Ha egészséges iróniával és nagy adag lendületes hittel viszonyulunk a világhoz, ahogy azt Tóth Tünde tette a A tigris  rendezése közben, valóban sikerül szembesíteni a nézőt önmagával. Állatmesét, cirkuszt, kabarét, revüt nézünk, de, ha jól figyelünk, önmagunkat látjuk, amint kétségbeesetten szórakozunk a pusztulása felé tartó világban.

„Különben csak torzult és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen”

(Rainer Maria Rilke: Archaikus Apolló-torzó, Tóth Árpád fordítása)

Olvasom, hogy közönségszavazás eredményeként Samu lett a neve a budapesti állatkertben nemrég született kiselefántnak. Az örvendetes hír kapcsán azt is megtudhatjuk az intézmény közleményéből, hogy mennyire fontos az állatkert lakóinak neve, hiszen gondozóik így szólítják őket, a látogatóknak pedig fontos, hogy kedvenceiknek névvel is kifejezhető egyéniségük legyen.[1] Olyan felismerhető vagy éppen félreérthető identitása, mint mondjuk, Arthurnak, Románia leghatalmasabb medvéjének, akit talán fölöslegesen gyászolt egy darabig az egész ország, mert talán mégsem törvénytelenül lőtte le egy háziállatokat gyilkoló garázda anyamedve helyett a külföldi vadász.[2] Samu és Arthur napjaink állatcelebjei, akik rövid ideig a közfigyelem középpontjába kerülhettek. A közönség érzelmeit megcélzó hírek között az állatokról szólók különleges helyet foglalnak el: a reakciók hevesek, a viták élénkek, a vélemények megoszlanak. Csodálat és rajongás, nemzeti büszkeség és közfelháborodás, félelem és undor – mennyi minden köthető egy állathoz, attól függően, hogy mi történik vele. Mert ha elhagyja az erdőt vagy a ketrecet, ha kilép a neki szánt szerepből, akár társadalmi viharokat is kavarhat.

Szigligeti Színház Nagyvárad: A tigris. Fotók: Vigh László Miklós

A fentiekhez hasonló valódi, állatról szóló hírből született 2012-ben Gianina Cărbunariu A tigris című drámája, amelyet, miután nemzetközileg is nagy sikert aratott és több nyelvre lefordították már, 2021márciusában a nagyváradi Szigligeti Színház Stúdiójában mutattak be. Az egykori hír szerint a szebeni állatkert egyik lakója, a Mihaela névre hallgató anyatigris megszökött és néhány óráig sétált a városban, míg egy hivatásos vadász le nem terítette.[3]Cărbunariu drámájában Mihaela nem kap szót mint szereplő. Emberek, állatok és intézmények szólalnak meg, olyanok, akikkel rövid szabad élete során találkozik. Azt is mondhatnánk, hogy maga a város, a közösség reagál a váratlan esetre, a nem helyénvaló megjelenésre, kifejezve minden olyan előítéletet, félelmet és szorongást, amit a másság és kiszámíthatatlanság megrázó élménye előidézhet.

Tóth Tünde rendezésében a másság témája is érzékenyen szerepel, de a Szigligeti Stúdió A tigrisében leginkább a város és annak közössége jelenik meg. Ez azért is lehetséges, mert az előadás szereplőgárdája szerves egységként működik. Mozgásban, beszédben, mimikában annyira összehangoltak, hogy az összjátékból való minden kimozdulás jelentőségteljessé válik. Az újságolvasással induló csoportos némajátékból például csak néhány gesztus segítségével emelkedik ki az egyetlen női szereplővel (Trabalka Cecília) szembeni elutasítás és agresszió. Mert az a valóságban pontosan ilyen: akkor legerősebb, mikor a másikról semmit sem tudunk, azon kívül, hogy jól láthatóan nem olyan, mint mi.

A valóság több ponton is betolakodik az előadásba, melynek szövegében ugyan nem történtek lényeges dramaturgiai változtatások, de a hozzáadott vendégszövegek, dalok és rövidke betoldások Nagyváradra hozzák az eredetileg Nagyszebenben megtörtént esetet. A szerző szerint, ahogy azt az általam látott előadást megelőző könyvbemutatón is hangoztatta, a drámában megjelenő tigris bárhol kiszabadulhatott volna az állatkertből, bármelyik romániai, magyarországi vagy európai város lehetne a cselekmény helyszíne. Ezért is ragaszkodott ahhoz, hogy az eredetileg a Tigrul sibian (A szebeni tigris) címmel előadott drámát a továbbiakban A tigris  címmel játsszák vagy közöljék. Így is jelent meg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem UartPress kiadója által publikált Hétköznapi emberek című kötetben, Csűrös Réka fordításában.[4] A szöveg műfaji megjelölése „mockumentary”[5], azaz kifigurázó jellegű ál-dokumentum, amely a valóságot görbe tükörben szándékszik bemutatni. A Szigligeti Stúdióban játszott előadást nézve azonban egyre inkább elhatalmasodott rajtam a valóság görbeségének érzete: a tükör kristálytiszta és egyenes, az élet viszont annyira ferde és torz, hogy nézőként nem is tudtuk, sírjunk vagy nevessünk. Olyan jelenetekben például, mint mikor a varjak, galambok és verebek számolnak be a városban sétáló tigrishez kötődő élményeikről és a nagyváradi polgármester koldulást tiltó falragasz-kampányára történik utalás, vagy mikor az egyik szereplő a bemutató pillanatában éppen megszüntetésre ítélt Várad folyóiratot tartja a kezében.

A jelenetek és monológok közé ékelt zenei és koreográfiai betétek jó ritmusban fokozták vagy enyhítették a feszültséget, revüszerkezetűvé alakítva a produkciót. A kaleidoszkóp-dramaturgiához[6] így további, még inkább eklektikusan keveredő elemek adódtak hozzá, mint például William Blake Tigris című verse Trabalka Cecília angol nyelvű előadásában. Abban a pillanatban a rendezés vagy a színészi opció következetlenségének tűnt az, hogy a francia turista jellegzetes hangsúlyáról hirtelen brit-angolra váltott. A részleteket összerakva azonban úgy gondolom, ez is eszköze annak a folyékonyságnak, mellyel egyik szerepből a másikba vagy csoportos játékba áramlottak a színészek, hogy mindeközben önmaguk maradjanak: a Szigligeti Színház társulatának tagjai, akik épp kedves játszóhelyüket kényszerülnek elhagyni, miközben városuk kulturális intézményeire a profitorientált átszervezés fenyegető árnyéka vetül. És a revüszínházi szerkezet azt is megengedte, hogy minden színész jellegzetesen kiemelkedjen egy jelenet vagy monológ segítségével. Emlékezetes maradt Dimény Levente Orvosa, Balogh Attila Nyugdíjasa és előbbiek Hajléktalan párosa, Trabalka Cecília mint az Iskola, a Turista és a Tulajdonos Autója, Tőtős Ádám majdnem bábos mutatványa Alkalmazottként és Szotyori József, az Autó Tulajdonosa, vagy a Bank Igazgatónője, aki alakítása közben magát a Tigrist és a róla lehúzott bundát idézi. A fent említett folyékonyság miatt kicsit kockázatosnak is tartom a szerepek és színészek társítását – a színház weboldalán vagy a műsorlapon sem jelenik meg ilyesmi. Ahogyan az Alkalmazott kezét és lábát a társai szolgáltatták, ugyanúgy egyszerre mindenki belefolyt a másik szerepébe, esetleg például úgy, hogy játék közben instruálta a partnerét, mint Trabalka Cecília Balogh Attilát a Nyugdíjas és a Dokumentátor jelenetében. Mindenki mindent játszott és folyamatosan tartotta a kapcsolatot a közönséggel – nem erőltetett elidegenítő szándékkal és hatással, hanem leheletnyi mozdulatok és tekintetek segítségével.

Mivel a nézők egy része hosszú elvonás után látott élő előadást, lelkesen reagáltak a kabarétréfákra, dalokra és börleszk mozgással teremtett viccekre, az egész revücirkuszra, de a minduntalan visszatérő komor valóság a groteszk irányába mozdította a hangulatot. És mivel ez az előadás abba az eseménysorozatba illeszkedett, amellyel a Szigligeti Stúdiónak otthont adó, átépítésre szánt Sonnenfeld-palotától búcsúzott a társulat, a nosztalgia érzése is hatalmába kerítette a jelenlevőket. Az egykori dicsőséges múlt nosztalgiája különben szövegbetoldásokban is megjelent, például a váradi városközpont szépen restaurált szecessziós épületsorainak említésével. Valóban felemelő érzés a csodásan felújított épületek között sétálni Váradon, de egyik-másik pazar gang alá betérve mellbevágó kontraszt fogad: félig vagy semennyire sem restaurált belső lépcsők és udvarok, szemét és hordalékkupacok, melyek láttán csak reménykedhetünk, hogy ez egy átmenet jele, majd újra lesz, ha nem is régi pompa, de legalább új rend és tisztaság. Egyelőre azonban a szép színes homlokzat mögötti valóság elég sötét. A román közmondás szerint: „Afară-i vopsit gardul, înăuntru-i leopardul” (Kint festett a kerítés, bent ott van a leopárd.) A mai román nyelvben legtöbbször a hazug felszín és siralmas igazság közötti ellentét érzékelésére használt kifejezés helyes formáját keresve, nagy meglepődéssel vettem tudomásul, hogy igazából a Romániában működő vándorcirkuszokhoz köthető a szólás eredete. Reklámfeliratként használták, a cirkuszi pénztárak mellett, eredeti jelentése pedig mindössze annyi, hogy aki nemcsak a kerítésre festett állatot, hanem az igazit is meg szeretné nézni, vegyen jegyet az előadásra. És aki jegyet vett a Szigligeti Stúdió átalakítás előtti utolsó előadására, az láthatta is állattá válni a szereplőket. A kezdeti egyenöltönyökbe majd a szerepekhez tartozó egy-egy jellegzetes ruhadarabba, végül bundákba bújtatott testek az utolsó előtti jelenetben lemeztelenedtek és fóliaketrecbe szorultak. (Díszlet és jelmeztervező: Florina Belinda Vasilatos) Ebből a ketrecből mesélték saját verziójukat Mihaela szökéséről és haláláról, de az állatkert látogatóiról is, akik nézelődni jönnek és közben észre sem veszik, hogy ők is látványossággá válnak a ketrecbe szorult állatok számára. Melyik is a kint és bent? Ez is folyékonnyá vált, nézőpont kérdése lett, akárcsak az igazság. Így jártak  A tigris nézői is: ha nemcsak festett kép, görbe tükröződés, hanem maga az igazság kellett nekik, hát, tessék, egy színházjegy áráért meg is kapták. Szomorú az igazság, talán csak humorral és a szép pillanatok létrehozásával és dédelgetésével, zenével, tánccal, mókával élhető túl, valahogy elviselhetővé kell tenni, ha már megváltoztatni nem lehet. De vajon lehetne? Mintha ezt kérdezték volna a zárójelenet véget nem érő tánca közben a ki-kitekintő színészek. A záró táncjelent zenéje Aretha Franklin Think (Gondolkozz) című dala, melynek refrénjében a freedom (szabadság) felkiáltás harsog.

A mottóként idézett Rilke- vers részlete nem csupán a tigris nyersen csillogó bőrének képe miatt került ebbe az írásba. A művészet lényegéről elmélkedő ars poetica utolsó mondata felszólítás: „Változtasd meg élted!” Ha egészséges iróniával és nagy adag lendületes hittel viszonyulunk a világhoz, ahogy azt Tóth Tünde tette a A tigris  rendezése közben, valóban sikerül szembesíteni a nézőt önmagával. Állatmesét, cirkuszt, kabarét, revüt nézünk, de, ha jól figyelünk, önmagunkat látjuk, amint kétségbeesetten szórakozunk a pusztulása felé tartó világban.

Időközben a Bihar megye tanácsának elnöke az előadóművészeti intézmények összevonásával és projekt alapú befogadóhelyekké való átalakításának ötletével állt elő. Zajlik a társadalmi vita sajtóközlemények, petíciók és szolidaritási nyilatkozatok, kisebb vagy nagyobb performatív demonstrációk formájában.[7] Czvikker Katalin igazgató szóbeli közlése és egy videofelvétel segítségével megtudtam, hogy, mivel a dráma szerzője, Gianina Cărbunariu jelenleg egy olyan előadáson dolgozik, mely arról szól, hogy a színházat csak a földönkívüliek menthetik meg, a legutóbbi A tigris előadásban megjelent az Y bolyó egyik lakója, egy igazi alien (Sebestyén Hunor). Nevet és állva tapsol az Árkádia Bábszínház szűkebb terébe kényszerített közönség, megmutatva, hogy a relativizált kint és bent helyett inkább az a fontos, hogy mi is történik a homlokzatok mögött, mert, hogy egy újabb szólással éljek: „A külcsín megfog, a belbecs megtart.” A nézői reakciókból ítélve, a Szigligeti Színház társulata olyan közönséget teremtett magának, amely ragaszkodik hozzá. Ha pedig tudni akarják, hogy próbálja megmenti a veszélybe került színházat a földönkívüli, váltsanak jegyet az előadásokra.

 

Mi? Gianina Cărbunariu: A tigris – mockumentary –

Hol? Szigligeti Színház, Nagyvárad

Kik? Rendező: Tóth Tünde. Szereplők: Balogh Attila, Dimény Levente, Szotyori József, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília. Fordította: Csűrös Réka

[1]https://zoobudapest.com/ezt-latnod-kell/hirek/samu-lett-a-kiselefant-neve

[2]https://maszol.ro/kulfold/Arthur-medve-ugye-megszolalt-a-Szekelyfoldon-vadaszo-herceg

[3]https://kronikaonline.ro/erdelyi-hirek/megszokott-egy-tigris-a-nagyszebeni-allatkertbol#

[4]Cărbunariu, Gianina: Hétköznapi emberek: drámák / fordították: Csűrös Réka, Patkó Éva, Boros Kinga szerkesztésével. –Marosvásárhely, UARTPress, 2020

ISBN978-606-8325-28-6

[5]A mockumentary (magyarul: áldokumentumfilm) a dokumentumfilm reprezentációs eszközeivel mutat be egy a megtévesztésig valóságosnak tűnő, ám tulajdonképpen kitalált eseményt

[6] lásd Boros Kinga szerkesztői előszavát a Hétköznapi emberek című kötetben.

[7]https://maszol.ro/kultura/Egyaltalan-nem-nyugodtunk-meg-nyilt-levelet-irtak-a-Szigligeti-Szinhaz-tarsulatai

Facebook Comments