Úgy tűnik, a változás igényének felismerését legfeljebb apró lépések követhetik Győrben. Az Összetartozás is egy ilyen, noha nem a legjobb irányba tett lépés. Az Elválás pedig egyfajta alap, amiből ki lehet indulni. Igaz, a Győri Balett esetében sosem az alapokkal volt probléma.

Velekei László idén júliusban vette át az igazgatói pálcát Kiss Jánostól a Győri Balett élén, amely instrumentum az előzetes történések és nyilatkozatok alapján inkább ígérkezett stafétának, mint varázspálcának. Kiss János maga nevelte ki az utódját, ami ugyanúgy a társulat neoklasszikus, újkonzervatív hangfekvésének megőrzését valószínűsítette, mint Velekei László saját koreográfiái, amelyek – hol jobban, hol kevésbé sikerült módon – alapvetően szintén ezen a nyelven fogalmaztak. Ezen Velekei direktori ars poétikája sem változtat sokat, amely az ilyenkor szokásos közhelyeket ismétli meg az értékek megőrzéséről és az újításról. Még egy változás történt a Győri Balett élén: Lukács András, a Bécsi Állami Operaház szólistája vette át a művészeti vezetés feladatát, aki több saját koreográfiával is jelentkezett már, amelyek Fuchs Lívia megfogalmazásában „a nemzetközi balettszcénán belül is értelmezhetők”[1]. Ugyanitt Fuchs azt is felveti, hogy noha Lukács „magától értetődő otthonossággal mozog a kortárs balettek világában”, „még nem világos, mit tehet majd hozzá a fiatalok és a virtualitás felé forduló innovációkhoz”, amelyről Velekei László beszélt. Mindezek után nem csupán a szokásos nézői tekintetek szegeződtek az új igazgató vezetése alatt bemutatott első előadásra, melynek második felvonását ráadásul maga Lukács András koreografálta, de a szakma kíváncsi szeme és kérdései is ráirányultak.

Összetartozás. Fotók: Rózsa Tamás

A bemutató címe: Körforgás-est, amely az albán származású, jelenleg szintén a Bécsi Állami Operaházban dolgozó Eno Peci Összetartozás és Lukács András Elválás című egyfelvonásos darabjából áll össze. Az előadás elé írt szöveges felvezetőben „egy szeretett személy elvesztéséről”, „a hiányából való felépülésről”, illetve „a társtalanságról” olvashatunk, amely „feloldható az ismételt társra találással”. Kérdés, hogy a két eltérő táncstílusban fogalmazó és markánsan különböző látószögű darab vajon képes-e egyetlen előadássá válni szöveges varázstrükkök nélkül is.

Eno Peci koreográfiája, amely férfi és nő egymásra találásának történeteit vagy éppen stációit mutatja meg, már önmagában is elegyes: neoklasszikus feszesség és kortárs tánc ötvöződik benne, a klasszikus történetmesélés és a lélekmozgások megjelenítésének mozgóképei közé asszociatív képek úsznak be. Zenei világa is szerteágazó, a dallamtalan hangeffektektől a latin-amerikai ritmusokig. Ez a sokféleség Eno Peci kezei között akár még egységes is maradhatna, ha a koreográfus nem vinne be kellékeket a színpadra metaforikus célzattal. A makett méretű ház, amit a rivalda közepére tesznek, még akár működhetne is, ha másként nem, jelzésként és iróniaként egyszerre. Ám – a direkt és egyszerűen nem „kézhez álló” tárgy miatt – már az is kicsit nyögvenyelős, amikor a két főszereplő elkezd vele játszani, amikor pedig a férfi a nő hátára teszi, nem nagyon lehet eldönteni, hogy ez briliáns angol humor (háztartás!?) vagy csupán kínos közhely. Az egyébként kifejezetten impozáns látványt nyújtó, állványon mozgatható nyolc darab órát elnézve pedig csak remélhetjük, hogy egy ekkora apparátus (nyolc táncos nyolc órával) nem csupán az idő múlását van hivatva jelezni – és előidézni.

Fotó: Csapó Balázs

A fekete térben fekete alakok mozognak, csupán két ajtó méretű rés fehérlik a színpad hátsó falán. Ezekben jelenik meg, majd innen lép be később a feketeségbe egy hétköznapi nő és egy hétköznapi férfi. A hétköznapiság a színpadi alakokra vonatkozik, az általuk képviselt mozgásminőség már messze nem az: Jekli Zoltán a győri társulat egyik legjobb férfi szólistája, Tetiana Baranovska pedig az orosz iskola kiválósága, aki hazai (meglehet, nem csupán hazai) viszonylatban ritkítja párját. A győri társulat táncos állománya kiemelkedően erős a hazai mezőnyben, így nem véletlen, hogy a nyolctagú kar is érzékletes és erőteljes, amikor például kettesével „leárnyékolja”, vagy (talán) társadalomként ellenpontozza a főszereplők mozgását, és egészen briliáns, amikor mindannyian egy hullámzó szövetként mozognak. Talán kevésbé meggyőző, ám szemléletes a mozgásos játék, amikor belső ösztökeként és/vagy a külvilág ösztönző erőiként mozgatják az emberpár testrészeit.

A nő és férfi közeledései és távolodásai, a magány és a magány feloldására tett kísérletek ebben az esetben alapvetően sztereotipikus történetek és magas minőségben előadott, ám nem különösebben kreatív mozgóképek, amelyeket a két táncos óhatatlanul, egyszerűen alkatukból kifolyólag mégis megbolondít. Baranovska erőteljes, szívós inasságát ugyanis a ráadott hosszú ujjú ing még jobban kiemeli, kiemelkedő technikai tudása pedig tovább erősíti a férfiasabb karaktert. Partnereként Jekli minden mozgásos készsége és képessége ellenére lágyabb jelenség. Mindez tehát (vélhetően bármiféle alkotói intenció ellenére) szólhatna egyfajta genderdarabként arról, hogy valódi érzelmek esetén miként fordulhatnak át a társadalomtól kapott nemi szerepeink, azonban akár így, akár a hagyományos viszony felől olvassuk az előadást, egyszerűen nem hisszük el, hogy ez a nő valóban rászorulna a férfi erejére, illetve bármilyen helyzetben is elgyengülne, miközben a koreográfia több ponton is ezt próbálja bemutatni. A „valóságban” felkapná a férfit a hátára, és simán felszaladna vele a Hármashatár-hegyre! Hogy mindez mégis így alakult, abban a véletlen is szerepet játszott, ugyanis az eredeti szereposztásban a nőt Gyurmánczi Diána táncolta volna, aki alkatilag sokkal inkább beleillik a koreográfus által színpadra rakott nő-férfi képbe, ám a balerina lesérült a fotóspróbán.

Fotó: Laposa Tibor

Eno Peci koreográfiája – a kellékek kétes értékű játékba hozásán és a klasszikus férfi-nő viszony akaratlan „megbolygatásán” túl – szinte minden saját erőt nélkülöz, így kevéssé érinti és mozgatja meg a befogadói oldalt, amin a táncminőség, valamint a jelenetek jó érzékű ritmizálása sem változtat számottevően. A címválasztás sem tűnik szerencsésnek, mert amiket látunk, azok sokkal inkább a társas magány, mint az összetartozás mozgóképei, igaz, így közelebb állnak ahhoz, amit magunk körül vagy akár önmagunkban tapasztalunk.

Elválás. Fotók: Laposa Tibor

A főszereplők köznapi ruháinak sötétkékjén kívül már az Összetartozásban sincsenek színek, Lukács András koreográfiája azonban végképp és szembeszökően fehér és fekete, azon belül is elsősorban fehér: fehér térben fehér táncospár, fehér és fekete alakok. Az Elválás mozgásnyelvek és mondanivaló tekintetében sem annyira bőbeszédű, ami azonban összességében inkább előnyére válik. A gender vonalon maradva, noha a darab minden gond nélkül olvasható éppen egy baráti vagy akár szerelmes női pár történeteként is, sokkal inkább a test és lélek közösségének, majd elválásának képzete (a szinopszis is ezt az olvasatot jelzi alkotói szándékként). Utóbbi esetben, lévén az emberlét láthatatlan alapzatának (test, lélek, élet, halál) mozgóképét tárja elénk, kristálytiszta metafizika, pontosabban annak artisztikus leképezése. A koreográfus a metafizikán belül az európai görög-zsidó-keresztény kultúrkörben leginkább otthonossá vált dualista felfogást oltja táncmozdulatokba: a lélek születéskor találkozik a testtel, majd a tőle való elválása lesz haláluk. Itt a lélek színe a törtfehér, és a test öltözik hófehérbe, ami egy finom képzet, és eltér a megszokott felfogástól, amely szerint a lélek égi és tiszta, a test minimum földkarakterű, de nem ritkán eredendően negatív előjelű (ld. „lélek a test börtönében”). Ezzel együtt nagy meglepetések a történés szintjén nem érhetik és nem is érik a nézőt, a darab értékmérője innen kezdve nem is a gondolatok eredetisége, hanem a megformálás mikéntje.

Stílus tekintetében éppen a klasszikus balett becsempészése okozhat meglepetést a néhány kortárs mozgáselemmel megspékelt, magas mozgásminőségben előadott balettelőadásban. A női pár ugyanis spiccen táncol, és Herkovics Eszter Adria, valamint Guti Gerda szépen oldja meg az ily módon elemelt Ember megformálásának feladatát. Míg a két fiatal egyfajta gyermeki tisztaságot ad hozzá a táncminőséghez, Engelbrecht Patrik Halálként (Kísértőként?) nem tudja mivel megtoldani a magas színvonalon előadott mozgássorokat. Igaz, koreográfusi ötletből is kevesebb jut rá, ráadásul olyan ordas közhelyet is ráosztanak, mint a Test és a Lélek teátrális széttolása.

Azzal együtt, hogy az Ember és a körülötte nyüzsgők földi-égi élethalálharca egy-egy ponton elevenen lüktet, a darabot inkább látványos és okos esztétikum jellemzi. Lukács András nem megteremti a drámát, csupán érzékletesen felmutatja azt. A zárókép pedig, amelyben a Halál kézen fogja a Lelket, és kisétál vele egy vízfüggönyön (?) keresztül, az artisztikus emelkedettség és a giccs határán billeg.

Fotó: Csapó Balázs

Az Összetartozás és az Elválás a címek sugalmazása és a közös „színtelenségük” ellenére sem áll össze egy előadássá, elsősorban azért, mert a lét két egészen más szintje kapcsán fogalmazzák meg és tárják elénk mondandójukat. Ahhoz pedig végképp komoly szofisztikára lenne szükség, hogy ezek után a társas magány, de akár a társra találás, illetve a  meghalás mozgásos képzete bármiféle Körforgássá válhasson. Ez persze a kevésbé izgalmas kérdés, lévén nem a darabok minőségére és milyenségére vonatkozik, vélhetően csupán marketingfogás.

Velekei László többször is elmondta, hogy a győri közönség tánccal kapcsolatos elvárásai tekintetében alapvetően konzervatív, miként arról is beszélt, hogy szeretné a fiatalokat is megszólítani, amihez többek között előadásaik stílusát színesítené. Az óvatos megfogalmazások alapján és e két bemutatót látva úgy tűnik, a változás igényének felismerését legfeljebb apró lépések követhetik Győrben. Az Összetartozás is egy ilyen, noha nem a legjobb irányba tett lépés. Az Elválás pedig egyfajta alap, amiből ki lehet indulni. Igaz, a Győri Balett esetében sosem az alapokkal volt probléma.

 

Mi? Győri Balett: Összetartozás
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Zene: zenei montázs. Jelmez: Győri Gabriella. Díszlet: Eno Peci, Vidos Tibor. Fény. Hécz Péter. Koreográfus: Eno Peci. Táncolják a Győri balett táncosai.

Mi? Győri Balett: Elválás
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Zene: zenei montázs. Jelmez-díszlet: Lukács András. Szcenika: Vidos Tibor. Fény: Lukács András, Hécz Péter. Koreográfus: Lukács András. Táncolják a Győri Balett táncosai.

[1] Fuchs lívia: Új korszak (f)elé, Élet és Irodalom, 2020. június 12.

Facebook Comments