Íratlan szabály a (tánc)színházban, hogy ha már feltétlenül szükséges, csak az gondolkodjon a nézők helyett, akinek vannak gondolatai.

Annak idején, amikor egyszerre mondtuk ki ugyanazt a szót vagy zöld taxit láttunk, azt kellett mondani: 103!. Az nyert, akinek ez előbb sikerült. Már nem emlékszem, hogy mit nyert és miért, de a reflex mindmáig megmaradt. A Győri Balett és a Pécsi Balett együtt éppen ugyanennyi idős: százhárom éves. Mindketten a Budapesti Tavaszi Fesztiválról lemart és komoly költségvetési milliárdokkal megtámogatott Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Heteken mutatták be legújabb darabjukat, és mindkét bemutató kifejezetten izgalmasnak ígérkezett. A győri GisL-t, amely darab eredendően is egy érzelmi hullámvasút, Lajkó Félix zenéje tűnt még tovább vadítani, a pécsiek pedig remek alapötletként hozták össze városuk szülöttének, a száztizenöt évvel ezelőtt született Vásárhelyi Győző (Victor Vasarely) képzőművészetét a hatvan(egy) éves balett-társulat szándékaival.

Egy plakát sokat elárul esztétikáról, gondolatiságról és gusztusról. A GisL plakátfotóján a címszereplő áll egy fatörzs mellett, ő maga is fatörzsszerű beállításban megtöbbszörözve egyre halványabban látszik. Miközben eltűnik, ránk néz. Finoman giccses, szép és tiszta gondolat, ami szervesen kapcsolódik a darabhoz. A Vasarely-etűdök plakátján egy táncosnő guggol spiccen és mély terpeszben, fejét lehajtva, arctalanul. Mintha meztelen lenne, miközben fehér selyemszövet feszíti szét a combjait. Ez semmilyen módon nem kapcsolódik az előadáshoz (ehhez egy táncos és egy fehér szövet önmagában nem elég), ám annál kendőzetlenebbül jelez egyfajta ízlést. Pontosabban annak hiányát.

Lajkó Félix és a Győri Balett: GisL. Fotó: Szabó Béla

Szerelem, szerelem: e kettő kell nekem

A GisL cím egyszerre utal az eredeti Giselle címre, Lajkó Félixre mint egyenrangú alkotóra, és arra, hogy ebben az esetben az eredeti librettó valamiféle sűrítményét kapjuk. A Giselle egy hamisítatlan romantikus szerelmi történet, amelyben egy álruhás gróf (Albert) beleszeret egy parasztlányba (Giselle). Ám a férfinak menyasszonya is van, és a két nő között őrlődik. Amikor a lány mindezt megtudja, beleőrül szerelmi bánatába és meghal. A férfi éjjel a temetőben akar búcsút venni tőle, azonban éjfélkor az erdőt ellepik az esküvőjük előtt elhunyt fiatal lányok szellemei (villik), hogy halálra táncoltassák a hűtlen férfiakat. Giselle kegyelmet könyörög és kap szerelmének a villik királynőjétől. A győriek olvasatában (dramaturg: Csepi Alexandra) nem csupán koncentrálódik az anyag, bizonyos hangsúlyok is átrendeződnek. Az aprólékos történetmesélés helyére lépő klipszerű ritmus alapvetően jót tesz a darabnak, azonban megvan a hátulütője is. Albert itt nem őrlődik a két nő között, ráadásul már-már shakespeare-i súllyal jelenik meg benne egy irigykedő/aljaskodó intrikus is (Hilarion). Ez a dramaturgiai megoldás minden felelősséget levesz Albert válláról, akinek eredetileg árnyalt drámája így a szerelme elvesztésének kivételével minden dimenzióját elveszti. Meglehet, hogy az alkotókat kizárólag a szerelem-halál szál érdekelte, azonban ebben a gyorsított történetszövésben, a történések előzetes ismerete nélkül érthetetlen marad maga a konfliktus. Egyáltalán nem világos, miért is nem tud összejönni a két szerelmes.

A GisL-ben megmarad a lineáris történetmesélés, azonban a mesei miliő helyére elvont téridő kerül. A férfiak testhezálló feketéje és a nők halvány pasztell szín, lenge és áttetsző ruhái már az első részben sem különösebben utalnak vidéki környezetre (jelmeztervező: Győri Gabi), Szendrényi Éva különleges díszletelemei pedig végletesen poétikus síkra emelik a történéseket. Az üvegfalú álló négyzetes hasábok belseje eleinte alig látható, később mintha nyírfatörzsek lennének benne kimetszve egy erdőből. Akár cellányi házak is lehetnének, de a természetre, illetve az ahhoz való viszonyunkra is utalhatnak. A gazdag asszociációs hálót hordozó elem azon a ponton, amikor egyfajta halálkapuként is működik, érzésem szerint túltelítetté válik. Ezen az sem segít, hogy a temetői rész női jelmezei érzékletesen emelik ki a természettel való egység alapgondolatát, amely a halál képzetével is összecsenghet.

Lajkó Félix és a Győri Balett: GisL. Fotó: Rózsa Tamás.

Velekei László koreográfus egy előjátékban mutatja be nekünk a négy főszereplőt, egyben utal a későbbi történésekre is. Ez az előadás legjobb jelenete, amelyben Lajkó Félix hegedűjátéka és a magas színvonalú, szellemesen szerkesztett tánc hézagmentesen talál egymásra. A GisL ugyanis azon áll vagy bukik, hogy a koreográfia és a hegedűművész-zeneszerző híresen autonóm, személyes hangvételű hegedűjátéka/zenéje tudnak-e egymás játszótársai lenni. Ez most sem nem áll, sem nem bukik: Veleki László koreográfiája ugyanis érezhetően és általában sikertelenül lohol a zene után, azonban bizonyos pontokon mégis egymásra találnak, más helyeken pedig a koreográfus jó érzékkel letesz a felesleges „versenyfutásról”, és „csendesebb” mozgást kínál a zene játszótársául. Lajkó Félix hegedűjátéka pedig érezhetően igyekszik idomulni: ha önállóbb is, mint egy szokásos zenei atmoszféra és/vagy pusztán mozgatásra szánt dinamika, a zenészre jellemző eksztatikus nyersesség nem jelenik meg benne. Alfred szerepét a győri társulat legjobb férfi táncosa, Daichi Uematsu kapta, aki a rendre elharapott, kortárstánc mozdulatokban egy fokkal most kevésbé meggyőző, mint amihez szoktunk a klasszikához közelebb álló koreográfiákban. Herkovics Eszter Adria mozgásminőségben és színpadi súlyban is jól hoz egy finoman bipoláris Giselle-t. A koreográfia sajnos elveszi tőle a híres megőrülés jelenetet, helyette közhelyes vergődéssel kínálja meg ezen a ponton. A táncminőség mindenkinél adott, a színészi játékok azonban nagyrészt színészkedések maradnak: ilyen Herkovicsnál az a jelenet, amikor a háttérben furán kellemkedik az eljegyzési/esküvői jelenetben, illetve a szinte folyamatosan meglévő cselszövő-grimasz Luka Dimić Hilarionja arcán.

Lajkó Félix és a Győri Balett: GisL. Fotó: Szabó Béla

Velekei László kortárstánc-mozdulatsorokkal fűszerezett koreográfiája éppen úgy megmarad a kellemes mívesség területén, ahogy most Lajkó Félix zenéje is meglepően konszolidáltan „viselkedik”. Mindez egy olyan darab kapcsán történik, ami többek között a szerelem tébolyító erejéről szól. Ezzel együtt az alkotók Giselle-olvasata az örök és tiszta szerelemről abszolút érvényes, még ha kicsit meg is kell hozzá erőszakolni a darabot, és ennek az erőszaknak nyomai ott maradnak az előadásban is. Más kérdés, messze túl a produkción: a mindenféle erkölcsre fittyet hányó, egyre elvetemültebben gyűlölködő közéletünkön és egyéb hétköznapi csúfságainkon javít-e bármit, vagy éppen ront, ha a művészet etikai ideálokat mutat fel nekünk esztétikus kiszerelésben?

Pécsi apropók

Ez a kérdés akár a Pécsi Balett előadásában is elhangozhatott volna, mivel a művészettel kapcsolatos kérdőmondatok különös szerepet és komoly nyomatékot kapnak a Vasarely-etűdökben. A művészetről a lényeget illetően nem lehet beszélni – hangzik el az esztétikai paradoxon. „Én találtam meg magam a művészetben vagy az talált rám?” – fogalmazódik meg általánosan, de a színész művészetének kérdése is képbe kerül az előadásban: „Egy szerep megtalálása a próbán vajon művészet-e?”. A klasszikus esztétika nyelvén felvetett kérdésekre végül a művészetelmélet öröklétre vonatkozó klasszikus válaszát kapjuk: „Az alkotás él, az alkotó halott”, illetve a színészetre lefordított, borúsabb maximát: „A színész akkor hal meg, amikor meghal az utolsó néző, aki emlékezett rá”. Mindezek (és még több másik) azonban nem száraz elvont mondatokként hangzanak el, hanem négy előadóművész önvallomásaként. Uhrik Teodóra táncművész és Vári Éva színművész esetében a választás adja magát, hiszen mindketten a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagjai, így szervesen kötődnek a pécsi tematikához. Ezzel szemben Vincze Balázs rendező-koreográfus férfi színészt, illetve operaénekest nem a helyi teátrumból kért fel. Így került bele az előadásba Kamarás Iván színművész, illetve Kiss-B. Atilla operaénekes, a kormány segítségével szétbombázott Színművészeti helyére gründolt új SzFE tanára és szenátusának tagja, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja és az Operettszínház főigazgatója. Ez utóbbi intézménynek 2020 augusztusa óta éppen Vincze Balázs a művészeti vezetője.

Pécsi Balett: Vasarely-etűdök. Fotók: Kállai-Tóth Anett / Müpa

Noha az elhangzó gondolatok kapcsolatba kerülnek az előadóművészekkel, és konkrétan vagy áttételesen Vasarely művészetével is összefüggésbe hozhatóak, a vissza-visszatérő szöveges részek nagyrészt mégis idegen elemek maradnak az előadásban. Ez az idegenség már-már a kínos erőltetettségig fokozódik abban a beszélgetésben, ami Vasarely pécsi származását van hivatva szóvá tenni. Vincze Balázs jó érzékkel veszi ezt észre, és több ponton is igyekszik a beszélőket valamilyen módon bevonni a táncetűdökbe. Ez Kamarás Ivánnál néhány civil módra ügyetlen mozdulathoz vezet az embert megmozgató művészet közhelyének mozgásos megfogalmazásával, Vári Éva esetén pedig inkább csak téblábolásnak hat a Zebra-jelenetben való szereplés, amely talán a művészettel való aktív befogadói kapcsolatot van hivatva felmutatni. Kiss-B. Atilla jár talán a legrosszabbul, mivel ő végképp semmilyen valódi szerepet nem kap a neki szánt etűdben, amelyben a táncosok mai ruhákba öltözve mozognak, ő pedig jobb híján műmájeresen zsebre vágott kézzel jön-megy, ül és nézelődik közöttük a színen. Hármójukat összességében már-már méltatlan helyzetbe hozza az előadás. Vincze Balázs egyedül Uhrik Teodórát tudja megkínálni érdemi részvétellel egy olyan jelenetben, amely az elegancia jegyében fogant, és a művészet terébe való belépés önfeledtségét, illetve az abból való kicsúszás finomított drámáját mutatja meg, még a balett műfajához képest is meglehetősen kimódoltan.

A szöveges szereplők körüli anomáliákkal szemben az egyes etűdök mindenképpen átgondoltabbak. A darab alaplogikája szerint egy-egy Vasarely-alkotás látható a színpad hátsó falára vetítve, ami inspirációs forrás és egyben a jelenet kiindulópontja. A festőművész kézjegyei a jelmezeken is visszaköszönnek. A kifejezetten extravagáns jelmezkölteményeiről híres Nagy Fruzsina hol különleges, hol szolidabb ruhái hézagtalanul és különösebb gondolkodnivaló nélkül simulnak rá a rendezői ideára, kivéve azt, amikor a talapzatokon álló táncosnőkön lévő szoknyák muffinszerűen felfúvódnak (?). Minden etűd az adott Vasarely-kép általában nem túl ötletes értelmezése. A grafika, a látvány és a mozgás összjátékának egyik iskolapéldája, amikor egy férfialak mozog rudakkal meghosszabbított, széttárt karokkal, magasított talpú cipőben, hosszan leomló köpenyén geometrikus alakzattal egy geometrikus alakzatot ábrázoló Vasarely-grafika előtt, közben pedig különböző emberalakok bújnak elő szárnyszerű karjai alól, akiknek a ruháin szintén geometrikus alakzatok láthatók. Ezt a rituálé igényű vizualitást a központi alak totyogó mozgása és a klasszikus zene itt komolytalanná teszi. Jobban sikerült, bár kifejezetten giccses interpretáció, amikor Vasarely harmadik dimenzióba görbülő Vega grafikájának „felszínét” Vincze Balázs „felszakítja”, és a felszín alól kipattanó gömbök és a levegőben szárnyaló (művész)ember képzete mentén gondolja tovább a művet. Ebben a jelenetben sikerül egyébként legjobban a beszélő szereplők mozgása, amint pantomimszerű mozdulatokkal a zártság láthatatlan falait próbálják lebontani maguk körül. A látvány és a gondolat legsikeresebb egymásra találása szintén egy Vega, talán a Vega Nor kapcsán születik, amely előtt a grafika színeibe öltözött nők és férfiak különféle átrendeződéseken, egymásba gabalyodásokon és elmozdulásokon keresztül tükrözik vissza és törik meg a mozdulatlanságában is mozgalmas grafikai mintázatot. Az már csak ráadás, hogy Karin Iwata és Jose Blasco Pastor duója nem pusztán a legjobb táncos produkció, de egyben szép idézet a migráció tematikájához, amely szervesen kapcsolódik Vasarely életpályájához, hiszen Vásárhelyi huszonhat évesen hagyta el Magyarországot és vándorolt ki Franciaországba.

Ahogy a migráció húsbavágóan aktuális problémakörének felvetése gyaníthatóan nem tartozik az alkotói szándékok közé, úgy a jellemzően magyar jelenség sem érdekli a koreográfus-rendezőt, hogy Vasarely sem Vásárhelyi Győzőként lett az, ami miatt most ezek az etűdök megszülettek. Nem konkrétan a migráns-kérdést, de még csak nem is az emigráció problémafelvetését hiányoljuk, csupán azt keressük, mi közünk tud lenni itt és most a Vasarely-etűdökhöz. Túl a 115 és a 60 év jubileumi „aktualitásán”. Túl azon, hogy valami régen történt vagy valaki a messzi múltban, ráadásul éppen a mi városunkban született. Vagyis túl az apropókon. Az iskolásan egyértelmű jelentés felfogásán és az evidens üzenet megértésén túl mi dolgunk tud lenni az előadás különböző jelmezeibe öltözött táncosok darabvégi mélybe zuhanásával, illetve, ahogy az utánuk szórt virágok rákontráznak a korábbi halálgiccsre, majd a beszélő szereplők és a fiatal táncosok barátságos mosollyal és kézfogással/vállveregetéssel köszöntik egymást, végül pedig közösen nézik a megidézett festő műveit? Az eleve szőrmentén megfogalmazott esztétikai kérdések az előadás beszélő szereplőinek helyzetidegensége miatt maradék tőkesúlyukat is elvesztik, Vincze Balázs mozgásos tárlatvezetése pedig legjobb pillanataiban sem több mint egy műkedvelő múzeumlátogató ötletes mozgásos/látványos eszmefuttatásai. Mindezt a művész halálának és a műalkotás/művészet örökkévalóságának mára babarózsaszínűre csinosodott gondolatkettőse keretezi.

Nem feltétlenül kell minden táncelőadásnak elgondolkodtatnia minket életünk kisebb-nagyobb dolgain. Általában a balett amúgy sem a gondolkodó lélekrészünket célozza, sokkal inkább érzelmeinket és érzékeinket stimulálja. A győri GisL ebben a tekintetben nem is árul zsákbamacskát: a halálon túlnyúló szerelemről van megmutatnivalója, és azt meg is mutatja. A pécsiek előadása viszont úgy tűnik, gondolkodásra invitál, azonban eleven gondolatok helyett inkább csak gondolatpanelekkel: lejárt szavatosságú művészesztétikai kérdésekkel, közhelyes válaszokkal, valamint giccsel és némi  pátosszal kínál meg minket. Íratlan szabály a (tánc)színházban, hogy ha már feltétlenül szükséges, csak az gondolkodjon a nézők helyett, akinek vannak gondolatai.

 

Mi? Lajkó Félix és a Győri Balett: GisL

Hol? Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek, online vetítés

Kik? Táncolják: a Győri balett táncosai. Főbb szerepekben: GisL: Herkovics Eszter Adria, Albrecht: Daichi Uematsu, Myrtha/A vad: Guti Gerda, Hilarion: Luka Dimić. Jelmez: Győri Gabi. Díszlet: Szendrényi Éva. Fény: Stadler Ferenc. Dramaturg: Csepi Alexandra. Zene: Lajkó Félix. Koreográfus: Velekei László.

 

Mi? Pécsi Balett: Vasarely-etűdök

Hol? Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek, online vetítés

Kik? Táncolják: a Pécsi Balett táncosai. Zene: Riederauer Richárd. Jelmez: Nagy Fruzsina. Díszlet: Cziegler Balázs. Fény: Hepkó Miklós, Vincze Balázs. A koreográfus asszisztense: Ujvári Katalin, Molnár Zsolt. Rendező-koreográfus: Vincze Balázs.

Facebook Comments