel meggyőzni, hogy ne harapjanak. Rengeteg embert megaláztak, folyamatosak a csúsztatások, hazugságok, féligazságok rendszerében élünk. Leginkább a diákokban bízom, akik sokkal éles eszűbbek, gyorsabbak, és nem olyan hatalomtisztelők, hiszen a tanári karral eddig is ellenséges volt a viszony, és ez nem fog megváltozni. Lehet, hogy van belülről megoldás, ezt nem látom át, évek óta nem tanítok ott. Rövid távon annak van értelme, ha kiviszik az oktatást az egyetemről, és mint egy titkos tudást adják tovább a tanárok a fiataloknak, amit kell, átmenetileg, és amikor a rendszer megbukik, újra lehet tervezni a dolgokat. A művészszínházak nyithatnának színészképző stúdiókat, ahová a sokszorosa lenne a túljelentkezés, mint a Vidnyánszky trónolta SZFE-re. Ez az egész lehet egy jó helyzet is arra, hogy az összeroskadó rendszerből hogyan, milyen alapokon újul meg a színház. Itt is, mint az élet számos területén, alulról jövő, ha tetszik, független megoldások keresésére lesz szükség. A filmesek helyzete a technikai körülmények miatt jóval nehezebb. Számomra, hangsúlyozom, kívülről, tarthatatlannak tűnik már ez az egész rendszer.

– Tíz évig tanítottál az SZFE-n. Mit változtatnál az egyetem működésén?

– Véletlenül sem szeretném igazolni azt, ami most történik, amikor arról beszélek, hogy min változtatnék, illetve most csak egyetlen dolgot emelnék ki, nyilván több is van. Az SZFE egyik alapja a mester-diák viszony, amiben már nem hiszek. Azt gondolom, hogy kell egy osztályvezető tanár, aki eggyel nagyobb felelősséggel rendelkezik és sűrűbben van a diákokkal, de inkább kontra-produktív, hogy egyetlen tanár kíséri éveken keresztül a tanítványait. Sok diáknál láttam, hogy a végén jobb helyzetbe került volna, ha több impulzus éri, vagy ha éppen másik tanár osztályába kerül. A mester-diák viszony sokszor megfertőzi az egész pályát, és egy friss diplomást nem egyenrangú alkotóként kezel, sőt van aki egy pályán át diákstátuszban marad. Ez egy idejétmúlt hatalmi struktúra, ahol az oktatás és a színházi gyakorlat károsan összefonódik.

– A hazai kultúrpolitikai viszonyok is közrejátszottak abban, hogy külföld felé vetted az irányt?

– Nem a politika miatt kezdtem eltávolodni a hazai színházi rendszertől. Szeretném azt gondolni, hogy magyar rendező vagyok és itthon is szeretnék dolgozni, de tágabb kereteket szerettem volna. 2014-től kezdtem el többet rendezni német nyelvterületen, Németországban, Ausztriában, Svájcban. Amikor odakerültem, valamilyen szempontból lenulláztam magam, ott elkezdtem felépíteni egy új életet szinte teljesen ismeretlenül. Mostanra eljött az életemben az a pont, amikor nagyon közel kerültem az elszakadáshoz. Tavasszal lett volna két munkám itthon, az egyik Térey János regényéből a Káli holtaka Kamrában. Az is benne volt egyébként a választásomban, hogy egy magyar anyaggal, budapesti történettel foglalkozzam. Szerettem volna újra körülnézni pár év után itthon, újra megvizsgálni a helyzetemet, kitalálni a következő lépéseket, így vártam erre az időszakra, hiszen most már jó néhány alkotót nem ismerek, nem látok előadásokat. Furcsa módon sokszor kevesebbet tudok már a magyar színházi életről, a mozgásokról, mint a németről.

– Hét évet az Örkényben töltöttél színészként. Ott nem tudtad megvalósítani a rendezői elképzeléseidet?

Azzal az elhatározással kezdtem el a pályát, hogy színházi ember szeretnék lenni, játszani, rendezni, írni, talán tanítani. A színészet továbbra is vonz, csak éppen nem annyira, hogy időt, energiát fektessek bele. A rendezés volt mindig is a fontosabb. Amikor az Örkénybe kerültem, még Madách Kamara néven futott, kereste magát a színház. Kerényi Imre bejárt próbákat nézni, Gálvölgyi Jánossal játszottam együtt, ezzel párhuzamosan rendezett Kovalik Balázs. Ha lett volna még három-négy év türelmem, akkor minden másképp alakul. Nem tudtam megrendezni ott az előadásaimat, mert még nem volt elég szövetségesem. Mácsai Pállal a mai napig nagyon jó viszonyt ápolunk.

– A kortárs kitekintést, a jelenidejűséget hiányoltad a hazai színházakból, meghaladottnak érzed az itteni színházi gondolkodást?

– Nem meghaladottnak érzem, másfélének, mások az erősségei. De a hazai színházigazgatók félnek a kortárs daraboktól, sokszor a kritikusok meg a közönség sem tud velük mit kezdeni, mert nincsenek hozzá iránytűk, és senki nem mer kockáztatni, nehogy téves dolgot írjon vagy mondjon, vagy nincs ideje, hogy végigdolgozza magát valamin, hogy ne tévedjen. A kritika is biztonsági köröket fut, ahogy a színházi alkotók. Bizonyos színházakat, bizonyos fajta gondolkodásokat egy-egy értő szem kontextualizál, és onnantól kezdve ahhoz igazodnak a vélemények. Sok esetben az értékítéletek nem eléggé objektívak, hanem előre lefutott körök. Sokkal jobban kellene a kortárs színházat tematizálni szakmai beszélgetésekkel, az oktatással összekötve. Nyilván az lenne a megoldás, ha egy erre nyitott fiatal kör megkapna egy budapesti színházat, és kapcsolatot építenének ki a nézőkkel, oktatási intézményekkel.  Amikor a rendező szakon tanultam, hiányzott az oktatásból, hogy kortárs szerzőket olvassunk, fedezzünk fel vagy olyan előadásokat hozzunk létre, amihez mi magunk keresünk témákat, mi írjuk őket. Megjegyzem, drámaíró oktatás sincs az egyetemen. Az írók hiába alkotnak nagyszerű szövegeket, hiába gondolják, hogy szeretik és értik a színházat, az ritkán találkozik a színház sokszor nagyon egyszerű és „koszos” működési mechanizmusával. Ösztöndíjakkal kellene beszoktatni a szerzőket a színházba.

– Kissé a küldetésednek érzed  magyar szerzők megismertetését német nyelvterületen, illetve német szerzők hazai bemutatását?

– Az eddigi rendezéseim nyolcvan-kilencven százaléka kortárs darab, sokat én találtam, fordíttattam le, köztük számos magyarországi ősbemutató. Négy magyar szerzővel dolgoztam együtt Németországban: Fekete Ádámmal, Laboda Kornéllal, Benedek Alberttel és Boronkay Somával. Térey munkásságát ajánlottam Berlinben, Székely Csaba a grazi színházban megvalósult Vigyázat, szomszéd! című projektemhez írt egy szöveget, és azóta is folyamatosan visszahívják, Berlinben egy darabjából felolvasószínházat csináltam. Több német szerzővel dolgoztam ottani ősbemutatókon, együtt alakítottuk ki a szövegek végső variációit. Most éppen egy lengyel szerző, Benjamin Bukowski a müncheni Residenztheater felkérésére írt darabjával, a Marienplatz-cal foglalkozunk. 2017-ben München főterén felgyújtotta magát egy férfi. Az autóján az alábbi feliratot találták: „Amir csak az első lépés volt. Soha többé háborút német földön.” Nem derült ki, hogy a terrorizmus ellen vagy mellett foglalt állást. A szerző leírja saját nyomozását, megvizsgálja, hogy a különböző értelmezések hogyan beszélnek rólunk az áldozat helyett, és közben egy Ábrahám és Izsák történet is kibontakozik, azaz nem próbálja rekonstruálni, hogy mi történhetett.

– A német színház naprakészebben, nyíltabban reagál a társadalmi jelenségekre…

– Sokkal gyorsabban és direktebben fogalmaz, de ez a kommunikációra is általában igaz. A német emberek nem borítják egymásra a szemetüket, hanem kedves mosollyal, tárgyilagos távolságtartással, alapvetően nyitottan kommunikálnak. És a színház is ilyen, ez megint csak nem jobb vagy rosszabb, hanem különböző. Teljesen idegen számukra az a fajta sorok közötti beszéd, ami nálunk a mai napig működik.

– Hogyan alakult ki, hogy állandó rendező lettél a berlini Gorkij Színházban?

– Ez így nem pontos. A Gorkijon belül létezett egy stúdió, a színház egyik intendánsa a kinti ösztöndíjamon keresztül ismert, és összehozott a stúdió vezetőjével, Marianna Salzmannal. Egy nemzetközi csapat formálódott német, orosz, svájci, török, izraeli, amerikai színházcsinálókból, ami erősen inspirált engem. Érdekes mód pont mostanra széledtünk szét, egyikünk a Theatertreffenhez szerződött, egy másik alkotó a Burgtheaterbe került, Marianna időközben elképesztően keresett író lett. Koncerteket, felolvasásokat tartottunk, két-három hét alatt elkészülő előadásokat hoztunk létre, hogy minél több szöveg tesztelődjön. Amikor itthon 40 ezren tüntettek az internetadó ellen, előtte pedig Ukrajnában voltak tüntetések, gyorsan összehoztunk egy beszélgetést az ukrán és a magyar politikai helyzetről. Ilyen jellegű műhely volt ez, és ott voltam állandó alkotó, ennek a körnek a tagjaként, és ezzel párhuzamosan rendeztem a színházban előadásokat.

– Negyedik évada fut a Gorkijban a Mephistoland rendezésed, Klaus Mann regénye mellett a jelenlegi európai folyamatokat is belekomponáltad.

– A Mephistolandbe beleraktam az összes dühömet, indulatomat a hazai színházakban zajló erőszakos hatalomátvételről. A német közönség számára egzotikusnak tűnt, de értették. Azóta Németországban is erősödött a szélsőjobb, az AfD bejutott a parlamentbe. És elkezdték ugyanazokat a hangokat hallatni, ha nem is olyan fenyegetően, mint nálunk, a német kultúráról, a német színházról, azzal a különbséggel, hogy az ottani jobboldal elhatárolódik a szélsőjobbtól, nincs átjárás, miközben nálunk a hangadó jobboldal teljesen tisztán a szélsőjobb felé tolódik.

– Jövőre a budapesti Operaházban rendezel. Hogyan jött a felkérés?

– Almási-Tóth András keresett meg azzal, hogy egy friss, szabad, fiatalos művet akarnak bemutatni a Beaumarchais-trilógiából. Teljesen szabad kezet adnak a megvalósításban, és ez nagyon jókor jött. Vinnai Andrással írjuk a Figaro a köbönt A sevillai borbélyból, a Figaro házasságából és A bűnös anyából vett részletekkel, fordított sorrendben. Onnan indul a történet, hogy milyen intrikák húzódnak Cherubino törvénytelen gyerekének élete mögött. Futurisztikus, időutazásos családállítási processzusra lehet majd számítani.

Facebook Comments