Rég nem voltam színházban Budapesten, aztán egyszer csak (streamen) meglátom a Váci utcát és Pesti Színház neonfényeit. Egy pillanatra úrrá lesz rajtam az ismerős bemutatóláz. Szombat este van, december 5-e, a Pesti Színház új premierjét nézem, azzal a (március eleje óta) nem múló reménnyel, hogy ez a stream más, mint a többi…

Ezúttal Michal Dočekal viszi színre Marius von Mayenburg 2008-as darabját, egy női szerepekben gazdag, mélyen az európai történelembe ágyazott családtörténetet. A kő egyetlen állandó helyszíne az a kézről kézre adogatott drezdai családi ház, amelyet a 20. század során, felváltva, egyaránt otthonuknak neveznek németországi zsidók és náciszimpatizáns németek. Generációkon átívelő, mégis egyén-léptékű Németország-történelem ez, öt fontos időbeli állomással: a Schwarzmann és a Heising család 1935, 1945, 1953, 1978 és 1993 kontextusában kényszerül viszonyulni lakása, hazája és Európa állapotaihoz.

Fotók: Vígszínház – Dömölky Dániel

Von Mayenburg ebben a szövegében is a tőle megszokott villanásszerű fragmentáltsággal dolgozik, A kő azonban idősíkjai váltakozásában adja vissza azt a töredezettség-élményt, ami a családtörténet és a nemzeti emlékezet áhított linearitásával megy szembe (zeneszerző: Václav Havelka). Ebben a darabban a privát psziché, illetve a személyiség szegmensei kevésbé kaotikusak, a feszültséget, a bizonytalanságot és a paranoiát a transzgenerációs narratívák és nemzeti önnyugtatás hamissága kelti. Martin Chocholoušek díszlettervező fekete-szürke-fehér, márványhatású tartófalai és időnként felbukkanó, barna fautánzat háttere semmiféle melegséget, otthonosságot vagy kellemes belakottságot nem biztosít sem a jelennek, sem a múltnak. A forgószínpadra emelt, kabinetszerű időgép pedig vészesen azt jelzi, hogy erről a hazugság-vonatról leszállni bizony elég nehéz lesz.

Itt érdemes elmondanom, hogy Dočekal rendezése semmiféle jelét nem mutatja annak, hogy több, mint kilenc hónapja világjárványban élünk, és gyökeresen megváltoztak a színházfogyasztási szokásaink. De az online előadásokkal szembeni elvárásaink is alakultak, hiszen az új színházi évadban, főleg a szakma részéről, nagyobb lett a nyomás a mediális lehetőségekkel való kísérletezést illetően. A kő ízig-vérig klasszikus színházi előadás, minőségi felvétellel és piacképes vágással, de teljes mértékben reflektálatlanul hagyja az újdonsült színházbajárós konvenciókat (leszámítva azt, hogy minden idősíkváltást a képernyő bal sarkában egy évszám jelez). Úgy tűnik, hogy a Pesti Színház elkészített egy profi előadást, ami a korlátozások lejártával élőben, hagyományos módon lesz élvezhető, amint visszaáll a „rend”. Pörgős előadás a Dočekalé, de a korszerűségtől jó érzéssel is távol áll.

Dočekal előadása is a drámabeli jelenben, 1993-ban indul, amikor Heidrun Heising (Szilágyi Csenge), lányával, Hannah-val (Antóci Dorottya) és anyjával, Withával (Nagy-Kálózy Eszter) visszatér a családi házhoz. Hannah tinédzser, így egy cseppet lázadó, rajta van a kor trendjeinek lenyomata (jelmeztervező: Katerina Stefkova, a jelmeztervező munkatársa: Korpič Gertrud), és a poszt-89-es fiatalok liberalizmusával próbál élhető, saját identitást faragni készen kapott németségéből. Számára a nagypapa a példakép, ő ugyanis az adásvétellel megmentett annó egy zsidó családot, a Schwarzmannékat, akik neki köszönhetően tudtak Amszterdamon át Amerikába menekülni, és ma a brooklyni zsidók életét élik. Von Mayenburg szúrós nemzetkritikáját testesíti meg Hannah, aki a német kollektív múltfeldolgozás második hajnalán, osztályában valutaként használja a nagypapa hőstetteit. Antóci Dorottya alakításában Hannah a frissesség és a tiszta lap reményével lép be a drezdai házba, azzal az üdítő tudattal, hogy a múlt elmúlt, és már más idők járnak. A család, pontosabban Heidrun és Witha, ‘53-ban menekült el az NDK-ból, a nagyapát, úgy tudni, ‘45-ben lőtték le az oroszok. Az új idők és a régi tér a nőkben akaratlanul is feltép sosem kezelt sebeket.

A kő, amely nemcsak súlyával, de erejével is markáns szimbóluma lesz a pusztításnak és a gyilkolásnak, visszatérő motívumként jelenik meg von Mayenburg darabjában. Dočekal színpadán egy vaskos macskakő kerül elő, majd tűnik el, mintegy jelezve a falak és utak mozdíthatatlanságának elemi, európai voltát.

Spoilerezés lenne részemről lelőni von Mayenburg csavarjait, pedig ezek billentik ide s tova a szereplőket a történelem és a családi fészek sakktábláján. Magához képest a szerző most meglehetősen polkorrekt, nincsenek annyira vérlázító, abjekt tabutitkok, mint például a vérfertőzés, de a családon belüli, mayenburgi alt-news A kőben is virágkorát éli. Azt sejthetjük, hogy Wolfgang, a példaértékű nagypapa (Telekes Péter) talán mégsem akkor hős, mint azt önhitegető lánya s hazugságban fogant unokája gondolja, azonban Witha szennyese talán az övénél is mocskosabb. Az előadás legkiemelkedőbb alakítása Nagy-Kálózy Eszteré, aki a fiatal menyasszonyként a reménykedő háziasszonyon át a menekülni kényszerülő, vak hűségből maradó, összeroppanó feleség arcain túl az idősödő, súlyos ferdítéseken kotló nőt és a tagadásaiban megkövesedett, maszkarcú öregasszonyt is képes eljátszani, villámgyors váltásokkal. Szilágyi Csenge és Antóci Dorottya meglepően hasonlítanak egymásra ebben a szereposztásban, bár úgy gondolom, Antóci árnyaltabb módon tudja megmutatni a valóság váratlan rétegeire adott reakciók sokféleségét.

Az 1935-ös házátadási jelenetekben hús-vér nőként jelenik meg a zsidó Mieze, Hegyi Barbara derűs és méltóságteljes alakításában, aki egy örökké a múltba zárt, kedves szellemként, ölelő kísértetként köszön vissza az előadás során, újra és újra. A szövevényes családiház-történet egyfajta fekete bárányaként, punkos szerelésben „zavar be” időközönként Stefanie (Majsai-Nyilas Tünde): a kilakoltatott család leszármazottjaként kéri a jussát, nagyapja halálával nyomatékosítva a betolakodók, a Heising-család számlájának költségeit. Von Mayenburg szerint csak a legfiatalabb generáció képes a kiegyenlítésekre, így végül is Hannah vállára nehezedik a feladat, hogy Hamupipőke-módjára kiválogassa a családi történetek éplencseszemeit a hamuból.

Von Mayenburg darabja Dočekal értelmezésében most valamiért túl elsőkezes, egyszerű felismeréseket ébreszt bennem, és a másfél óra alatt hiába keresem a magvasabb, átütőbb erejű következtetéseket, nem találom őket. Pedig lenne miről gondolkodni, kérdezősködni, lenne min felháborodni, és így tovább, de valahogy a darabbeli és a rendezői tagadást nézve az én dühöm is elpárolog, és semmi mást nem tudok, csak tenni magam, hogy ez már a múlt. Pedig nem.

Mi? Marius von Mayenburg: A kő
Hol? Pesti Színház, online közvetítés
Kik? Szereplők: Nagy-Kálózy Eszter, Telekes Péter, Szilágyi Csenge, Antóci Dorottya, Hegyi Barbara, Majsai-Nyilas Tünde.
Súgó: Szabó  Tamás. Ügyelő: Kormányosi Miklós. A rendező munkatársa: Efstratiadu Zoé éss Szabó G. László. Díszlettervező: Martin Chocholoušek. Jelmeztervező: Katerina Stefkova. A jelmeztervező munkatársa: Korpič Gertrud. Dramaturg: Kovács Krisztina. Zeneszerző: Václav Havelka. Világítás: Hlinka Móni. Rendező: Michal Dočekal