A határátlépésről most leginkább az jut eszünkbe, hogy melyik szomszédos országba, hogy tudunk kiutazni a járvány alatt.  Az Orlai Produkció Határátlépések című új előadásában meg arról van szó, vajon hogyan lehet tiszteletben tartani egymás határait úgy, hogy még mindig önmagunk legyünk. Minden színész saját magát alakítja.

A nézőtér maszkot visel, ilyen idők járnak. Először gondolok bele, milyen lehet egy színésznek, amikor kijön a színpadra és meglátja a sok rá meredő szemet a maszkok fölött, tisztára, mint egy sci-fi film. Ám Ötvös Andrásnak szeme sem rebben, amikor elkezdi monológját a veszélyes területet jelzésére emlékeztető, egyszerű és ikonikus fekete-sárga díszletben (Horváth Jenny). A színész fekvőtámaszokat csinál, közben beszél, s már ez is határátlépés, meddig bírja vajon szusszal. Elmeséli, hogy egy filmben jól kell majd kinéznie, ezért muszáj edzeni. A ki tudja hányadik fekvőtámasznál már a fogyasztói társadalom mibenlétéről filozofál. Ötvös nem elégedett a saját külsejével, szomorkodik, hogy ma már nincs tévécsatorna, ahol Antal Imre műsorvezető lehetne, aztán, mint egy konferanszié, bevezeti a többi szereplőt, akik kéretlen jelzők sűrűjében be is lépnek a színpadra. Schruff Milán, ha jól öregszik, még játszhat gonoszt, Mészáros Máté a vicces duci, Járó Zsuzsa „romjaiban is csábos”, és Péter Kata a „barokk szubrett.”

Fotók: Pénzes Kristóf

Ők, az előadás szereplői a határaikkal, a rajtvonalhoz állítva. Mindjárt egy közös játékkal kezdik, amely meghatározza az estét. Egy hang felkéri őket, hogy ha igaznak gondolják az elhangzó állítást, akkor lépjenek egyet előre, ha nem, akkor egyet hátra. Számunkra a „Ma este át fogom lépni a határaimat” állítás a legizgalmasabb, de legalábbis reménykedünk, hogy lesz őrület a ringben. Nincs könnyű dolguk, a színészeknek szerény eszközökkel, szavakkal, gesztusokkal, mozdulatokkal kell megoldaniuk a határátlépést. Na jó, a fénymester (Szondi György) és a zenei szerkesztő Matkó Tamás is hozzátesz, a Walk on the Wild Side című Lou Reed sláger azonnal a nézői fülekbe tapad.

A vetélkedői hangulatból egyből egy kislakásba kerülünk. Máté iszik, elhagyták, a két barát- és kolleganő pedig lakást rendez, lelki fröccsöt ad, miközben turkál a volt nő cuccai között. Inkább rutin – mintha nem is kéne átlépniük a határaikat a játékhoz. Miközben lehet, hogy csak számunkra természetes az, hogy a színész a színpadon „meztelen”, kiszolgáltatott, és a nézők még röhögnek is ezen. Bergman sírna.

Kata és Dani magánszáma következik reggae-zenére, egy szerelem története: az unalmas férfirendező nem szereti a tök izgalmas nőszínészt, sőt megalázza, de az ragaszkodik, nyilván. Jól fokozzák, megközelítik a határt. Ilyen helyzetekből kabaré vagy akár lélektani krimi is lehet, de ők inkább afelé mennek, hogy az ember legalább utólag tudjon nevetni magán.

Nehogy belefeledkezzünk az esztrádba, pihentető kis nézőcsesztetés következik, vagyis a mi határainkat kezdik el feszegetni, miközben artista és sztriptíz-számokat adnak elő, mindenki a képességéhez mérten, a határaikon belül. Ha ezeket a részeket kiművelnék komoly cirkuszi-, illetve revüszámokká, az előadás minden bizonnyal átívelne a határokon. A feszültségkeltő (vagy -oldó) kunsztok után ismét hétköznapi jelenetek. Egyik kedvencem Ötvös András főiskolai története arról, amikor elment tűzoltógyakorlatra beépített embernek egy Sztanyiszlavszkij-kötettel a hóna alatt, és túl jól játszotta a szerepét. A másik kedvencem  az aktuális Járó Zsuzsa mint bonyolult státuszú anya és az ő küzdelme az online oktatással és egy másik minta-anyukával. Parádézás felsőfokon, előadás az előadásban, mindenki sírva nevet a maszk alatt.

Aztán András folytatja a fekvőtámaszokat, már túl bizonyos határon, majd következnek az érzelmes jelenetek, gyereknevelés a Balatonon, visszatérés az elhagyott és magát elhanyagoló férfi negyvenedik születésnapjára, összegzés, visszatekintés, ilyenek. Végül a romló állapotban lévő nagymama meglátogatása az öregek otthonában, kicsit billeg az érzelgősség határán, de legalább gondolkodunk az elmúláson, meg azon, hogy a világ már rég nem lesz, de mi még mindig szeretni fogjuk. Főleg, ha ilyen megejtően interpretálják nekünk.

Majdnem ugyanennek a  (és jobbára ugyanabban az osztályban végzett) csapatnak (Péter Kata helyett Kovács Patrícia) van egy első közös előadása, szintén Dömötör András rendezésében a két éve bemutatott Second life avagy kétéletem. Ott azzal a gondolattal játszanak el a színészek, hogy mi lett volna, ha másképp alakul az életük. Lehet, hogy több lehetőség van az elképzelt életben színészileg, mint a meglévőben, nem láttam, de annyi biztos, hogy a járványhelyzet alatti színházi életben az ilyen, határfeszegető szórakozás elengedhetetlen a lelki egészséghez. Úgyhogy felőlem jöhetnek a határidős, a határinfós meg a határtalan történeteik is, záros határidőn belül.

Hol? Hatszín Teátrum
Kik? Orlai Produkció
Szereplők:
Járó Zsuzsa,
Péter Kata,
Mészáros Máté,
Ötvös András,
Schruff Milán.
Írta: Benedek Albert, Deés Enikő, Dömötör András és a társulat
Zene: Matkó Tamás.
Világítás: Szondi György. Dramaturg, a rendező munkatársa: Deés Enikő. Rendező: Dömötör András

Facebook Comments