Bakk Ágnes Karolina a MOME Innovációs Központjának kutatója, az interaktív digitális eszközök történetmesélési gyakorlataival foglalkozó Zip-Scene Konferencia alapítója. Egyik fő kutatási területe az immerzív színház és a virtuális valóság(ok) kapcsolata. Gócza Anita interjúja.

Lakatos Máté fotója

– Mi vonzott a színházhoz?

– Még tizedikes gimnazista koromban láttam E. A. Poe Az áruló szív című novellájának feldolgozását Temesváron, Dukász Péter rendezésében, ami sejtelmes borzongást idézett elő bennem. A színház titokzatossága akkoriban kezdett el érdekelni, és Tompa Gábor, Visky András kolozsvári előadásai, Silviu Purcărete rendezései azt az érzetet erősítették meg bennem, hogy mindig van még egy felfejtendő réteg, és ezek a rétegek egyre közelebb visznek a transzcendenciához. Arra is emlékszem, hogy 2008-ban Budapestre költözve ez mennyire hiányzott nekem az itteni előadásokból. Kolozsváron a magyar-finn szak mellett elvégeztem a színháztudomány szakot, Budapesten pedig a Károli színháztudományi MA képzését, de rá kellett jönnöm, hogy kapcsolati háló nélkül nagyon nehéz bármilyen színházi állást találni. Viszont rengeteg előadást néztem, és egy ponton besokalltam, úgy éreztem mindez nem hat már rám.

– Mitől csömörlöttél meg?

– Azt éreztem, hogy ülök a sötét nézőtéren, és egyre távolabbinak tűnik mindaz, ami a színpadon történik. Többnyire semmilyen interakcióra nem volt lehetőségem, vagy ha igen, az teljesen kiszámítható volt. Igazából az adrenalint hiányoltam, azt, hogy itt és most tényleg történjen valami, és azt én is érezzem a „saját bőrömön” – legyen tétje a fizikai közelségünknek.
Van egy kedvenc előadásom, Purcărete Faustja, amit eredetileg egy nagy ipari gyárépületben mutattak be Nagyszebenben, de itt Budapesten is játszották pár éve. Az előadás egy pontján megnyílik a hátsó fal, és beterelik a nézőket a háttérbe, ott zajlik a boszorkányszombat, pl. tüzet és vizet köpködnek rád a boszorkányok a magasból, torz karneváli kavalkádba kerülnek a nézők, és nem lehet tudni, hogy mi fog történni. Teljesen a hatása alá kerültem az egésznek, mintha tényleg boszorkányszombati rítusokban vettem volna részt. Az ilyen mértékű bevonódást hiányolom, de nehogy félreértés legyen, ezt nemcsak ilyen nagyszabású giga-előadásokkal lehet elérni, hanem stúdió-produkciókkal is.

– Testi, fizikai „átélésre” gondolsz?

– Pontosan. Nézőként akkor tudod igazán érezni a tétet, ha a tested is reagál. Az a kérdés, hogy kontroll alatt tudod-e tartani a testedet.

– Hogyan jutottál el mostani kutatási területedhez, az immerzív színházhoz?

– Jártam a Tan Kapuja Buddhista Főiskola esti buddhista tanítói képzésére is, ahol elég alapos vallási és filozófiai képzést kaptunk. Valószínűleg a sok elmélet hatására éreztem úgy, hogy most már valamilyen gyakorlati dolgot kellene csinálnom. Különböző produkciós folyamatokban vettem részt, nemzetközi munkatárs voltam a Jurányiban, sokáig dolgoztam Góbi Rita táncos-koreográfussal és társulatával, megalapítottuk a Tű Fokán Művészeti Alapítványt és a Tű Fokán Fesztivált, de a MOME Fotográfia Tanszékének menedzsereként is dolgoztam. Ezeknek a projekteknek is köszönhetően rengeteget nemzetközi munkám volt, és az egyik ilyen külföldi út során egy Németországban élő török művész hívta fel a figyelmem egy SIGNA nevű dán-osztrák társulat munkáira. Nemsokára meg is néztem a Mi, kutyák (Wir Hunde) című előadásukat Bécsben, és ez nagyon meghatározó volt számomra. Egy belvárosi bérházban játszották az előadást, amelyben egy olyan „menhelyet” mutatott be a társulat, ahol magukat kutyának érző emberek, illetve az őket örökbefogadó családok élnek ideiglenesen. Öt óránk volt, hogy megismerkedjünk azzal a hatalmi hierarchiával, amelyben mindennapi életüket élik, és miközben egyszerre nagyon távolinak és groteszknek tűnt ez a világ, ijesztően közeli is volt.

SIGNA: Wir Hunde / Us Dogs. Fotó: Erich Goldmann

– Mennyit tudtál arról, mi vár rád odabenn?

– Nem szoktam előre elolvasni, miről szól egy előadás, inkább szeretem meglepni magam. Azt se akarom, hogy elvárásaim legyenek azzal kapcsolatban, aminek a részese leszek. Egy rejtett hatalmi kihasználásra épülő rendszer nagyon erős ábrázolását kaptuk, ami egyébként visszatérő elem a csapat más előadásaiban is. A „testi” élményekre visszatérve, kijöttem az előadásról, és emlékszem, fél óráig tartott, míg rendbejött a „világészlelésem”. Innentől tudtam, hogy ilyen produkciókkal szeretnék foglalkozni. Egy darabig értelmezni sem akartam a látottakat, inkább a testi, szomatikus emlékeimre és az átlényegülésre koncentráltam, annak az élményét boncolgattam magamban.

– Tudatmódosító szerek által előidézett hatásokra emlékeztet mindez…

– Abszolút. A SIGNA produkcióiról azt kell tudni, hogy kiválasztanak húsz-negyven színészt, az előadás bemutatója előtt összeköltöznek pár hónapra, a rendezők addigra már kidolgoznak egy világot és egy alaptörténetet, és különböző szerepjátékok segítségével az előadókkal közösen állítják össze az előadást, amelyet általában legfeljebb két hónapig játszanak. Mindig fontos, hogy a nézőknek is legyen „szerepük”, az ő interakcióik által fejtődik fel egy előadásegység cselekménye. A színészek egy erős biográfiából dolgoznak, arra építik a játékukat, de nincs fix szövegkönyvük. A színész és a nézők között spontán interakciók zajlanak. Immerzív performansz-installációnak nevezik az előadásaikat, ahol kb. kétszer annyi néző van, mint ahány színész egy hiperrealisztikusan és aprólékosan kidolgozott látványvilágban – ebből is látszik, hogy ezek nem olcsó produkciók.

– Öt óra elég hosszú idő, nem volt olyan, hogy „kiestél” egy kicsit, kívülről láttad magadat, akár nevetségesnek tűnt az egész? Vagy ez olyan erős testi élmény, hogy ez ki van zárva?

– Nézőként megvan az a luxusod, hogy „kieshetsz”, és ez be is van építve a dologba, tehát vannak „pihenőhelyek”, ahova például a színészek is kijárnak dohányozni. De ez az öt óra nem számít soknak, a legutóbbi előadásuk, amelyet Aarhusban láttam, tizenkét óráig tartott, és a nézők egy bevetett ágyat is kaptak, ha esetleg aludni szerettek volna közben (ami szintén bele volt építve a cselekménybe). Számomra ezek az alkalmak olyanok, mintha egy karakterkipróbáló érzelmi hullámvasúton lennék.

– Hogyan lehet definiálni az immerzív színházat?

– Egy a doktori kutatásom számára meghatározó kutatót, Adam Alstont idézve: ezeknél az előadásoknál a néző felelős a saját élmény-csomagjáért, ezért ezeket a „360 fokos” élményeket mindenki igyekszik a legjobban kihasználni. Akárhova fordulsz, egy precízen kidolgozott díszletben találod magad, ahol te is hatással lehetsz a környezetedre, és nem kizárólag vizuális vagy auditív, hanem egyéb szenzoriális élményeket is kapsz. Még van egy olyan előfeltevésem is, hogy egy immerzív színházi előadásban nem játszhatsz el valós, ismert végkifejletű történetet, mert elidegeníti a nézőt, ha tudja, mire fut ki az egész. Az igazi tét akkor érezhető, ha nem tudod, mi a vége. A SIGNA előadásain egyébként az sem mindig egyértelmű, hogy ki néző, ki színész. Ennél konkrétabban nem lehet meghatározni, mit jelent az immerzív színház. Magyarországon a 011 Alkotócsoport Valóság szoba című előadását említeném példaként, amelyet a PLACCC-fesztiválon mutattak be 2014-ben Csepelen. Angolszász területen egyébként ma már sokféle rendezvény megjelölésére használják, akár egy főzőkurzus is lehet immerzív.

– Az jó irány, ha azt mondjuk, hogy az élmény a kulcs, azon van a hangsúly?

– Igen, és ezen a ponton bekapcsolnék még valamit, ami fontos forrás lehet, és ami egy viszonylag új ötlet a MOMÉ-n folytatott doktorimhoz kapcsolódó kutatásban: a bűvésztrükkök világa, amelyhez több érzékszervünkkel is tudunk kapcsolódni. Egy bűvész előadásáról is úgy jön ki az ember, hogy megváltozik az érzékelése, rácsodálkozik arra, ami körülveszi.

– A bűvészet hogy jutott eszedbe?

– Londonban, a Wellcome Collection kiállítóhelyén láttam a Smoke and Mirrors című bűvészettörténeti kiállítást, ahol látható volt számos korabeli szellemidéző fotó- és filmfelvétel, illetve az egyik első, embert kettéfűrészelős bűvésztrükk is, és rájöttem, hogy én pont ezt keresem: értem is, meg nem is, át is érzem, hogy ott egy kísértet lehet vagy éppen valakit fűrészelhetnek, rettegek is, de közben tudom, hogy nem történik semmi baj. Majd kiderül, érvényes-e a párhuzam. A videójátékok világa a másik terület, ahol az immerzív színház forrásvidékét kell keresni. Ősszel terveztünk volt MOME-s tanítványaimmal (most már kollégáim, barátaim) egy interaktív játékot a Párizsi Magyar Intézetnek, és az utolsó simítások zajlanak egy történelmi fókuszú, oktatási anyagként szolgáló 3D-s videójátékon. Emellett kutatóként dolgozom a MOME Innovációs Központjában, ahol sokat kísérletezünk immerzív technológiai eszközökkel, többek között VR-tartalmakkal is: azt a kérdést boncolgatjuk, hogy mi az, ami „médiumra szabott” tartalom lehet.

– Téged hallgatva beugrott egy kérdés, ami mostanában egyébként is gyakran felmerül: Mi az, amit még vagy már színháznak nevezhetünk?

– Ez egy jó és nehéz kérdés, ezért nem igazán tudom megválaszolni. Én inkább arra szoktam rákérdezni, hogy mi az, ami játék, és mi nem számít annak. Ami játék, az frissesség, ami nem játék, az pedig monotónia – persze sok minden keretezés kérdése.

– Mit gondolsz, a pandémiának lehet-e, van-e olyan hatása Magyarországon, hogy kapukat nyit a digitális világ felé? Nekem úgy tűnik, sok fenntartást feloldott az elmúlt év, az a tény, hogy valamilyen mértékben szinte mindenkinek be kellett lépnie ebbe az „új világba”.

– Mi is nagyon sok online dolgot kezdtünk el kényszerűségből, és akinek van energiája, az nem egyszerűen streamel, hanem inkább valamilyen játékosított dologban gondolkozik, amivel a fiatalokat is meg lehet szólítani. Van egy közönségréteg, amelyik nagyon örül a streamnek, de a szakemberek közül meglehetősen sokan szkeptikusak – a Játéktér 2020-as nyári számába készítettünk egy körkérdést, amelyben színházkritikusokat, elméletírókat és alkotókat faggattunk az online színházi formákról, és a válaszokból ez olvasható ki. Az biztos, hogy a nézők figyelme nagyon másképp működik ilyenkor.
Az új technológiai eszközök használata számos színházi pályázatnak része volt az elmúlt években, de gyakran az alkotók nem kifejezetten reflektált módon használták ezeket az eszközöket, és ez látszik az előadásokon. A kérdésedre visszatérve: ez most változhat a pandémia kényszerítő hatására. Külföldön több jó példát is láttam az elmúlt időszakban. Van egy angol társulat, a Fast Familiar, a rendezőjük a 2019-es Zip-Scene konferencián elő is adott. Ők kifejezetten az esküdtszékszerű részvételi formával dolgoznak, amire a videókonferencia-alkalmazások abszolút alkalmasak.
Tudok még egy példát mondani arra, aminek jót tesz a pandémia: ezek az online színházi hackathonok és inkubátorok, amelyek remek lehetőséget jelentenek, hogy távol élő, neves szakemberekkel is megismerkedjünk. Én például most a 5th Wall Forum nemzetközi hackathonján veszek részt, ahol számos európai és amerikai alkotóval dolgozom egy csapatban, akiknek már láttam korábbi munkáit, de kevéssé valószínű, hogy valós térben lenne lehetőségem együttműködni velük. Úgy tűnik, a földrajzi távolságok okozta „falak” némileg áttörhetőkké váltak.

Facebook Comments