A koronavírus első hulláma alatt a múltban rögzített előadások online közvetítése helyettesítette a németországi színházak hirtelen felborult műsorát, 2020 nyarától viszont megjelentek a kényszer szülte, újfajta színházi formák.

A német szabályozás némileg eltér a magyartól: bár nyáron már működtek szabadtéri színpadok, kora ősszel pedig újranyitottak a színházak két hónapra, a maximális nézőszámot rögtön az eredeti egyharmadára korlátozták. Az intézmények többsége a színpadon jelenlévők számát is csökkentette – ez főként az operaházaknál jelentett változást, ahol a sokszor gigantikus zenekarokat tucatnyi emberre redukálták. Az előadók egymástól minimum kétméteres távolságot tartva játszhattak, prózai előadásnál három, éneklés és kiabálás esetén pedig legalább hat méterre a közönségtől. 2020. november 2-án ismét bezártak a színházak, és a jelenlegi korlátozások húsvétig biztosan eltartanak. A nézők nélküli, élőben közvetített előadások Magyarországhoz hasonlóan itt is teret nyertek, ennek kapcsán többféle tendencia figyelhető meg. Némelyek igyekeznek szigorúan koreografált kameraállásokkal filmes kompozíciót létrehozni, közelíteni az előadást, újfajta esztétikai élményt szolgáltatni a virtuális nézőtér számára, míg mások a klasszikus kétkamerás (totál–közeli) műfajt preferálják. Utóbbinál felmerül a jogos kérdés: vajon milyen szempontból kielégítőbb egy korábbi felvételnél az élő közvetítés, amikor az előadók ráadásul a reaktív nézői közeg helyett az eszközeikkel foglalatoskodó operatőröket bámulják? Ebből kifolyólag nem jelenthető ki, hogy az élő közvetítés láza végigsöpört volna Németországon: a színházak többsége megmaradt archív anyagok az első hullám alatt bejáratott újrajátszásánál, vagy egyszerűen szünetel. Bár a német színházi alkotók már a pandémia kezdetekor aktív párbeszédet folytattak az új, interaktív digitális formák szükségességéről, ahol a gépeik előtt ülő nézők újfajta párbeszédbe léphetnek az előadókkal, szűk egy év elteltével nemigen találtam példát ennek a gyakorlati visszaigazolására. Ehhez egyrészt több idő kell, másrészt az emberek többségének a színház által jelentett élő kapcsolódás hiányzik a legjobban. Mielőtt belevágok a példákba, amelyek pont a valódi kapcsolódás újragondolt, sokszor redukált formáit keresik, fontos kitétel, hogy az állami, illetve független szervezetek számos pályázati lehetőséggel támogatják az újfajta digitális színházi formák fejlesztését Németországban, ám ezek teljes átrendeződést igényelnek, ezért az eredmények természetesen nem pár hónap alatt születnek meg.

Deutsches Theater, Göttingen: Die Methode. A képen Marco Matthes. Fotó: Thomas M. Jauk

Maxim Gorki Theater, Berlin

Shermin Langhoff, a színház intendánsa, valamint kurátortársa, On Ken Seng a pandémiás helyzetet tragédia helyett lehetőségnek látja. Ennek jegyében hozták létre a színház épületének szomszédságában a Gorki Kioskot; céljuk új, digitális/performatív/nyers formátumok fejlesztése. A projektet és az új épületet a karantén kényszere szülte, ám a kezdeményezés hosszú távra tervez, nem pusztán pótmegoldás a jelenlegi helyzetre. Nyitóeseményükön két korábbi, a Rimini Protokoll által létrehozott interaktív, a városban mászkálós hangjáték-előadást emeltek vissza a repertoárra, ahol kizárólag a fülhallgatóval bóklászó néző a résztvevő. A Remote Berlin hosszú séta, amely a várost helyezi új perspektívába, míg a 2011-es 50 Aktenkilometer témája a Stasi-múlt, műfaja pedig interaktív-archív dokumentum-hangjáték. Langhoff ezenkívül virtuális kiállításokat tervez, és a színház hírlevelét digitális művészeti formaként újította meg (itt esszéket, koronavírus-naplókat is lehet olvasni). Az online streamek közönségét 30 százalékban külföldről csatlakozó érdeklődők teszik ki, aminek nagy előnye, hogy a színház sokkal szélesebb rétegekhez jut el a korábbiaknál.

Deutsche Oper, Berlin

A legnagyobb berlini operaház Jonathan Dove Wagner-adaptációját, A Rajna kincsét pakolta fel az épület parkolóházának tetejére. Az átdolgozás alapvető célja a rövidített, sűrített mű kisebb színpadokra is alkalmazható előadása volt – Dove verziójában a teljes orkeszter helyett 18 zenész szerepel, ami pandémiás időkben óriási előny. Neil Barry Moss rendezésében a laza stílusban összefabrikált színpad mellett az énekesek az épület ablakaiban is felbukkannak. A drága jelmezek és a monumentális operadíszlet nélkülözése a kortárs fenntarthatósági igények és megfontolások szempontjából is jelentős lépés. Moss törekszik a klasszikus színpadi keretek megújítására, frissítésére, ebben helyspecifikus elemek is teret kapnak. Az operát vírushelyzettől függetlenül újra előadják augusztusban, így a Gorki Theaterhez hasonlóan a Deutsche Oper sem pusztán alkalmazkodik a helyzethez, hanem előnyt kovácsol belőle, és remélhetően új nézői réteget ér el a megszokott rendszerből való kilépéssel.

Deutsches Theater, Göttingen

A göttingeni Deutsches Theater tavaly májusi, egy mélygarázsban tartott premierje Antje Thoms rendezőnő nevéhez fűződik. A Die Methode (A módszer) – Juli Zeh Corpus Delicti című darabja nyomán – koronakompatibilis autósszínház tizenhat járműre. A színház gondolt az autóval/jogosítvánnyal nem rendelkezőkre is, így nagyjából 12 000 forintnyi felár ellenében sofőrszolgáltatást és bérautókat biztosított. Külön kihívást jelentett a rendezőnek leötszörözni a szereposztást, hogy a lehetőségekhez képest sűrűn játszhassák az előadást (négy héten keresztül minden nap), illetve számolni kellett a lehetőséggel, hogy adott esetben kieshetnek színészek a vírus gyors terjedése miatt. A nézők a mélygarázs négy pontján találkozhattak a szereplőkkel, a leírás szerint „néző és színész egy térben találja magát, és bár az autók elválasztják őket egymástól, mégis közös időtöltésre kényszerülnek”. A megfelelő akusztika érdekében az autósok további, vezeték nélküli hangfalakat kaptak a parkoló bejáratánál. Zeh szabadon felhasznált műve társadalompolitikai vitadarab, fő témái az emberi szabadságjogok törékenysége, valamint a kollektív érdekek miatt szükséges korlátozások kérdésköre. Az írónő kiindulópontja a törekvés a tökéletes, betegségektől mentes emberi testre, míg Thoms beemeli a drámába a koronavírus hatását a társadalomra és az egyénre.

Theater Dortmund

Amíg az időjárás és a szabályok erre lehetőséget adtak, a Theater Dortmundhoz tartozó Dortmundi Filharmonikusok a „Zene kerekeken” program égisze alatt maguk látogattak el különböző kórházakba, idősotthonokba, illetve szociális intézményekbe, fogyatékkal élő emberekhez. Fő célkitűzésük a rizikócsoportok és izolált emberek művészeti táplálása volt, a hétköznapok és a normalitás visszaemelése a koronavírus miatt felborult, beszűkült életterekbe – a felsorolt intézmények lakói/ápoltjai a szigorú intézkedések értelmében látogatókat sem fogadhattak. A zenekar és az operaénekesek a különböző helyek belső udvarán adtak minikoncerteket, amelyeket a bent rekedtek az ablakaikból nézhettek.

Schauspiel Stuttgart

Ki tudja, hogy az Örkény Színház vagy a stuttgarti intézmény homlokzatát csókolta-e meg előbb a múzsa (oké, rákerestem, az Örkény nyert), mindenesetre a magyar nézők ismerhetik már a remek, személyes műfajt: Magyarországon a Vers csak neked 2020-ban a költészet napján indult, június végéig tartott, s nagyjából 2500 embert részesített telefonon keresztül exkluzív élményben. Karácsonykor az Örkény a második kiadással még egy kört indított újabb ezer nézője számára. A 2021 januárja óta napi kétórás idősávokban működő Lyriktelefon (Verstelefon) formája ugyanaz: a Schauspiel Stuttgart színészei telefonban mondanak verset annak, aki időben tudott regisztrálni az ingyenes eseménysorozatra, amelynek célközönségét gyerekekkel is bővítenék.

Staatsoper Stuttgart

A Stuttgarti Állami Operaház és Maurice Lenhard rendező remek érzékkel fedezte fel újra Sztravinszkij A katona története című kamaraoperáját. Az 1917–18-ban megalkotott kísérleti mű kifejezetten mobilszínpadra íródott, mivel az I. világháborús helyzet a színházakat ugyanúgy bezárásra késztette, mint jelenleg a koronavírus. Az opera-teherautó maga a színpad, amely összesen öt helyszínre gurult be a városon belül – ezek mindegyikén az előírásoknak megfelelően, korlátozott számban helyeztek el székeket. Három előadó, kis létszámú zenekar, kortárs problémákra reflektáló mű: a történet szerint egy katona eladja az ördögnek régi hegedűjét, és cserébe kap egy könyvet, amelyben benne áll a jövő. Az ajándék által meggazdagszik és hatalmat nyer, ám eltávolodik minden emberi értéktől. A parabola üzenete a múlt visszahozhatatlansága, keserű búcsú egy egészségesebb világtól.

Asphalt Festival, Düsseldorf

Utolsó példám személyesebb: bár a Wann hast du das letzte Mal auf der Spitze eines Berges Sex gehabt? (Mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején?) megalkotásakor még nem létezett a „koronakompatibilis” kifejezés, kiderült, hogy ez tökéletesen illik a saját rendezésemre: három szereplő egy üres térben, méteres távolságokra egymástól. Csapatunkat tulajdonképpen a vírus miatti módosításoknak köszönhetően hívták meg a düsseldorfi Asphalt Festivalra, amelynek nagyszínpadra tervezett, nemzetközi programját is romba döntötte a pandémia. A szervezők a nyári fesztivál lefújása helyett koncepciót váltottak: az Asphalt auf See (Aszfalt a tavon) névre átkeresztelt esemény a színházi épületből kiköltözött a vízpartra. A megváltozott környezethez egyszerűen adaptálható, kis igényű, díszletmentes előadások, koncertek és felolvasások alkották az újraírt program gerincét. A nézők egymástól másfél méteres távolságra, nyugágyakból követték a tóra épített, enyhén ringatózó színpad történéseit. A speciális élmény, valamint a jó akusztika érdekében az előadók mikroportot, a nézők pedig vezeték nélküli fejhallgatót kaptak, és a nagy távolság ilyetén áthidalásával valódi intimitás született. Az Asphalt a személyes színházi kapcsolódás ünneplése mellett egy másik okból is emlékezetes fellépés marad mindhármunk számára: kivételesen csónakon hagytuk el a színpadot, amelyen játszottunk.

Facebook Comments