A vírus első hullámának lecsendesülése után, a betegség rövid szünetében két – a tavaszi korlátozások miatt elhalasztott – bemutatót tartottak Kecskeméten. A Száll a kakukk fészkére a nagyszínházban, a Gardénia a Ruszt József Stúdiószínházban látható.

Az előadás apropóján a kritika nem a hazai egészségügyi állapotokat akarta bírálni, és az azon túlmutató esetleges áthallásokat sem akarta erősíteni – mentegetőzött az egykorvolt Magyar Nemzet a hetvenes évek végén. Az ősbemutatót követően Mátrai-Betegh Béla bírálatát kellett ilyen módon megvédeni egy feljelentő levél következményeitől. Azzal persze akkor is mindenki tisztában lehetett, hogy a Száll a kakukk fészkére nemcsak hogy hordoz erősen politikai, társadalom- és rendszerkritikus reminiszcenciákat, de a mű (a regény, a film és a színpadi változat is) egyszerre politikai parabola és metaforikus társadalomkritika szélsőséges mikrovilágba oltva, amelyet természetes módon egészít ki a közeg ellen való reménytelen lázadás gesztusa. A legszélesebb értelemben vett közönségnek szól ugyanakkor, populáris jellege szervesen épül össze mélységével, filozofikus rétegzettségével.

Bagó Bertalan kecskeméti rendezése finoman és persze logikusan a hazai viszonyokra hangolva mutatja fel saját rendszer- és társadalomkritikáját. Hangsúlyos utalásai akár a kétharmaddal, akár a váratlan jogszabálymódosítással kapcsolatban (ha nem születik meg a hatalom által elvárt eredmény, akkor gyors változtatással a „használhatatlan betegek” is szavazati jogot kapnak) meglehetősen egyértelműek.

Száll a kakukk fészkére. Fotók: Walter Péter

Az előadás érzékelhetően a film hatása alatt készült, ami azért is természetes, mert a regényt a Forman-mozi emelte kultikus alkotássá; nehéz elvonatkoztatni tőle. (Kevésbé ismert, hogy Milos Forman a hetvenes évek elején a Kesey-szöveg olvasásakor a csehszlovák 1968-ra, a prágai tavasz ébredésére asszociált.) Mégsem másolata az éppen negyvenöt éves mozinak, határozottan lép túl a szuggesztión, maga a történet befejezése is látszólag formai módon, ám valójában a lényeget érintően formálódik át. A kecskeméti Kakukkfészek elmegyógyintézetében feltűnő McMurphy nem kizárólagosan társadalmon kívüli, a szabályokat figyelmen kívül hagyó bűnöző-deviáns, illetve a betyár-igazságérzet szülte, egyre komolyabban veendő forradalmár, aki delejes egyéniségével maga teremt forradalmi helyzetet és áll élére a zsarnokság elleni harcnak; Bagónál McMurphy markánsan megváltó-szimbólum is, történetében fel-feltűnik a krisztusi szenvedéstörténet egy-egy eleme egészen a feltámadásig.

Az éjszakai – jelen esetben a filmhez képest jóval szolidabb – mulatság az utolsó vacsora erősen profanizált változata, a lobotómia és McMurphy halála pedig szintén ennek a keresztútnak a legfontosabb eleme. A szakralitás, vele a Krisztus-motívum korábbi adaptációkban is tapintható volt, Bagó mostani rendezése azonban a befejezés módosításával magasabb szintre emeli ezt az értelmezést. A tanítványok a lobotómia után mintha a Getsemáné-kertben gyűlnének mesterük köré, majd eltávoznak, csak a korpusz (a magát keresztre feszítő ápolt) marad a színen. Amikor legközelebb feltűnnek már csupán az „üres sírt” (az üres kerekesszéket) találják meg és az ablakot rács nélkül – ajándékul tehát a megmenekülés, a szabadulás reményét kapják. A halott McMurphynek nyoma vész, Bromden, a félvér indián viszi magával miután megfojtotta. Különös megváltás, amely elválaszthatatlan az elmegyógyintézet lelkét jelentő gépezet megsemmisítésétől.

Szemenyei János McMurphyje Jack Nicholsont juttathatja eszünkbe. Szemenyei kilép azonban a film árnyékából. Játéka lefegyverző emberségű és tartású McMurphyt állít elénk; összetett figurát, aki egyéniségében szervesen olvasztja össze a bűnözőt és a megváltót, a saját meccsét vívó szabaduló börtöntölteléket és a felelős forradalmárt. Az ápoltak közül a leghitelesebb, legaprólékosabban felépített figura Orth Péter Billy Babbitje. Félelmeiben, vágyaiban, beszédmódjában és mozgásában részleteiben kidolgozott egyéniség. Filmszerű jelenség, de szintén meg tud válni a Forman-mozi szuggesztiójától a gonoszságot árasztó szigorú nettségével, kígyó-egyéniségével, szívósságával a félelmet, a diktatúrát permanensen fenntartó Ratched főnővért megformáló Bognár Gyöngyvér. A díszlet egyszerre hordozza a rothadást és a csillogó tisztaságot. Középen rideg fényű fémes üvegkalitka a főnővér szentélye, körülötte a hazai kórházi, iskolai és börtönvilágból jól ismert, salétromfoltos, koszlott olajfestékes zöld fal uralja a hátteret.

Gardénia. Fotók: Walter Péter

A 2007-es Gardénia, Elżbieta Chowaniec kortárs lengyel drámaíró kelet-közép-európai közös történelmünket, bukásainkat, kiszolgáltatottságunkat, szalmalángként kimúló reményteli újrakezdéseinket négy nő életsorsán keresztül felvillantó kamaradarabja a második világháborút megelőző időkben kezdődik. Korábbi események sem a család, sem a közvetlen környezet, sem a világ életében lényegében nem léteznek vagy legalábbis marginálisak.

A szerző és hozzá igazodva Markó Róbert rendező is mintha az emlékezéssel kapcsolatos modern történelmi elméletekből indult volna ki. A személyes, megélt közelmúlt (amelynek tanúi, elszenvedői velünk vannak) időhatára megközelítőleg nyolcvan év; ezen túl alakul át – nem hirtelen, hosszabb-rövidebb folyamat részeként –, ahogy Jan Assmann fogalmaz, a kommunikatív emlékezet kulturális emlékezetté. (Az utóbbi legfőképpen emlékművekben, történelmi tanulmányokban és iskolai tankönyvekben manifesztálódik. A kettő közötti mintegy nyolcvan évnyi provizórikus szakaszt Assmann „sodródó hasadéknak” – floating gap – nevezi.) Ez a bizonyos floating gap éppen csak megjelenik a dédanya – a darab emlékezetnarratívájában tehát a teremtő ősanya – emlékképeiben. A bajok eredője a leszármazottak esetében a 2020-as évek elején a háború és az azt követő néhány esztendő. A konyhadíszlet a bútorokkal, a kisebb használati tárgyakkal ugyanúgy szinte teljesen erre, a darabbeli jelen identitásának első, személyesen felmérhető pontjára utal, akár az előadás korabeli slágerekre épülő zenei világa (a korai Karády Katalintól a koalíciós korszak Munka után, estefelé című számáig).

A dédanya a háború viszontagságaiban előbb zsidó származású nevelőszüleit, majd férjét veszti el, miközben az utóbbi kérésére, az ellenállási mozgalom „szexuális fegyverévé” válva prostituálódik; a beköszöntő béke korszakában pedig a férj dobja el magától az egyre inkább alkoholproblémákkal küzdő nőt. A darab problematikájának lényegi eleme, hogy a traumasorozat feldolgozatlan (mert az adott viszonyok között feldolgozhatatlan) marad, ennek következtében más és más alakot öltve az utódokban újjászületik. A gondolat kétségkívül közismert napjainkban; színpadi megvalósulása azonban – ebben van az előadás ereje – arra figyelmeztet, hogy nincs kiút, nincs megértés. A „bűn almájából” a játék időtartama alatt, a feldolgozási kísérlet jeleként almáspite készül, reszelik, keverik, gyúrják, sütik generációkat átívelően. Hiába kerül azonban a fehér terítős ünnepi asztalra, hiába fogyasztják el a „megváltódás” profanizált végeredményét, a rövid békepillanat után újabb viták képében ugyanúgy működni kezd a múlt traumatizáltsága.

A koncentrált színészi játék mögött mozgósított nagy energiák átsugároznak a nézőtérre is. A Nő III-at megformáló Hajdú Melinda ezzel együtt a legpontosabb, legmélyebben kimunkált figura egészen kisgyermek kortól az érett, alkoholbeteg felnőttségig.

Hol? Katona József Nemzeti Színház
Mi? Száll a kakukk fészkére
Kik? Író: Ken Kesey, Dale Wasserman. Rendező: Bagó Bertalan. Díszlet: Vereckei Rita. Jelmez: Vereckei Rita. Dramaturg: Tóth Kata. Zeneszerző: Dobri Dániel. Rendezőasszisztens: Sirkó Anna. Szereplők: Szemenyei János, Fazakas Géza, Orth Péter, Bognár Gyöngyvér, Sirkó László, Pál Attila, Hegedűs Zoltán, Farkas Ádám, Lakatos Máté, Koltai-Nagy Balázs, Kovács Martin e.h., Kiss Jenő, Körtvélyessy Zsolt, Varga-Huszti Máté e.h., Magyar Éva, Kelecsényi Panni e.h., Vári Károly, Urbán Richárd e.h., Aradi Imre, D. Varga Ádám e.h., Decsi Edit, Szabó Dorottya e.h. Rendező:

Hol? Katona József Nemzeti Színház – Ruszt József Stúdiószínház
Mi? Gardénia
Kik? Író: Elżbieta Chowaniec. Rendező: Markó Róbert. Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Bobor Ági. Koreográfus: Barta Dóra. Szereplők: Csombor Teréz, Csapó Virág, Hajdú Melinda, Támadi Anita e. h.

Facebook Comments