Fekete Ádám online performansza az összes voyeuri kíváncsiságunkat kielégítette, sőt, tovább megyek: olyan dologba engedett számunkra betekintést, ahova betekinteni nagyon illetlen dolog.

Mindez pedig úgy történt, hogy egyetlen pillanatig sem láttuk Fekete Ádámot, és a hangját sem hallottuk. Jártunk viszont az e-mailjei között, és azon belül is a leginkább privát mappában, a piszkozatokban. A piszkozatok mappának, ahogy ez a Levél anyámhozból is kiderül, külön filozófiája van. Ebben találhatók ugyanis azok a levelek, amelyeket elkezdtünk írni, de sosem küldtük el őket, mert írás közben rájöttünk, hogy tartalmuk nem releváns, és azok, amelyeket első indulatunkban kezdtük el írni, de ahogy jöttek a sorok egymás után, lassan megnyugodtunk, és inkább befejezetlenül kiléptünk belőlük, ezzel elejét véve felesleges konfliktushelyzeteknek. És vannak még azok a piszkozatok, amelyeknél az üzenet írása közben rájöttünk, hiányzik még egy fontos információ, amitől az a levél teljes lenne, és félbehagytuk, amíg az a bizonyos információ meg nem érkezik, hogy azzal kiegészíthessük a szöveget – de aztán sosem érkezett meg. Nagyjából ennek a háromfajta piszkozatnak a szintézisét adja Fekete Ádám performansza.

Részlet az előadásból

Az egy órányi játékidő alatt nem történik túl sok minden. Először egy kisfiú énekel – akinek jellegzetes raccsolása hasonlít Fekete Ádám jellegzetes raccsolására – arról, hogy ő egy Shaolin pap, aztán arról, hogy talán mégsem egészen az. Ennek csak később, az előadás előrehaladtával lesz jelentése. Utána Fekete Ádám számítógépének képernyőjét figyeljük, ahogy belép a Gmailbe, megnyitja a piszkozatokat, amely az anyjának írt, de el nem küldött levelekkel van tele, majd egyenként kinyitja őket, szerkeszt, aláhúz, kihúz, beleír, az egyiket átmásolja a másikba stb. Minden munkafolyamat végén akkurátusan törli az előző piszkozatot, majd szép lassan megszabadul mindahánytól. Ez lehetne épp spoiler, ha nem volna világos az első öt percben, hogy nem lesz itt olyan levél, ami végül az anyának elküldhető lenne.

Tudom, kissé hihetetlen a fent leírtak alapján, de a Levél anyámhoz elég vicces. Maga az alapötlet is szórakoztató, ha belegondolunk abba, hogy a vírusjárvány miatt a képernyők elé kényszerült színházra éhes társadalom azt kapja előadásként, amit amúgy egész álló nap nézeget, egy e-mailfiókot. És persze, felmerül a kérdés, ha a művész egész nap ugyanezt csinálja, miért is ne ebből készülne a műalkotás? Az e-mailfiók valós időben való nyitogatása az online színház szubsztanciája, és egyben paródiája is. De más humorforrás is van ebben a nyitogatásban, mégpedig a kurzor tétovasága, bizonytalankodásai. Törölje az egész fiókot? Használjon egy másikat? Láthatóvá tegye a jelszót? Kinyissa egyáltalán a fiókot? Ha igen, melyik levéllel kezdje? Nagyon érdekes, hogy egy ember lelkiállapota és személyisége milyen egyszerűen kikövetkeztethető a kurzor mozgásából. Ritkán jut eszünkbe, mennyire mélyen kódolt közös nyelvünkké vált az online tér, hogy benne minden apró kis jelet érzékelünk, és általa viszonylag pontos megfigyeléseket tehetünk a másikról.

Talán a legfontosabb kérdés ezzel a performansszal kapcsolatban, hogy ki a performer? Ezek itt tényleg Fekete Ádám korábbi, el nem küldött levelei az anyjához? Vagy az előadás kedvéért írt levelek? Fekete Ádám a legbelsőbb önmagát mutatja közvetlenül, vagy önmagát használja önmaga reprezentációs felületeként? Eljátssza-e saját magát, amikor érzékeny részletekbe avat be minket? És ha igen, akkor mennyire? Bonyolult kérdések ezek, pedig valójában minden áldott nap találkozunk velük, amikor a közösségi médiát használjuk. Az ott kialakított képünk saját magunkról idealizált, felerősíti az örömteli pillanatokat és elfedi a rosszakat, és közben azt szeretnénk, ha (távolabbi) ismerőseink ezzel a képpel azonosítanának minket. Ez a kép viszont nem mi vagyunk, csak nyomokban tartalmaz minket, és erre jutottam a performansz Fekete Ádámjával kapcsolatban is, dacára, hogy valószínűleg olyan titkait ismerjük meg, amiket kifejezetten illetlenség megismerni.

Fekete Ádám rajza

A Levél anyámhoz piszkozatírója ugyanis úgy tűnik, nem is annyira az anyját akarja megszólítani, hanem méla önsajnálatának kíván hangot adni hol megrázó, hol pedig kamaszosan közhelyes mondatok segítségével. De hát lehet-e másképp a halálfélelemről és a halálvágyról beszélni? Ezekben a piszkozatokban kifejezetten zavarba ejtő mondatokat olvasunk, és nem azért, mert nem igazak vagy érthetők, hanem azért, mert ilyeneket utoljára talán a huszadik században lehetett úgy leírni, hogy azok ne legyenek modorosak vagy kínosak. „Sírnék, anya, de egy levél nem tud sírni, egy levél csak megríkatni tud.” Valójában igen megnyugtató, hogy a piszkozatok mappa végül teljesen kiürül – nem elküldeni az öngyilkosság gondolatával foglalkozó leveleinket anyánknak az egyetlen morálisan értékelhető cselekedet.

Az viszont mégis túlmutat a puszta paródián ebben a performanszban, hogy a benne megfogalmazott érzések és fájdalmak hitelesnek és valóságosnak tűnnek. A születéskori oxigénhiány, a mozgássérültség nyilvánvalóan meghatározza egy ember világhoz, önmagához, szeretteihez fűződő viszonyát. Így igazából nincs az a túlzás, amit ne éreznénk bizonyos szempontból jogosnak vagy komolyan vehetőnek. Mégsem intim helyzet ez – mert éppen az a pillanat hiányzik, amitől az intimitás létrejönne: Fekete Ádám sosem nyomja meg a küldés gombot –, hanem egy nyilvános előadás, amit bárki végignézhet, aki megváltotta rá a jegyét. Ez meg is fogalmazódik a piszkozatokban: „A levélírás neked értékesíthető, és ezáltal magam is értékesíthetővé válok…”

Fekete Ádámnak van egy Youtube csatornája, a Tajgetosz Show. Egyik részét nézve nagyon elszégyelltem magam, a címe: Körút az óvatoskodás aknamezején. A videóban egy furcsa, megfordított interjúhelyzetet látunk, ahogy Fekete Ádám egy elképzelt művészt kérdezget arról, milyen érzés számára épként alkotni. „Tudsz-e valahogy ebből az előnyből hátrányt kovácsolni?” Akkor elhatároztam, hogy soha többé ilyen marhaságokat nem fogok kérdezni interjú közben egyetlen sérült művésztől sem. De mi a dolga az újságírónak és egyáltalán a befogadónak akkor, ha egy művész ilyen explicit módon jeleníti meg ezt a témát egy műalkotásban? Hiszen a Levél anyámhoz éppen a mozgássérültséget és az azzal való együttélés fájdalmát hozza közel hozzánk, és attól válik súlyossá, hogy tudjuk, nem fikció. Van ebben persze lázadás is, mintha Fekete Ádám azt mondaná nekünk: tessék, erre vagytok kíváncsiak, nem? Akkor most megmutatom nektek a legrejtettebb, legsötétebb mélységeket, azokat, amiket mellesleg anyámnak sem szoktam.

És hogy mi van a Shaolin papokkal? Van rá két megfejtésem is. Egyrészt mozgássérültnek lenni kemény önfegyelmet kíván és a test állandó megregulázását. A Shaolin szerzetesek is, csakúgy, ahogy a mozgássérült emberek folyamatosan a saját fizikai határaikat igyekeznek kitágítani, még ha az fájdalommal, szenvedéssel is jár. Ezenkívül a Shaolin szerzetesek, bár fizikailag képesek lennének bármire, nem tesznek semmit, erejüket csak önvédelemre használják, bölcs önmegtartóztató életet élnek. Önmegtartóztatás és bölcsesség pedig ahhoz is kell, hogy az ember a sok megírt levele közül végül egyet se küldjön el, hogy magába fojtsa legmélyebb érzéseit és fájdalmait. De mivel nekünk megmutatja őket, lehet, hogy Fekete Ádám mégsem egészen Shaolin pap.

Mi? Fekete Ádám: Levél anyámhoz

Hol? e-Trafó, 2021. január 15.

Kik? Rendezi és előadja Fekete Ádám

 

 

Facebook Comments