Idén ősszel az Örkény Színház nagyszínpadán gondoskodó szakmában dolgozó emberek álltak a társulat színészei mellett. Ebből az apropóból kezdeményeztük az alábbi beszélgetést, amelynek fő kérdése: mi történik egy adott színházi irányzattal a struktúra különböző szegmenseiben?

Független színházi területen Magyarországon elterjedt gyakorlat a közösségi színház azon formája, amikor nem professzionális színészek – a Rimini Protokoll német dokumentarista társulat kifejezésével szólva „a hétköznapok szakértői” – állnak a színpadon, és saját magukról beszélnek. Ezeket a projekteket sok esetben megelőzi egy hosszú, közösségi, különböző művészetpedagógiai és egyéb eszközökkel végigvitt közösségteremtő folyamat, amely folyamat legalább olyan szerves részét képezi ezeknek az előadásoknak, mint a későbbi produktum. E projektek egyik emblematikus darabja Magyarországon a Sajátszínház Szívhangok projektje keretében létrejövő Éljen soká Regina! című előadás volt 2017-ben. Jelenleg a csoport a Szívhangok program második etapján dolgozik. A kőszínházak társulati léten alapuló modelljéből az Örkény Színház és az ÖrkényKÖZ program idei bemutatójáig hiányzott ez az irányzat. A Kiváló dolgozók Boross Martin első munkája az Örkény Színházban; a rendező korábban a Sajátszínház Szívhangokkal párhuzamosan futó másik baranyai projektjében is dolgozott (JövőKépek), most pedig az Örkény művészetközvetítő és közösségi műhelyével, az ÖrkényKÖZ programmal együttműködésben hozták létre az előadást. Mit akadályoz a kőszínházi üzem, mi az, amire viszont független körülmények között nem nyílik lehetőség? Melyek a közös és melyek az eltérő tapasztalatok, nyereségek, veszteségek? Erről beszélgettek a két munkafolyamat alkotói: Báder Renáta, Horváth Kata és Juhacsek Ildikó a Szívhangok, illetve Boross Martin, Csengei Andrea, Neudold Júlia és a beszélgetést vezető Szabó-Székely Ármin a Kiváló dolgozók csapatából.

Örkény Színház: Kiváló dolgozók Fotó: Horváth Judit

– A Kiváló dolgozókban tíz nem színész szereplő vesz részt a színészek mellett. Mind a tízen gondoskodó szakmákban dolgoznak, különböző területeket fednek le a szociális munkástól az ápolón át a gyermekgondozóig, vagy a gyermekét otthonápoló anyáig. Eredetileg maga a munka volt a témánk, hogy mit jelent a munka a társadalomban és az emberek életében. Aztán a COVID-19 hatására, illetve annak hatására, hogy egyre több szó esett a médiában és különböző felületeken a gondoskodási válságról, úgy döntöttünk, hogy erre fókuszáljuk az előadást. Rájöttünk, hogy a gondoskodó szakmákon és képviselőiken keresztül több olyan témát be tudunk kapcsolni, amelyeknek kiemelt aktualitása és jelentősége van. A gondoskodó szakmák jellemzően nagyon kevéssé vannak honorálva. Nemcsak anyagilag, de társadalmilag sincsenek megbecsülve, és a döntéshozók sem foglalkoznak megfelelő módon vagy mértékben ezzel a területtel. A gondoskodó munkákat egyre kevesebben vállalják (szinte minden esetben nők), és vagy azért, mert a rossz körülmények ellenére hivatásul választják a gondoskodást, vagy azért, mert a társadalom informálisan rájuk tolja ezeket a feladatokat, egyre több gondoskodási feladatra egyre kevesebb gondoskodó jut: ez a gondoskodási válság. A mi hármas alkotói felállásunk azután alakult ki, hogy Mácsai Pál meghívta Martint, hogy rendezzen egy előadást az Örkényben. Mivel a STEREO AKT több előadása is dokumentarista alapú és/vagy részvételi színház, kézenfekvő volt, hogy az Örkény Színház művészetközvetítő és közösségi műhelyén, az ÖrkényKÖZ-ön keresztül Neudold Júlia is becsatlakozzon.

A Szívhangok a roma nők helyzetéből indul ki az egészségügyi ellátórendszerben. Ti hogyan találtatok a témára és hova jutottatok vele?

Sajátszínház: Éljen soká Regina! Fotó: Ebner Béla

Juhacsek Ildikó: Én szülésznőként dolgoztam negyvenöt évig, már nyugdíjas vagyok. Szakmámból kifolyólag mindig nagyon érdekelt a gondoskodás, a felelősségvállalás, és minden szociális téma. Az Éljen soká Regina!-t csak felvételen láttam, amikor a Kata megkeresett, hogy ennek az előadásnak egy gyermeke készülődik megszületni, ami továbbvinné és kitágítaná a roma nők egészségügyi helyzetével való foglalkozást, bevonva az orvosok, szakdolgozók és a szisztémával kritikus aktivisták perspektíváját. Boldogan beszálltam ebbe a projektbe, úgy érzem, hogy nagyon jó helyre kerültem. Még formálódik maga a produktum, de az elmúlt másfél évben egy csoporttá váltunk, és megtaláltuk a közös témánkat. Már ez önmagában nagyon sokat adott nekem.

Báder Renáta: Hétgyermekes anyuka vagyok, most már nagymama is két unokával. Szomolyán lakunk, ez Borsodban van. Több mint négy éve dolgozom a Sajátszínházzal, már az Éljen soká Regina!-ban is benne voltam. Amit most csinálunk, elég érdekesen kezdődött, viszont most már nagyon jó, hogy benne vagyunk.

Horváth Kata: A Szívhangok program koordinátora vagyok, amely valóban a roma nők egészségügyi ellátórendszerben szerzett tapasztalatainak feldolgozására és nyilvánossá tételére jött létre négy évvel ezelőtt. Az Éljen soká Regina! ennek a folyamatnak volt az egyik első nyilvános állomása. A színházi előadás – amit Romankovics Edit rendezett és Sárosdi Lilla is játszott benne – jó eszköz volt a roma nők hangjának és történeteinek nyilvános elismertetésére és a téma exponálására a társadalmi nyilvánosságban. Amikor a résztvevőkben megfogalmazódott az az érzés, hogy jó lenne egy következő lépés, elkezdtünk gondolkodni, hogy mi lehetne az. Eléggé világosan látszott, hogy készen áll a csapatunk – azok a szomolyai roma nők, akik szerepeltek az eredeti előadásban – arra, hogy bevonjunk másokat is a munkába. Az egészségügyi és a szociális ellátórendszer képviselőiről gondoltuk azt, hogy beléphetnének a folyamatba. Illetve csatlakoztak hozzánk a Másállapotot a szülészetben! mozgalom és az EMMA Egyesület tagjai is, tehát budapesti, középosztálybeli nő- és születésjogi aktivisták. A 2019 nyarán induló csapatban voltak nyolcan Szomolyáról, belépett néhány férj is, csatlakozott nyolc egészségügyi dolgozó, és nyolcan aktivisták. Ma már kicsit kevesebben vagyunk, eltelt másfél év, és kiderült, hogy kik azok, akik együtt tudnak és akarnak dolgozni. A COVID-helyzet nálunk is átalakította a dolgokat. Nyilvánvaló lett, hogy módosítanunk kell a programon, mert a résztvevők közül többen teljesen ellehetetlenedtek anyagilag. Az előadásra szánt költségvetésünket szinte teljes egészében felhasználtuk arra, hogy– közös szavazás alapján– a résztvevők családjait támogassuk. A pályáztató (OSF) szerencsére e tekintetben nagyon rugalmas volt. Közben zoomon dolgoztunk tovább, és megszületett az a döntés, hogy egy zoomfelvételeken alapuló interaktív csoportjátékot, nyilvános online szociodrámát hozzunk létre. Ekkor csatlakozott hozzánk Szilágyi Zsófia filmrendező is, aki rövid szekvenciákra vágta a felvett anyagot. A nézők e szekvenciák (elmondott és eljátszott történetek) közül választanak saját érdeklődésük szerint. Választásaik nyomán a helytállás őket foglalkoztató dilemmájáról szóló improvizált jelenethez jutnak, amely előadásról előadásra más. Arra jutottunk ugyanis, hogy különböző hátterünk ellenére történeteink a kiszolgáltatott helyzetekben való felelősségvállalás, a mindennek ellenére történő helytállás dilemmái körül forognak. Mi van akkor, ha az intézmények magukra hagynak, vagy éppen ellenükben kell cselekedned? Az egyéni megoldásainkon túl milyen fantáziáink vannak a helytállás kollektív lehetőségeiről?

Örkény Színház: Kiváló dolgozók Fotó: Horváth Judit

– Martin, összefoglalod, hogy a téma megtalálása után mi milyen módszerrel kezdtünk dolgozni?

Boross Martin: A fókuszkereséshez még az is hozzátartozik, hogy szakértőkkel vettük fel a kapcsolatot: Kováts Eszter szociológussal, aki kollegájával, Gregor Anikóval tematizálta a gondoskodási válságot Magyarországon, Milánkovics Kinga Angliában dolgozó idősgondozóval, a Tudatos Öregedés Alapítvány létrehozójával, és Sidó Zoltán közgazdásszal. Ők orientálták a figyelmünket, és az előadásban is megjelennek videóüzenetek formájában. A szereplőket felhívás útján találtuk meg. Egy kérdőív kitöltésével több mint száz gondoskodási munkát végző ember jelentkezett, közülük huszonöttel ismerkedtünk meg zoomon. Utána tovább szűkítettük a kört, és egy kicsit több mint tucatnyi emberrel élőben is találkoztunk, egy kétnapos workshop keretében. Közülük választottuk ki azt a tíz embert, aki az előadásban is benne van. Ez a többlépcsős rendszer nekünk is sok mindenben segített: egyfelől jobban megismertük a szakmákat, megismertük a szakma mögött álló embert, egy személyiséget, egy élettörténetet, motivációkat, és ez kiadta, hogy ki az, aki képviselni tud saját magán kívül egy egész szakmát, vagy egy társadalmi szintű témakört . A workshopon derült ki az is, hogy ezek a gondoskodási szakmák lefednek egy egész emberi életet: a születéstől a nevelésen át a betegség, az időskor és a halál is megjelenik az előadásunkban. Aztán tovább interjúztunk a szereplőkkel minden olyan dolog kapcsán, ami érdekesnek vagy kibontandónak tűnt. Ezekből kialakult egy kanavász, azok a történetek, motívumok, amikkel foglalkozni szeretnénk az előadásban. Ekkor még nem volt jelenetsorrend, vagy az, hogy a színészekkel hogyan lépnek kapcsolatba a civil szereplők, csak ötletek. Ezzel az ötlet- és információhalmazzal kezdtük el a próbafolyamatot, aminek az elején még hosszan drámagyakorlatokat és műhelymunkákat végeztünk már a színészekkel együtt, tovább gyűjtve az alapanyagot. Ezek alapján írtuk-szerkesztettük a próbafolyamattal párhuzamosan Árminnal és Julival az előadás struktúráját.

– Juli, elmondod, hogy miért készült az Örkény Színházban ez az előadás?

Neudold Júlia: Az ÖrkényKÖZ működése az egész társulatnak fontos, már a színház arculatához tartozik, hogy nemcsak előadásokat csinálunk, hanem közösségi térré is alakítjuk a színházat, vagyis lehetőséget kínálunk közös gondolkodásra, véleménynyilvánításra. Folyamatos a gondolkodás a színházban arról, hogy mi a színház feladata. Egy kőszínháznak például érdemes újragondolni és kiszélesíteni a társadalmi felelősségvállalását. Ez a produkció erre teremt lehetőséget. Egy olyan színházat, mint az Örkény, nagy figyelem övez, és emiatt nagy a felelőssége abban, hogy milyen témák jelennek meg a repertoárjában, vagy a kísérőprogramokban. A Kiváló dolgozók dokumentarista előadásként nem átvitt, hanem direkt módon kapcsolódik az itt és mosthoz. Fontos szempont az is, hogy a színház a nézőkről nem pusztán nézőként gondolkodik, hanem partnerként. Visszatérve a munkamódszerekre: egy ilyen projekt közös kutatással és közös gondolkodással kezdődik, és a végeredmény nemcsak az alkotó művészek víziója, hanem a civil szereplők is alakítják, mind tartalomban, mind kivitelezésben. Én azt gondolom, egy kőszínháznak dolga, és egyre inkább dolga, hogy hasonló kezdeményezéseknek terepet biztosítson.

– Ildikó, Renáta és Andrea, ti hogyan éltétek meg a színházi munkával való találkozást?

A Szívhangok csoport “próbafolyamata” – szociodrámák a helytállás dilemmáiról. Fotó: Fóti Orsi

J.I.: Nekem nagyon furcsa volt eleinte, mert én egy konkrét szakmában dolgozom: elkészül ugye a kisbaba, jönnek a fájások, megszületik, ott van a végeredmény a kezemben, és ez nekem így egy kerek egység. Mi meg elkezdtünk ezzel a szociodrámával foglalkozni, úgy éreztem, hogy járok egy játszóházba, és nem értettem, hogy jutunk el majd A-ból B-be. De pár hónap után rájöttem, hogy az, hogy kutatjuk saját magunkat, a helyzeteket, a témát, és az, ahogy eljátsszuk, milyen sokat tud adni annak is, akiről szól, és annak is, akinek szól. Nagyon sok olyan élmény ért, ami aztán elkötelezetté tett a témával kapcsolatban, és szélesítette a látókörömet. Rájöttem, hogy jó szerepelni, jó elmondani azt, amit tudok, jó átadni, és ezzel másoknak is lehet segíteni.

B.R.: Kata már az Éljen soká Regina! előtt is ismert, és ahogy beszélgettünk, kérdezte, hogy vállalnám-e a részvételt. Rögtön igent mondtam. Mi voltunk benne szomolyai asszonyok. Hiába vagyunk egy falu, nagyon nehezen kezdődött el. Nem alakult ki a bizalom. Elkezdtük Teszáry Judith-tal és a pszichodrámával a játékot, és Judith kihozta belőlünk a lehetetlent, elkezdtünk megnyílni. Onnantól alakult ki a bizalom, ami a mai napig megvan. Külön kiemelem, hogy az Éljen soká Regina!-val mentünk falvakba játszani, és ahol inkább roma asszonyok voltak, ott nagyon-nagyon sokat tudtunk nekik segíteni, mert nekik is az volt a problémájuk, ami nekünk, de mi már fel tudtuk ezt vállalni. Amikor vége volt az előadásnak, mindenhol voltak beszélgetések, és ott rengeteg mindent kérdeztek, és tanácsokat is kértek, hogy mit tegyenek. A folytatást viszont el se tudtuk képzelni, hogy milyen lesz az egészségügyi dolgozókkal. És azt se tudtuk, mi az, hogy aktivista. Nehezen kezdődött ez is, ki kellett alakulni. Mi, roma asszonyok…. kisebbségérzet. Nem tudtuk elképzelni, hogy mit lehet elmondani, mit szabad, mit nem. Ezért mi állítottunk egy falat! Azt gondoltuk, hogy ezt muszáj nekünk megcsinálni, mert nem értettünk semmit, nem tudtuk hova rakni se őket, se magunkat. De ez a fal, hála Istennek, nagyon hamar és nagyon szépen le lett bontva. Ezután alakult ki a kölcsönös bizalom, el tudtuk mondani a saját történetünket, ugyanúgy ők is el tudták mondani, el tudtuk játszani. Nem lehet szavakba önteni, hogy milyen jó. Rettentően jó. És most már ott vagyunk, hogy nagyon nyíltan tudunk egymással beszélni. Nincsen az, hogy én csak egy roma vagyok, te meg orvos vagy. Próbáljuk együtt megérteni, ami velünk történik.

Örkény Színház: Kiváló dolgozók Fotó: Horváth Judit

Csengei Andrea: Én úgy kerültem a Kiváló dolgozókba, hogy kitöltöttem egy kérdőívet az esélytelenek nyugalmával. Aztán megkerestetek, és azt hiszem, hogy mire kiválasztattam addigra jöttem rá, hogy én tulajdonképpen egy castingban vettem részt, ahol megmérettettem és megfeleltem. Akkor a társadalom még nagyon lelkes volt, nagyon szerették az egészségügyi dolgozókat. Én ugye a szociális területen dolgozom, de azt éreztem, hogy ez nekünk is szól. Majd megvilágosodtam, hogy az embereknek fogalmuk sincs, hogy a kórházakon kívül még hány helyen vannak kiszolgáltatott emberek, és, hogy az ott dolgozók is milyen szinten kiszolgáltatottak. Az egyik munkahelyem egy hajléktalanszálló, és itt közel hatvan alkohol- vagy drogfüggő hajléktalan embert kényszerítettek hatósági karanténba. Három kollégám ragadt két hétre a falak közé az ellátottakkal. Akkor éltem meg igazán, hogy nincs segítség, és nekünk Istent kell játszani, amit szerintem emberekkel nem lehet megtenni, mert egyetlen állam, egyetlen társadalom sem hagyhatja az állampolgárait ennyire magára, akár munkavállalók, akár hajléktalan emberek. És akkor mind a szocmunkás, mind az emberi jogi aktivista elkeseredetten kiabált bennem, ezért töltöttem ki azt a bizonyos kérdőívet.

– És hogy élted meg magát a próbafolyamatot?

Cs.A.: A próbafolyamat életem legmélyebb utazása azt hiszem, és még nem tartok ott, hogy feldolgoztam volna, hogy ez jó vagy rossz, vagy hogyan éltem meg. Még mindig nem hiszem el, hogy ez velem megtörtént, és hogy az Örkény színpadán elmondhatok olyan dolgokat, amiket egyébként szigorúan tilos, mert ugye én egy állami cégnél dolgozom. Hatalmas félelmek voltak bennem, saját magamat is féltettem, de féltem a szakmát is. A próbafolyamat nagyon nehéz, ezt tudom mondani, se azt, hogy jó, se azt, hogy rossz, mert még nem tisztult le bennem. Borzasztóan nehéz, mert mélyre kell ásni magadban, nem gondoltam, hogy egy ilyen elképesztő terápiában fogok részt venni. Ennyit tudok róla egyelőre.

– Renáta azt mondta az előbb, hogy amikor a falvakat jártátok az előadással, rájöttetek, hogy a problémáitok sokszor közösek a nézőkével. Mikre jöttetek még rá a próbafolyamat során? Volt olyan dolog, amin nagyon meglepődtetek? Olyan élmény, ami meghatározó volt?

Sajátszínház: Éljen soká Regina! Fotó: Ebner Béla

Cs.A.: Élményekről nem beszélek, jó? Érzésekről beszélek. Ami nagyon-nagyon megrázó számomra az egész előadásban, és akárhányszor próbáljuk, vagy nézem, hallom képes megrendíteni, az Anett jelenete, amikor közli vele az orvos, hogy beteg a gyereke, és szerinte intézetbe kellene adni. A másik, ami nagyon megragadott az Tamás munkája, tehát a fóti gyerekotthon, és hogy kezdődik egy fiatalember élete, aki nem volt olyan szerencsés, hogy családban nőhessen fel. Ezek nagyon odavágnak. Ez az a kettő, aminél már nem lehet embertelenebb semmi. Aztán megtanultam közben, hogy milyen jó, hogy tudok még alázatos lenni, mert elég régóta küzdök, hogy ne legyek alázatos. Meg kell tanulni szöveget, aztán kihúznak szöveget, meg a rendező azt mondja, hogy nem jó helyen álltál, meg mit tudom én, módosítunk valamit, vagy ismételjük ugyanazt, darálós hétköznapok. Ami miatt ki tudtam tartani a magam részéről, az az volt, hogy üggyé vált számomra. Ha valami bennem üggyé válik, akkor a világ végéig tudom képviselni, és amikor megtörtént ez az átkattanás, hogy üggyé vált, és az lett az ügy, hogy az embereknek meg tudunk mutatni valamit, akkor azt mondtam oké, most a produkció a lényeg, azzal tudok adni. De azért nehéz volt. Szerintem nehéz.

J.I.: Nekem pár hónap után volt az első meghatározó élmény, amikor igazán elköteleződtem a későbbi részvétel mellett. Addig is jól éreztem magam, de nem vettem nagyon komolyan. Volt egy foglalkozás, amikor az egyes csoportok társadalmi jelenlétét kellett eljátszani, és a roma résztvevők egészen megdöbbentő módon elhátráltak a terem faláig, a hátukat neki vetették a falnak, és iszonyú módon, szorosan egymásba kapaszkodtak a kezükkel, és úgy védekeztek tulajdonképpen ellenünk. Ezt szörnyű volt látni. Ott voltak nyolcan, már együtt voltunk hónapok óta, és akkor döbbentem rá, hogy itt tényleg van egy olyan fal, ami még közöttünk van, és ezt valahogy meg kell próbálni lebontani, mert még mindig nem értjük egymást. Ez nekem azért volt borzasztó, mert nagyon úgy éreztem egész addigi pályafutásom alatt, hogy én nagyon jó kapcsolatot tudok teremteni a roma anyukákkal. Nagyon jól megértetem magam, őket is megértem, és rájöttem, hogy nem! És akkor döntöttem úgy, hogy megpróbálom mélyebben kibontani, hogy miből épül ez a hatalmas fal, és miért rakunk hozzá egy-egy újabb téglát ezekben az intézményes helyzetekben. Nekem ez egy nagyon nagy fordulópont volt.

H.K.: Hozzátenném, hogy ez a pillanat valóban egy nagyon nagy fordulópont volt az egész folyamatban. Fölállt ez a sorfal, tényleg ösztönösen, és elég kemény mondatokat mondtak, hogy „ti úgysem értetek meg minket”. Nekünk, Pados Eszterrel, akik vezettük a szociodráma csoportot, nyilván volt egyéb tétje is, nagyon nem volt mindegy, hogy mi történik. És közben furcsa mód hasonlított a helyzet, arra, ahogy az Éljen soká Regina! végén álltak a szereplők a színpadon kézen fogva, szorosan egymás mellett, meghajoltak, és jött a vastaps. Nekem akkor esett le, hogy amellett, hogy mennyire fontos volt megcsinálni azt az előadást, végül az is létrehozott egyfajta színházi falat. Tehát felállt a foglalkozáson ez a fal, és nemcsak azért, mert ezt játszottuk, hanem mert egy létező fal, és senki nem tudta, hogy fog megbomlani. És, nem tudom mennyire emlékeztek, de az történt, hogy Balázs, aki egy debreceni gyerekorvos a csoportunkban, egyszerűen elkezdett mesélni egy történetet, arról, hogy hogyan vitte oda egy anyukának a kisgyerekét, aki beteg volt, és ezért külön voltak választva. Egy roma anyuka volt, de ez talán mindegy is, a történet volt a fontos. És ahogy így hallgatták, akik álltak ebben a sorfalban, fogták magukat és elkezdtek leülni. Ahogy hallgatták a történetet, magától felbomlott a fal, és elkezdődött egy beszélgetés, hogy miért fontos ez a történet, és kinek hogy fontos. És akkor itt az is eldőlt, hogy nem fogunk klasszikus színházi előadást csinálni, nem építjük fel a nézőkkel ezt falat újra, hanem velük közösen fogunk a történeteinkkel dolgozni. Mert a változás a mi csoportunkban ebből született, és lehet, hogy nagyban is így működik, hogy a fontos pillanatban megtaláljuk a helytállás, a kiállás mindannyiunk számára érvényes történeteit! Miért ne használhatnánk a színházi teret erre?

B.M.: Én azt tapasztaltam, hogyha olyan terepet kapnak a civil közreműködők, ami rájuk van szabva, bizalmi közegben, ahol önmaguk lehetnek, és amit csinálnak, önazonos és igaz, az rangot is jelent, és önbecsülést ad. Ezzel függ össze az a felismerés, hogy mennyire nem beszélnek egymással azok az emberek, akik hasonló problémákkal küzdenek, izoláltan dolgoznak pici buborékokban, miközben nagy szükségük lenne figyelemre. Csordás Anett mondja az előadásban, hogy milyen meghatározó pillanat volt, amikor rájött a gyereke számára kijelölt szegregált óvoda folyosóján, hogy ez nem csak az ő története. Ez a felismerés vezette ahhoz, hogy létrehozza a Lépjünk, hogy léphessenek! egyesületet, és az egyesület kampánya érte el, hogy a kormány megemelje a gyermeküket otthon gondozók ápolási díját.

A beszélgetés résztvevői:

Báder Renáta: hétgyermekes édesanya, a Szívhangok program tagja, az Éljen soká Regina! szereplője
Boross Martin: a STEREO AKT művészeti vezetője, a Kiváló dolgozók rendezője
Csengei Andrea: idősgondozó, szociális munkás, aktivista, a Kiváló dolgozók szereplője
Horváth Kata: a Sajátszínház Szívhangok programjának vezetője.
Juhacsek Ildikó: szülésznő, a Szívhangok program tagja
Neudold Júlia: az ÖrkényKÖZ vezetője, alkotó munkatárs a Kiváló dolgozókban
Szabó-Székely Ármin: szabadúszó dramaturg, a Kiváló dolgozók dramaturgja

Facebook Comments