A 2019-es év a magyar nyelvű bábszakirodalom szempontjából egyértelműen gyümölcsözőnek mondható, hiszen három fontos mű megjelenésére is sor került: Jászay Tamás és Nánay István kutatása által két jubiláló magyar bábszínház történetéről olvashatunk, a Színház- és Filmművészeti Egyetem egykori növendékeinek fordítói munkájának köszönhetően pedig többek között képet kaphatunk a báb-, figura- és tárgyszínház németországi képzéséről és látásmódjáról.

Az idei, 2019/2020-as színházi évadban ünnepli fennállásának a 70. évfordulóját a Budapest Bábszínház és a Békéscsabai Napsugár Bábszínház. A jubileum méltó megünneplésének tekinthetjük Jászay Tamás Napsugártól Napsugárig című, a békéscsabai bábjátszásról szóló könyvének megjelenését, illetve a Budapest Bábszínháznak szentelt, Nánay István által szerkesztett Art Limes-lapszámot. Örömteli és különleges alkalom ez, hogy a színházi fősodortól távol eső bábjátszásról egy időben két magyar művet is olvashatunk, ráadásul Jászay Tamás egy vidéki, 2005-ig amatőr csapatként működő bábegyüttes életébe és munkásságába ad betekintést, míg Nánay István az általános rossz beidegződésen – miszerint a báb gyerekeknek szánt műfaj – javítva a felnőtteknek szóló bábelőadásokon keresztül mutatja be a fővárosi bábszínház elmúlt hét évtizedét.

Nem csupán két teljesen más történettel, hanem két eltérő (kutatói) megközelítéssel is találkozik az olvasó. Jászay Tamás intézménytörténetet, míg Nánay István előadásportrékat írt. A Napsugártól Napsugárig című könyvet csak dicsérni tudom: a száraz eseménytörténetből izgalmas olvasmányt kerekít Jászay Tamás. A csabai bábszínház története meseszerűen hat, egykori és jelenlegi igazgatója, apa és fia egyaránt huszonhat évesen került az együttes élére. Remek döntés volt a könyv szerzőjétől, hogy portréírás helyett az eseményeket úgy tárta fel, hogy azok rajzolják meg nekünk Lenkefi Konrád portréját. A „bábmágus” – ahogy a csabaiak Lenkefi Zoltán édesapját hívták – precizitásáról árulkodik az utókorra maradt gazdag archívum (például az alkotófolyamatokról vezetett részletes naplóbejegyzések), elhivatottságát pedig többek között az is tükrözi, hogy előadásait nem csupán ő rendezte és tervezte, hanem a bábokat is saját maga készítette a családja segítségével. Harmincnégy évig vezette (civil főállása mellett!) az együttest, így erős a késztetés, hogy szerzői színházról beszéljünk, azonban ez nem lenne helyénvaló, emeli ki Jászay, mivel a visszaemlékezések, a naplóbejegyzések és a magánlevelek is mind azt igazolják, hogy Lenkefi Konrád számára a közösség volt az első, a csapatmunkában hitt. Ha tehette, a háttérbe húzódott; a hivatásos színházi léttől is azért ódzkodott, mert féltette társulata integritását, önállóságát. „Fontos, hogy egy közösség emlékezete ez” – írja Lenkefi Zoltán az előszóban. A könyv téziseként is olvasható gondolatot teljes mértékben alátámasztja az intézménytörténeti leírás, mely során egy olyan közösség képe elevenedik meg előttünk, melynek tagjai – pedagógusok, adminisztrátorok, gyári munkások – szabadidejükben, mindenféle juttatás nélkül és gyakran erőforrás híján, a színház és egymás iránti szeretetből hoztak létre előadásokat (főként) gyerekeknek.

A bábegyüttes elmúlt hetven évét az egyes fejezetek történeti korszakokra bontják, azaz nem a stiláris és technikai változásokat veszi alapul a könyv tagolása. Bár rövid kritikai visszhangok olvashatóak az előadásokról, a produkciók bemutatása nem válik hangsúlyossá. Jászay nem bocsátkozik előadás-elemzésbe, nem is illene könyve koncepciójába, viszont tágabb történeti kontextusba helyezve a csabai bábegyüttest egyben általános képet is ad a múlt századi hazai bábjátszás helyzetéről, hivatásos és amatőr formáiról.

Lenyűgöző micsoda archívumból válogathatott a kutató-szerző: magánlevelek, munkanaplók, alkotói feljegyzések és kritikakommentárok, előadásplakátok, próbafotók és társulati életképek mesélnek az alkotófolyamatokról, a Napsugár bábegyüttes mindennapjairól. Az archívum tartalmassága és összetettsége azért is meglepő, mivel egy amatőr együttesről van szó, amelynek tagjai folyamatos bizonytalansággal, szegényes infrastruktúrával, szűkös erőforrásokkal küzdöttek, ennek ellenére arra is volt erejük és kedvük, hogy az utókorra átörökítsék munkájukat. Ezen a ponton ismételten beigazolódik a Napsugár bábegyüttes közösségi volta, hogy mindenkinek a szívügye volt az, amit csináltak.

Különleges alkalomnak számít, hogy az Art Limes idei harmadik lapszámát teljes mértékben egy témának, a Budapest Bábszínháznak dedikálta: Nánay István szerkesztőként kiválasztott harminc olyan előadást, melyek a fővárosi bábjátszás és bábművészet szempontjából meghatározóak voltak, lehettek. A fókusz rendkívül izgalmas – „A báb nem korosztály, hanem műfaj!” szlogent komolyan véve a felnőttelőadások kerülnek a középpontba –, csalódottságomat mégsem tudom elleplezni. A produkciókat kritika- és interjúrészletek hivatottak bemutatni, melyek azonban nem képesek szemléletesen felvázolni előttünk a Budapest Bábszínház intézménytörténetét és/vagy formanyelvének alakulását. Bár a bevezetőben egy rövid korszakolásra sor kerül, melyet a lapszám végén található interjú Gimesi Dórával és Végvári Viktóriával meg is erősít, a kettő között magára van hagyva az olvasó: hiányzik a korszakokat vagy épp a stiláris változásokat tükröző fejezetes elrendezés, a tágabb történeti kontextus felvázolása, illetve az olyan információk kibontása, mint például Szőnyi Kató az interjúkban felsejlő egyeduralma. Azt is sajnáltam, hogy a Végvári Viktóriával készült interjúban pont a Mozgató felnőtteknek elnevezésű programról nem esik szó, mely a felnőtteknek kínál az előadások előtt ráhangoló foglalkozást.

Nánay István kerülte a szubjektív visszaemlékezéseket, szerkesztői előszavában előre jelzi, hogy nem tartotta volna célravezetőnek azokra építeni a lapszámot, mivel a megszólíthatóak zöme az elmúlt hetven év hozzánk közelebbi időszakáról tudna mesélni. Való igaz, ugyanakkor a folyóiratos megjelenési forma pont elviselné a személyesebb hangvételt, egy-egy anekdota, interjú, személyes visszaemlékezés pedig színesebbé és még teljesebbé tehette volna a kritikaszemelvényekből, a doktori értekezésekből vett részletekből összeállított előadásportrékat. Az viszont nem kérdés, hogy Nánay forrásgyűjteménye a szakírók számára igazi kincs, biztos vagyok benne, hogy elsődleges forrása lesz a hazai bábművészet kutatóinak.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem gondozásában megjelent, A dolgok színháza címet viselő kötet viszont nem csupán az elméleti szakemberek, hanem a bábművészet területén dolgozók – alkotók, oktatók, intézményvezetők – számára is felkerülhet a kötelező olvasmányok listájára. A Markus Joss és Jörg Lehmann által szerkesztett kiadvány egyszerre funkcionálhat tankönyvként, munkafüzetként és akár felvételi tájékoztatóként. Felépítését tekintve a kötet három jól elkülöníthető részre, egy történeti áttekintésre, egy képzésleírásra és az oktatási helyszínek információs gyűjteményére bontható.

A történeti áttekintés bemutatja, hogyan vált a báb főszereplővé az alapvetően emberek uralta színpadon. Az egyes korszakok bemutatásában a fókusz nem meglepően a német nyelvterületre helyeződik, ugyanakkor az idézett források és az azokat összegző rövid tanulmányok az európai színháztörténet olyan átfogó képét adják ki, melynek szerves részeként tűnik fel a dolgok színháza, vagyis a báb-, a figura- és tárgyszínház. A kötet eléri a sorok mögött megbúvó „emancipációs” célt, és alátámasztást nyer a tény, hogy a báb-, a figura- és a tárgyszínház egyes – egymástól akár merőben különböző – példái a színháztörténet vitathatatlan részei. Kezelhetnénk ezt magától értetődő tényként is, azonban színháztudomány szakos hallgatóként a képzésem során egyetlen bábművészettel foglalkozó órán sem volt lehetőségem részt venni, miközben a kötetben olvasható tanulmányok számtalan példát sorolnak fel a dolgok színháza és a performansz, a táncszínház, illetve a színészet szoros kapcsolatára.

A könyv második részében a berlini és stuttgarti főiskola oktatói mutatják be az általuk vezetett kurzusokat. A kurzusleírások akár munkafüzetként is szolgálhatnak a bábrendezést és bábszínészetet tanulók számára a továbbgondolásra ösztönző kérdések és felvetések, illetve a konkrét gyakorlatok által. (Magam is többet kipróbáltam a dolgok súlypontjának megtapasztalására és manipulálására irányuló gyakorlatok közül.) Az oktatók írásaiból egy gyakorlatorientált képzés rajzolódik ki, amely az elméleti anyagot előadói, alkotói perspektívából közelíti meg: az európai színháztörténet áttekintésekor a szerzők például azt vizsgálják, mire szolgáltak az egyes színházi formák az adott történelmi környezetben, milyen társadalmi funkciónak, elvárásnak volt alárendelve a színpadi játék, vagy miképpen lehet a régmúlt gondolkodásmódját inspirációs forrásként használni. Emellett az is kiderül, hogy a képzésnek ugyanolyan fontos részét képezi a menedzsment, mint például a bábvezetés: a Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk című előadás emlékezetes pillanata számomra az, amikor Eke Angéla bábszínész arról mesélt, hogy az egyetemen csak egy dologra nem tanították meg, arra, hogy az előadás ugyanolyan áru, mint például egy doboz tej. A berlini és a stuttgarti főiskolán azonban úgy tűnik, igyekeznek a diákokban tudatosítani a művészet piaci alapú voltát, azt, hogy ma már nem érdemes elbújni az elefántcsonttoronyban.

A kötet szerkesztői zárásként felsorolják jó néhány képzési helynek az elérhetőségét, természetesen kiemelten foglalkoznak a már említett két, németországi oktatási intézménnyel. A könyv egyfajta felvételi tájékoztatóként irigylésre méltó segítségére lehet annak, aki ma pályaválasztás előtt áll, és a bábszínházzal kacérkodik. (Bárcsak annak idején ugyanilyen gazdag bepillantást nyerhettem volna a saját szakom képzési területébe, oktatási tevékenységébe!) Az olvasó A dolgok színházában egy igazán fontos kötetet tarthat a kezében, köszönet érte a fordítóknak, Drozdik Biankának, Lázár Helgának és Szilágyi Bálintnak.

 

JÁSZAY Tamás, Napsugártól Napsugárig. Történetek a hetvenéves békéscsabai bábjátszásról, Békéscsaba: Békéscsabai Napsugár Bábszínház, 2019, 95 oldal

NÁNAY István, szerk., Budapest Bábszínház 70, Art Limes 16, 3. (72.) sz. (2019), 152 oldal, 1000 Ft

Markus JOSS – Jörg LEHMANN, szerk., A dolgok színháza. Báb-, figura- és tárgyszínház, ford. DROZDIK Bianka, LÁZÁR Helga, SZILÁGYI Bálint, SZFE Kötetek, Budapest: Színház- és Filmművészeti Egyetem, 2019, 360 oldal, 3600 Ft

Facebook Comments