Hajnal Márton: e-Cirkusz

2in1 kritika: Freak Fusion: Restlesslegs és Gyertyán Balázs - Varga Vince: Virtual Irrealities
kritika
2021-03-11

Úgy tűnik, hogy az online előadások sokszor az intimitás mentén tematizálódnak, mégpedig kétféle módon: egyrészt az általában helyhez kötött produkciók egyszerre betolakodnak a néző otthonába, másrészt az alkotót is intim közelségből és közegben láthatjuk. Az intimitás kérdése különösen érdekes az (új)cirkusz esetében, amelynek látványos trükkjeihez hagyományosan a néző bizonyos fokú „távoltartása” szükséges, miközben másik oldalról a közvetítettség éppen a trükkök valódiságának élményét kezdhetik ki.

Ezek alapján talán nem véletlen, hogy az alábbiakban tárgyalt két produkcióban éppen az önreflexív és önleleplező gesztusok hatottak erősnek. A Freak Fusion Restlesslegs című újcirkuszi előadása a kilencedik, a Gyetyán Balázs és Varga Vince koprodukciójában létrejött virtuális bűvészműsor, a Virtual Irrealities pedig a tizedik darabja volt a Trafó  e-Néző sorozatának, melyben kifejezetten az online térre készített vagy oda átdolgozott előadásokat láthat a közönség. A felkért alkotók kreativitását valószínűleg nagyban segíti, hogy a Trafó technikai szempontból érezhetően szabad kezet adott nekik, így a Restlesslegs  a YouTube-on, a Virtual Irrealities pedig Zoomon keresztül volt látható. Ezzel együtt mind a két produkcióban közös, hogy miközben az élő attrakciók zsigeri hatását igyekeztek valamiféle művészeti végkicsengésbe transzformálni, harmadik elemként ezt a virtuális térre való játékos reflexióval egészítették ki. A tét ezek után természetesen az, hogy mennyire érezzük ezt egy erőltetett szükségmegoldásnak, és mennyire egy ugyan a helyzet által inspirált, de teljes értékű produkciónak.

Gyertyán Balázs – Varga Vince: Virtual Irrealities. Fotó: Bogdán Réka

Komoly balfogás lenne azonban most egy határozott választ adni erre, hiszen a helyzet még túl új a pontos ítélethez. Helyette inkább a kritika dokumentum aspektusát érdemes kihasználni, amelyből mind a lemaradt érdeklődők, mind a majdani történészek talán kibogarászhatnak valamit. Talán  meglepő, de mind a két produkció előtt kissé zavarban voltam. A Virtual Irrealities esetében talán érthetőbb, hiszen egy interaktív produkcióról volt szó, ahol ráadásul be kellett kapcsolni a kamerát, a mikrofont és le kellett tölteni egy telefonos alkalmazást is. A Restlesslegs pedig azokhoz az előadásokhoz tartozott, amelyek esetében a nézőnek kell választania nézőpontot és mint ilyenkor mindig, most is akaratlan félelmem volt, hogy lemaradok egy-egy fontos momentumról. Habár az előadóművészetnek elméletben és a tankönyvek szerint alapvető sajátossága mind az interakció, mind az egyedi befogadói élmény, ritka kivételektől eltekintve (lásd például némely alkalmazott színházi vagy rituáléra hajazó előadást) ezek nem kerülnek  előtérbe.

Freak Fusion: Restlesslegs. Fotó: Nemesházi Péter

Összességében a Freak Fusion produkciója befogadói szempontból „kényelmesebb” volt: este nyolctól éjfélig volt elérhető, amely például egy kisbabás családban, ahol az egyik tag esti programja mindenkinek a napi ritmusára hatással van, jobban megszervezhető. A Restlesslegs esetében ugyanis egy élő előadás online átdolgozásáról van szó (az élő verziót sajnos nem láttam). A mostani verzió az fps játékok (first-person shooter, azaz amikor az avatár szemszögéből látjuk az eseményeket) vizuális elemeit használta fel: az elején a szereplők jelentek meg sorra (köztük az egyetlen fontosabb szerepet kapó kellék, a kötél is), mindegyiknek kiírva a tulajdonságait, mint név, súly, magasság, cél, jó és rossz oldal, valamint egy betegségre hajazó tünet. Ezek után a jelenetek végén általában két szereplő közül választhattunk, hogy kinek a szemszögéből (többnyire egy rájuk szerelt kamera révén) akarjuk követni a következő pár percet, majd a választásunknak megfelelő YouTube videóra ugrottunk tovább. Igazság szerint az első ismertetőben felsorolt tulajdonságok nem igazán differenciálták a szereplőket, így a választások az esetemben inkább véletlenszerűek voltak. Mindegyik figura az előadás vezérmotívumaira, a nyughatatlanságra, a perfekcionizmusra, a kitartásra utaló jegyeket kapott.  A határozottabb karakterjegyek az előadás végére váltak megragadhatóvá. (A kezdeti elvárásommal szemben a kötél volt számomra az egyik legérdektelenebb nézőpont, ugyanis itt a kötél egy statikus pontjára felszerelt kamerából láttuk totálban az eseményeket.)

Freak Fusion: Restlesslegs. Fotó: Nemesházi Péter

A helyzetből eredő testközelség pontosan úgy hatott, ahogyan azt a koncepció alapján várni lehetett. Egy idegen szemszögéből követni azt, ahogy testek egymáshoz kapcsolódnak a hétköznapi életben szokatlan módokon (például egymásra állnak) az akaratlan kukkolás érzetével járt. Ellentétben a játékfilmekkel itt nem lehetett eldönteni, hogy az egyes filmképek mennyire megkomponáltak és a kamerát viselő szereplő, illetve a vele testkontaktusba kerülő performer mennyit tud abból, hogy mi látszik a képernyőn.  Másrészt hatásos volt, hogy gyakran nem lehetett átlátni a teret, így például akkor, amikor a szereplő, akinek a „szemével” láttunk, elengedte a kötelet, amire felmászott és nem lehetett tudni, hogyan nem fog leesni – az interneten persze az ember számtalan testkamerával rögzített extrém mutatványt találhat, számomra azonban ezek még nem vesztették el a hatásosságukat. A legzsigeribb élmény mindamellett az erőfeszítések közelsége volt, amely a lihegés közvetlenségében vagy a megmászandó kötél közelijében vált érzékelhetővé. Külön érdekesség volt, hogy a kamera lencséje a padlót a közelikben domborúvá torzította, még inkább elbizonytalanítva a nézőt a folytonos mozgás révén egyébként is kikezdett egyensúlyérzetében.

Freak Fusion: Restlesslegs. Fotó: Nemesházi Péter

A közelik varázsából néha bántóan rántott ki egy-egy nagytotál a színpadról, ezzel együtt – ahogy az szintén sejthető volt – az eredeti produkció koncepcióját nehezebb volt átlátni. Gyakran váltakoztak a zenével aláfestett részek és azok, ahol csak a testek mozgásának természetes neszeit lehetett hallani. Szintén elváltak az inkább akrobatikára és az inkább táncra-pantomimra hajazó elemek, mindezzel körbejárva a hétköznapokban rohanásban elvesző áltagember, de még inkább a cirkuszi mutatványos munkájával is összekapcsolható folyamatos mozgás, teljesítménykényszer pozitív és negatív aspektusait. Az más kérdés, hogy egy létező betegséget, a nyughatatlan láb szindrómát (restlesslegs), amely az alvászavarok egy gyakori formája, sem az érintettek, sem az akrobaták szempontjából nem feltétlenül szerencsés metaforaként használni. Az előbbiek valóságától esik messze a bármikor szabadon befejezhető és élvezetes látványosságként keretezett cirkuszi mutatványsorozat, az utóbbiaknak esetében a művészek „őrültségének” gyakran veszélyes misztifikálása és romantizálása lehet kérdéses.

A videósorozat végén választani lehet, hogy az utolsó kattintásunk révén „kilépünk” (ekkor a tapsrend felvételére váltunk) vagy maradunk a folyamatos nyughatatlanságban, ekkor elölről kezdődik a játék. Személy szerint, amikor a végére értem az előadásnak, elkezdtem „szabálytalanul” játszani, ugrálni a videók között, újranézve a kedvenc jeleneteimet más szemszögből. Közben a YouTube révén láttam az egyes videók megtekintéseinek a számát is. Tanulságos, hogy mennyivel kevesebben néznek számítógépen színházat, mint élőben. Az előadóművészet iránti kíváncsiság egyre kevésbé hat nyughatatlannak az online térben.

Gyertyán Balázs – Varga Vince: Virtual Irrealities. Fotó: Bogdán Réka

A Virtual Irrealities eleve fix nézőszámmal lett meghirdetve az interakció miatt. A Zoom ablakok megjelenése kicsit az élő színház előterét idézte – az ember ismerősök és ismert emberek arcait veszi észre, akárcsak egy klasszikus premieren, olyan igazán szép pillanatokkal kiegészítve, mint amikor a nézők között egy kisgyerek integet a kamerába egy sosem látott idegen nappaliból. Az előadás Gyertyán Balázs bűvész és Varga Vince látványtervező közös produkciója, nem kevés reflexióval a jelenlegi helyzetünkre: a gondolatolvasó trükkök és a nézőkkel való folyamatos interakció kivételesen közvetlen élménye feszült a virtuális valóság látszólagosságának. „A legnagyobb illúzió, hogy együtt vagyunk.” vezeti fel az estet Gyertyán Balázs, miután leleplezte az egyik trükkjét, majd ezek után a véletlenszerűen felszólított nézők döntései alapján keveri a kártyákat vagy húzza be a szimbólumokat egy amőba táblán. Ilyenfajta közös, interaktív élményben idegenekkel már legalább egy éve nem volt részem, így az együttlét illúziója valóban hatásos.

A látványvilág pedig tökéletesen kihasználja a helyzetet, ami abból ered, hogy a gyakran túltolt CGI korában egy képernyőn látott bűvésztrükk nehezen tűnik hitelesnek. Gyertyánt lényegében vágás nélkül látjuk és csak egyszer-egyszer mozdul meg a kamera, ami önmagában is közvetlenebbé teszi az estét. A vizuális elemek pedig a múltszázad közepét idézik, a virtuális valóságok, a kibertér és a gépek ma már megmosolyogni való ébredését a fejlett nyugati világban, ami mai szemmel sajátos, retró stíluselemnek, egyszersmind naivnak hat. A magát így az eredete révén leleplező online világ és a trükk-leleplezés révén varázstalanított bűvészet párhuzamba kerül az előadásban: a korlátok és az illúziók nem a technológia révén jönnek létre, hanem a saját agyunk csap be minket. Gyertyán magyarázata szerint ezért fogadjuk el, hogy együtt vagyunk vagy hogy szabadon dönthetünk, amikor például a bűvész kérésére látszólag véletlenszerűen a dámát választjuk ki a pakliból. Talán túlzás nélkül a magunk által támasztott korlátokhoz sorolhatjuk Gyertyán röviden elmondott élettörténetét is, amelyből megtudjuk, hogy sokáig elhitte másoknak, hogy nem válhat bűvésszé, ezért – mint manapság megannyi karrierkereső bölcsész – marketingesként kezdett dolgozni.

Gyertyán Balázs – Varga Vince: Virtual Irrealities. Fotó: Bogdán Réka

Miközben a koncepció valóban reflektálni tud a helyzetünkre (nem tudom, hogy ez a fajta zoomos show működne-e a karantén időszakon kívül is) maguk a trükkök nem mindig illeszkednek a koncepcióhoz, egy részük érezhetően egy repertoár részét képezik, amellyel most feltöltötték az estét. Sok mutatvány más bűvészműsorokból ismerős, így kevésbé hatásos vagy akár még a „megoldását” is ki lehet találni (a nézőkkel folytatott amőbajáték előre megjósolt eredménye például ilyen). Gyertyán a honlapja szerint nem először csinál online bűvészműsort, mégis stílusában érezhető volt némi bizonytalanság, amely azonban kétségkívül segített az olyan visszahúzódóbb nézők bevonásában is, mint amilyen én vagyok.

Az egészről a Gyertyán és Varga által választott vezérmotívum, a magától cintányérozó játékmajom jut eszembe, amely – ahogy Varga fogalmazott egy interjúban – kétségbeesett kitartással csattogtat és produkálja magát egy gép révén. Egyszerre karakteres, miközben pedig valahol szomorú és mesterkélt látvány. Allegóriája az egész mostani világunknak.

 

Mi? Freak Fusion: Restlesslegs – interaktív online cirkuszi szerepjáték
Hol? Trafó – stream-előadás, e-néző #9
Kik? Előadók: Zoletnik Sophie, Gaia Santuccio, Lennart Paar, Daniel Relle, Csuzi Márton. Fény: Galkó Janka, Zene: Montázs r.roo & Trentemoller, Videó: Jenőfi Dániel, Szabó János

Mi? Virtual Irrealities
Hol? Trafó – stream-előadás, e-néző #10
Kik? Kreatív koncepció, előadók: Gyertyán Balázs, Varga Vince. Együttműködő partnerek: Let it Be! art agency, Compact Studio

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.