A mélyben élők világába vezet, s a megszokott súlyokat riasztó természetességgel viselő embertársaink testi-lelki otthontalanságához visz közel bennünket a Trafó két egymástól eltérő témájú, de megvalósításában egyaránt figyelemre méltó, rangos távszínházi produkciója.

Gábor Sára: Kutyaportéka – kisvárosi kórkép – online

Az 1992-ben született Gábor Sára darabjának ősbemutatója 2019. augusztus 2-án volt a szegedi Thealter Fesztiválon. Ennek az előadásnak kamerára, online formára igazított közvetítését láthattuk most. Jelen cikknek a címe a nagykállói Ratkó József Üzenet című verséből való idézet, jó fél évszázad távolából. Alig hiszem, hogy a produkciót létrehozó fiatalok közelebbi ismeretségben lennének Ratkó megrázó költészetével, de munkájuk meggyőző bizonyíték, hogy a magyar vidék és a kortárs hazai lét nagyon is ismerős számukra. Mi több, birtokában vannak a színházi alkotáshoz szükséges szakismereteknek, sőt, a kivívhatatlan, ám a tündér szerencse révén birtokolható, átlagon felüli tehetségnek is. Veszem tehát a bátorságot, hogy idézzem a kissé porlepett, három versszakos verset, mely így kezdődik: „Innen van legmesszebb az ég; / rakétával sem érhető el, / A rokkant úton szekerek / nyikorognak megrakva kővel.” Mert az alkotói csapatnak ez a magyar valóságból Bazsalya Balázs szociológus segítségével kinyert, Gábor Sára író és Barcsai Bálint filmrendező segítségével formát kapott, s mostani változatában az operatőr Nyoszoli Ákos által a közönséghez közel hozott, kollektív drámaként megvalósuló története azt mutatja: „innen van legmesszebb az ég”. Innen. Vagyis – ne szépítsük – tőlünk.

Ezt felismerve, erő kellhetett a munka folytatásához.

Gábor Sára, a Varga Zsófia dramaturggal dolgozó szerző nyilatkozta: „Az etnodráma formáról a SajátSzínház tanulmánykötetében olvastam először, egy Johnny Saldaña nevű amerikai teoretikus és színházcsináló szövegében. „Az etnodráma az etnográfiából és a drámából képzett mozaikszó. A műfaj lényege, hogy a darab művészeti produktum, de ennek bizonyos százaléka valódi kutatáson, interjúkon alapul. De nem verbatim, azaz szóról szóra történő lejegyzése az interjúknak, ennél kötetlenebb, játékosabb forma.”  Ennek a műfajnak a local play theatre elnevezésű rokona egyébként a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben Európa valóságközelben dolgozó színházi alkotóit tartotta izgalomban. Különösen a skandináv országokban volt ez népszerű forma, a hozzá kapcsolódó szakirodalom arrafelé ma is fellelhető. Az etnodrámától leginkább az különbözteti meg, hogy a létrejött produkciók előadóinak nagy része is az anyaggyűjtésben részt vevőkből és az adatközlőkből áll, tehát a falu, a gyár vagy egyéb életközösség tagjai saját és felmenőik történeteit maguk játsszák el. Magyar alkotók is hallottak erről akkortájt, de addigra már az amatőr színpadok hetvenes években bemutatott dokumentumjátékai annyi politikai zűrt okoztak, hogy – néhány politikai szélárnyékban dolgozó gyermekszínjátékos csapat kivételével – senki nem mert a forma honosításával próbálkozni.

Fotók: Csányi Krisztina

Ez a játék, ami egyébként az V. TITÁNium Színházi Szemle Trafó-díjas előadása, egy kelet-magyarországi település roma családjának egyetlen napját mutatja be.  Szabályos szociológiai adatgyűjtéssel indult a munka, majd darab lett belőle, kitalált vagy inkább megtalált helyszínnel és szereplőkkel. Van egy gyerekforma, jóra törekvő, cigány asszonyka (Hartai Petra), meg annak egy jóval idősebb, herbállal és önmagával viaskodó, munkanélküli férje (Szabó Zola), s van kettőjüknek egy háton hurcolandó, beteges lánykája, akit Békési-Szombati Anett táncol és mutogat el, szívszorító erővel. Bízván a jobb jövőben, vett a pár egy olcsó házacskát, de mióta abban laknak, bajra baj jön. Boszorkányrontást sejtenek a halmozódó problémák mögött, s keresik a megoldást. Egyetlen napjukat követjük az egész cselekményt átmuzsikáló zenész közreműködő, a helybeli „száraz fás” fiút is (!) játszó Horváth Dániel Dudu varázslatos játékát hallgatva. A gyakori helyszínváltást balladisztikus fények szolgálják, az üres térben mindössze pár szétszórt tárgy, néhány dobogó és egy omló falú házra emlékeztető térelem a látnivaló. Díszlettervező: Fekete Anna.

A rögzített film-bejátszásokban hozzánk, a képzeletbeli kérdezőhöz fordulva, hárítva vagy panaszkodva szólal meg a kisváros polgármestere, orvosa, védőnője, nyilatkozik a három vallási felekezet képviselője, mesél a cukrász.  Sztorizgató melósok keverednek a cigánysor hierarchikus rendben élő lakosságával. A segíteni próbálók, a csalogatók (vagyis a kutyaportékának nevezett link emberek) meg a térítgetők számtalan alakjában tűnik fel a jobbára Nyíregyházán játszó, s általam reménykedő kíváncsisággal követett, kiváló Martinkovics Máté, valamint a nagy erejével okosan gazdálkodó, feketén ragyogó Messaudi Emina, akinek az Árvácska produkcióban látott figuráira és egyetemi szerepeire emlékszem jó szívvel. Hartai Petra anyafigurája a Raffaello madonnák félig leeresztett szemhéja alól nézeget félve a világra, de ha kinyitja a szemét, világos lesz a kietlen környék. Néha úgy tűnik, mint aki titkon, magában énekelget. Csöndeske, és borzasztó mód tűri a fájdalmat meg a sikertelenséget, ismeri a meglóduló vágyakat, de tudja, jön utána a megbicsakló teszetoszaság, amit aztán a „testvérek” lehúzó energiája még inkább ellehetetlenít.

„Vertfalak közt vert emberek / sóhajtoznak megrakva bajjal. / Ketyeg a mérető idő. / Éjszaka megőszül a hajnal.”

2000-ben Kerényi Imre osztályában végzett a főiskolán az apát játszó Szabó Zola, akire időről időre, és most is újra rácsodálkozom. Egészen nagyszerű az átmosott lelkű, jóra törekvő, de folyvást elbukó, s magával is harcban álló, keserű cigányember szerepében. Az előadás egyik csúcspontja a közeli büdöskútban tett álombeli látogatás, ami az elveszettnek hitt kislány keresésével indul, majd szédítő világokat jár be, a hajdani, helybéli zsidók elrejtett holmijainak megtalálásától a zsibbatag ébredésig. Nem tudom, milyen mértékben találták készen a Hartai Petra és Szabó Zola kettőse által gyönyörűen előadott mese szövegét, de az biztos, hogy az a sokarcú, magyarországi cigány folklór cikkcakkos meséinek minden elképesztő elemét tartalmazza.  Pazar írói, mi több, költői munka. A széteső nap vége elhatározást hoz: „El kell innen menni. – Hová? –  Nem tudom. El.” Talán holnap jobb lesz. Talán egyszer megszólal Rozika, a kislány is, aki „elfelejtett” beszélni. Bizakodnak.

„Azt mondják, készül a jövő. / Jöttment szelek erről gagyognak. / Isteni rendelés szerint / itt csak a csillagok ragyognak.”

Dollár Papa Gyermekei – Otthon – online változat

Maradva az idézett Ratkó vers térbeliségénél, erre a darabra, s annak világára meg azt lehet mondani, hogy ide van legközelebb a pokol. Vagy ha nem, a füstje, az biztos ide érzik.  De amint azt már tapasztalhattuk, Dollár Papa Gyermekeinek sosincs ellenére egy kevés kénkőszag. Segítségükkel Strindberg 1907-ben írott, A pelikán című, s tán a szokásosnál is gonoszabb darabjának jelenkori átirata fojtja most belénk a szuszt. 2014 tavaszán bemutatott játékuk – tekintettel a pandémia tilalmaira, s a nézhetőség kedvéért – új, filmes formát kapott. A Dogma-filmek stílusában, kézikamerával készített felvétel képsora és az utómunka Ofner Gergelyt dicséri. A hangminőség néhány jelenetben, sajnos, szinte elfogadhatatlan, de a színészi játék olyan erős, hogy az ember körülbelül kitalálja, miket vágnak egymás fejéhez a szereplők.

Fotók: Ofner Gergely

Most, hogy ezt a beszámolót írom, s képeket keresek az emlékezéshez, döbbenten látom, hogy ez a nyolcvan perces film bársonyos árnyalatokat használó, színes mozi volt, ami a képernyőn keresztül is érvényesülhetett. Ennek ellenére meg mernék rá esküdni, hogy fekete-fehérben láttam, s emlékeimben ma is csak valami szürke-fekete, bergmani sötét uralja. Épphogy csak dereng benne egy-egy vörhenyes vagy sárga pulóver. A darabból süvöltő, kiválóan honosított, jó kis északi borzalom hetedik kerületi szociológiai-kriminológiai esettanulmánnyá vedlik át. Érdekes közelebb hajolva követni a változást.

A Kúnos László által fordított eredeti darab figuráiból csak a szolgáló marad el, a négy alapszereplő, bár nevet vált – hisz ahogyan azt a társulat szobaszínházi játékai során megszoktuk, ők, amennyiben csak lehetséges, saját keresztnevükön szólítják egymást –, sértetlen marad a családi ütközet számára. A frissen eltemetett családfő, a sokszor emlegetett apa halála után négy, vicsorogva együtt élő ember élete szerveződik újra. Elise, a nyilvánvalóan pszichopata, kórosan hazudozó anya (Urbanovits Krisztina), Fredrik, avagy Dezső, a fia (Georgita Máté Dezső), Gerda, avagy Emő, a lánya (Kiss-Végh Emőke) és Axel, olykor Elek, olykor Tomi, a veje, Gerda férje (Ördög Tamás) ölik egymást szakavatottan egy a felvétel számára frissen kopárrá tett, napfényes körúti lakásban, kínai tésztalevest szürcsölgetve. Rendező: Ördög Tamás.

A jelenetek önmagukban érvényesek leginkább, együvé szerkesztve erősen érződnek az illesztési vonalak. De ez is a végkifejlet lényegtelenségét, a megválthatatlanságot, a démoni rossz állandóságát és örökkévalóságát jelzi.  Bátor, tehetséges munka ez, csak legyen, aki elviseli azt a sikoltó undort, amit ezek a korhadt lelkek éreznek egymás iránt. Strindberg darabjában mindvégig akkurátus szimbolizmussal hintázik az elhalt (legyilkolt?) apát jelképező szék egy hidegen huzatos lakásban. Itt és most jobbára az elviselhetetlen anyáról van szó. Róla, aki rátelepszik mindenre, elszereti a lánya férjét, becsapja a boltost, hazudik a hentesnek, koplaltatja a családot, de betegre zabálja magát az üres konyhában, s eközben nárcisztikus negéddel ünnepelteti magát. Rémisztő alak, és Urbanovits Krisztina nagyon tudja, kit ábrázol. Igen szép Georgita Máté Dezső és Kiss-Végh Emőke testvér-dialógusa, s elgyöngítő Ördög Tamás bádogemberének kongó üressége és végtelen önzése.

Szadisztikus, vetkőződő párbeszédek során derül ki, kik is ezek. Olyan – ma is érvényes – haláltáncot látunk, ahol már saját csontjaikkal dobálóznak a hősök, de nem bírják abbahagyni. A részben rögtönzött szövegek először készülődő társalgási drámát jeleznek, majd a valóságtól mindinkább elszakadó, egyre vadabb jelenetek – mint például az anya és a lány viszolyogtató életmódtanácsadási karattyolása a teakonyhában –, testközelben szuszogó-böfögő, brutális abszurddá változtatják a végjátékot. Feloldás, megoldás – nincs. És mégis, gyógyszerként hat ez a játék. Mert lesz nem is egy ember, aki akár a képernyők előtt, a filmet nézve, akár majd a Trafó valamelyik termében rámeredve Dollár Papa Gyermekeire, egyszer csak fölsóhajt és megkönnyebbül: „… Létezik ember, aki tudja, s el is meri mesélni, milyen a hazug pokol, amiben élek? Lehet, hogy nem vagyok egyedül?”

S bár mást nem tehet – erőt nyer a meneküléshez.

Hol? Trafó e-Néző

Mi? Gábor Sára: Kutyaportéka Trafó e-Néző #4
Kik? Szereplők: Békési-Szombati Anett, Hartai Petra, Horváth Dániel Dudu, Martinkovics Máté, Messaoudi Emina, Szabó Zola.
Produkciós menedzser: Szőke Tímea. Látványtervező: Fekete Anna, Illés Haibo. Zenész: Horváth Dániel Dudu. Technikus: Bredán Máté. Dramaturg: Varga Zsófia. Szociológus: Bazsalya Balázs. Rendező munkatársa: Péter Benjámin. Rendező: Barcsai Bálint. Író, koncepció: Gábor Sára
Operatőr (és focus puller): Nyoszoli Ákos. Adásrendező: Barcsai Bálint

Mi? Otthon – film verzió – August Strindberg A pelikán című drámája alapján. Trafó e-Néző #3
Kik? Dollár Papa Gyermekei
Szereplők: Urbanovits Krisztina, Georgita Máté Dezső, Kiss-Végh Emőke, Ördög Tamás.
Rendező: Ördög Tamás. Felvétel és utómunka: Ofner Gergely.