Ezen a jelmezversenyen a zsűri nem hirdet győztest. És akkor mindenki vesztes – esetleg mindenki győztes: elvégre a díjnak fölajánlott szilvapálinkát az instrukció szerint szét kell osztani a farsangolók között. A Mohácsi testvérek tíz év után a legkarcosabb és legköltőibb Caragiale-átirattal köszönnek el a Weöres Sándor Színháztól, bár a Farsang a műsorterv szerint a következő évadban is repertoáron marad.

Az elmúlt tíz évben, vagyis a Weöres Sándor Színház első korszakában a szombathelyi közönség beletanult a Mohácsi testvérek világába: Mohácsi János minden évadban újabb (az egyébként is „kivételes” Parasztoperát kivéve) nagyszínpadi rendezéssel emelte a tétet, erőteljes vonásokkal alakítva a WSSZ – a sokféleségben is megragadható – arculatát. A 2011-es Naftalin (benne a szekrény) gyengéd bevezető tanfolyamnak tűnik mindahhoz, ami utána következett; talán nemcsak a közönség, hanem a társulat – sőt maguk a Mohácsi testvérek – felől nézve is. A második szombathelyi Mohácsi-átirat és -rendezés, a 2012-es Szentivánéji álom hozta meg a szélesebb, városon túli kontextusban is az ismertséget és elismertséget a színháznak („Mi van a kötél végén, ami túllóg a láthatón?” – kérdezi Tóth Krisztina Idő, idő, idő című verse; voltaképpen ezt firtatta az előadás is a csodálatosan telített üres térben), ezzel együtt az önbizalmat a társulatnak. (Kimondod, hogy „jegybanki alapkamat”, és már tova is tűnt az élet. Vagy elmúlt tíz év.)

Weöres Sándor Színház: Farsang avagy ez is mekkora egy tahó! Fotók: Mészáros Zsolt/WSSZ

Nyilván voltak kiemelkedő és kevésbé sikerült szombathelyi Mohácsi-rendezések (minden bizonnyal az előbbiek közé tartozik például A falu rossza a fülünkben dobogó nagy fináléval), de az biztos, hogy egy-egy Mohácsi-bemutató mindig eseményszámba ment. A Mohácsi-alapkoreográfia archetípusa voltaképpen a Szentivánéji álomban mutatkozott meg (de megvolt már a Naftalinban is), hogy aztán minden előadásban újabb és újabb változatban tűnjön elő. Kell a színpadon is erőteljesen megjelenő nagy zűrzavar, földindulás, égzengés, kicsi a rakás, fürdőzés, összegabalyodás, egymás hegyén-hátán ébredés – a kérdés az, hogy milyen lesz az el- vagy visszarendeződés. Az „itt és most”-ot – a társadalmi jelennel akár napilapos értelemben szinkronban lévő színházi jelent mindig nagyon komolyan gondoló – Mohácsinak persze nincsenek illúziói; mindenekelőtt „a feddhetetlen erkölcstelenség” (fordulat a Farsangból) eluralkodása tekintetében, legújabban éppen Caragiale nyomán a „Nagy Román Királyi Köztársaság” fővárosának távoli zugaiban (borbélyműhely, farsangi mulatság, váratlanul játékba hívott, addig voltaképpen láthatatlan ereszcsatorna a mindenfélével megrakott tágas és üres térben); hol máshol.

Caragiale-átírásból kettő is készült Szombathelyen. 2014 tavaszán rendezte meg Mohácsi János a Zűrzavaros éjszakát. Az asztalosműhelyben csak úgy hullott a forgács, az akár fizikai színháznak (fizikai – vagy brutális burleszknek, amikor a kétdimenziós filmvászon nem védi meg a testet) is bátran nevezhető előadás a komédia, sőt bohózat alapvető és elengedhetetlen kegyetlenségét (vagy ahogy Bergson mondja: a szívnek a nevetéshez szükséges pillanatnyi érzéketlenségét) mutatta meg. A helyzet – ha lehet – azóta több értelemben csak fokozódott. A bohózat különben is a legkeményebb műfaj mind közül: a feloldozás – a nevetés által – pillanatnyi, a hazug rendről lehull az álarc, de a boldog véget a minden megy tovább jelenti. (Itt nemhogy nem sikerül megszabadulni az egyik szeretőtől, a végén beszáll, időpontot kér a borbélymestertől egy harmadik.)

A Farsang avagy ez is mekkora egy tahó! bemutatóját eredetileg 2020. december 4-ére tervezték, de (már nem is kell mondani) a Covid-járvány átírta az évadtervet. A tavaszi lazítás után a WSSZ az elsők között lépett: május 7-én a Farsang-premierrel nyitott ki újra a színház. Akkor még kicsit meg voltunk illetődve: színészek és nézők egyaránt. Június utolsó napjára, az évad utolsó Farsangjára aztán fölszabadult a közönség – és összehangolódott, fölszabadult a játék. Bár a Mohácsi-előadások összetett, rontásból-bontásból építkező nyelvi világa mindig figyelmet érdemel, mert fontos tényezője a létrejövő színházi „komplexitásnak” (ami meg kedvelt céltáblája a Mohácsi-féle öniróniának), ezúttal különösen izgalmas, sajátos – durva és légies, így is, úgy is tűzijátékos – szöveg született. Smirgliköltészet, a szokott „mohácsizmusok” nélkül, mégis jellegzetesen mohácsisan. A premieren még óvatosan működött ez a szokás szerint a színészekre szabott szövegvilág is, az évad végére elérték az anyanyelvi szintet. (Caragiale megszólaltatása magyarul külön kérdés. A 2005-ös Farsang-átirat, a Karnebál Réz Pál fordítása nyomán született, a szerzőség Parti Nagy Lajost illeti. A Mohácsi testvérek saját – és szombathelyi – Farsangja Szász János fordítása alapján készült; a Parti Nagyétól nyilvánvalóan minden ízében eltérő módszerekkel.)

Egyáltalán nem biztos, hogy van szoros összefüggés, de gyanakodni lehet: az előadás nyitányában elakadó, aztán újra nekiinduló függöny – a színházi masinéria működtetésének beemelése a színház világába – mintha a Covid utáni újraindítás nehézségeire reflektálna. Bár aztán van nagyobb téttel bíró hasonló jelenet is a Farsangban: amikor a második, a báli felvonás végén Traian Trahanache csendőr altokmányos (érdemes a szereplők megnevezését is forgatni, ízlelgetni) szerepében Endrődy Krisztián – mint kipróbált Mohácsi-színész – a függöny leereszkedésével egy ütemben kívül reked a színpadi valóságon és a nézőtér fogságából kell az egérutat megtalálnia. Sőt: egy alkalommal Iordache, a borbélysegéd – Róbert Gábor – is kilép a színpadi közegből, váratlanul „lesüllyed” a nézőtér szintjére, de a főnöki figyelmeztetésre gyorsan visszapattan. A Zűrzavaros éjszaka burleszkhangulatát elsősorban ő viszi tovább: velőtrázó, toporzékoló, minden porcikáját igénybe vevő cirkuszi magánszámai láttán káprázik a közönség szeme – pedig nincs itt semmi filmtrükk, csak egy eleven színész a színpadon. Ő a közvetítő a különféle – színpadi és színpadon kívüli – valóságok között. És közben beszél, beszél: bírja szusszal. Az első felvonásban az övé a szereplőket felvonultató, a viszonyokat fölvázoló nagy ki-bejárásban a bohózati ismétlés rugójára járó állandó fordulat (ha valaki épp távozott), hogy „ez is mekkora egy tahó!”. Így állunk, ez az alapvetés. Nincsenek alsó meg felső rétegek, nincsenek kispolgárok meg nagypolgárok, nincsenek lecsúszók, feltörekvők és még följebb törekvők, nincs belváros meg külváros, nincs vidék meg a főváros. Tahóság van, álarcosbál van – és kész. Agyrémőrület.

És miközben szeretők, házastársak – meg a mesterkém és az önkéntes adóellenőr – a kimerülésig kergetőznek, miközben mindenki megcsal mindenkit (a csendőr altokmányos például a borbélymestert, amikor megadja magát Iordache kókuszillatú borotvájának), a Mohácsi testvérek (Caragiale után és helyett) nem elégednek meg ennyivel: újabb és újabb bonyodalmakkal, a múltban gyökerező, óriásira növesztett kisstílű  bosszúvágyakkal, a jelenben fölszikrázó félreértésekkel feszítik tovább a húrt. Az „álarcosok, báli közönség” címszóban összefoglalt szereplőknek arcot és történetet adnak, beépítenek egy álarcbíráló zsűrit – amely végül nem hirdet eredményt. Ahogyan mindig, beépíti a rendezés az előadásba a zenészeket is, Kovács Márton mellett most Móser Ádám a mindvégig jelen lévő muzsikus-rezonőr.

A színészi játékra – miközben csúcsra jár a bohózat – nem a túlzás és a karikírozás, hanem a lehető legnagyobb, fegyelmezett ártatlanság,  rafinált reflektálatlanság jellemző (ebből adódik a bohózati hatás). Kocsis Pál fikarcnyi önreflexió nélkül adja az önelégült (nem tudja, hogy az), álmodozó főborbélyt és főszeretőt, Nae Girimeát (borbély és felcsertulajdonos). Nae és Iordache: Don Quijote és Sancho Panza, kifordítva. (Külön szép, amikor a nyakukban virító, román nemzeti színekben pompázó futballszurkolói sálak láttán a nézői emlékezetben fölvillan egy másik román tematikájú előadás, amelyben ezek a sálak először kaptak szerepet: a szombathelyi Vitéz Mihály ősbemutató.) Rafinált ártatlanságban ott lohol Nae és Iordache – meg a felesége, Didina – nyomában a lutritombola-szervező csendőr altokmányos Traian, Endrődy Krisztián. Antal D. Csaba minden szerepében meg tud mutatni valami újat magából: most Mica értelmiségi férjének szerepében játszik finom és kétségbeejtően szórakoztató Kuligin-paródiát, bár nem tanár, hanem széplelkű filmesztéta („filmestészta”, pláne). A szeretője által megcsalt Mica szerepében Alberti Zsófi kelt folyamatos, mindenre elszánt és mindent elsöprő tornádót a színpadon: Madám Vulkán. Nem kevésbé ellenállhatatlan vetélytársa, a hűvös és forró Didina szerepében Herman Flóra. (Nae és Didina nagy szakítás-dialógja külön ékszer az előadásban.)  Két nő, két életkor, két méret, ugyanaz a jelmez az álarcosbálban. Az álarcos nő – úgy is, mint Elena, a zsűrielnök és elsősegélynyújtó szexistennő vagy tündérkirálynő – Vlahovics Edit személyében reinkarnálódik: kissé fád tapasztaltságban és nagyvonalú bölcsességben lekörözi a hajdani bosszúálló Titániát. Ahogy azt egy Mohácsi-előadástól el is várjuk, mindenkinek vannak megjegyezhető pillanatai: az egyszer csak négykezű püspökké váló Balogh Jánostól (Nicu, a szereleméhes önkéntes adóellenőr) a Tapsi Hapsi-jelmezben zsűriző Jámbor Nándoron át a semmire nem emlékező szerencsétlen Avram Calinescuig – Szabó Róbert Endre –, szerepköre szerint zsűritag és vőlegény. Az álarcosbáli pincérszerepet időközben a frissen a szombathelyi társulathoz szerződött Némedi Árpád vette át: gazdag, pontos és virtuóz alakítás.

Az utóbbi években a szombathelyi Mohácsi-rendezések világában egyre inkább kitapinthatóvá vált a keserűség. A legerőteljesebben talán a 2019-es Liliomfi-előadásban, a címszerepben Lábodi Ádámmal: mintha „még egyszer hátulról” láthattuk volna a kedvesnek, játékosnak hitt régi történetet, amelyet ezúttal nem egyszerűen a fölösleges „máztól” szabadítottak meg a Mohácsi testvérek, hanem  cinizmusközeli kiábrándultsággal mutatták föl benne és általa a minden szépségtől és jóra törekvéstől megfosztott, manipulatív technikákkal túlélésre játszó (színész)létet.

Innen nézve különösen megindító, amikor a Farsang-fináléban Lábodi Ádám – Pompon, a nagy kergetőzésbe a (egy) megcsalt szerető jogcímén beszálló profi mesterkém, vagy valaki más – Elvis-jelmezben énekelni kezd (nem tévedés: itt és most igenis ő a Király). Előbb a második felvonás végén viszi a prímet az ereszd el a hajamat kórusban, aztán a harmadik felvonás búcsújelenetében – valóságok határán – visszatér az a másik, az a szomorkás, csöndes, elringató, szemérmesen szép, rezignált dúdolás-zümmögés, amely Nae és Didina szakítás-jelenetét festi alá: „Minden, ami taszít, és nyilván, ami ragaszt, az ellopott ország és a tűzforró tavasz, a nyár, az ősz, a tél, mind az évszakok, és a szemed (…), a Teremtés a gyomromban remeg, ó a szemed”. Most nincs kirobbanó, nagy Mohácsi-finálé. Most ez van.

 

Mi? Ion Luca Caragiale után és helyett a Mohácsi testvérek: Farsang avagy ez is mekkora egy tahó!

Hol? Weöres Sándor Színház, Szombathely

Kik? Rendező: Mohácsi János. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmeztervező: Remete Kriszta. Zeneszerző: Kovács Márton. Szereplők: Kocsis Pál (Nae Girimea, borbély és felcsertulajdonos), Róbert Gábor (Iordache, borbélysegéd), Endrődy Krisztián (Traian Trahanache, csendőr altokmányos), Alberti Zsófi (Mica Razachescu), Lábodi Ádám (Iancu Pompon, mesterkém), Antal D. Csaba (Mache Razachescu, filmesztéta, Mica férje, filmesztéta), Herman Flóra (Didina Trahanache, Traian felesége), Balogh János (Nicu, önkéntes adóellenőr), Vlahovics Edit (Elena, a zsűri elnöke), Szabó Róbert Endre (Avram Calinescu, zsűritag és vőlegény), Dunai Júlia (Silva Cocos, zsűritag és menyasszony), Jámbor Nándor (Florin, zsűritag), Hajdu Péter István (Zaharia, zsűritag), Némedi Árpád (Pincér), Kovács Márton (Marcello, zenész), Móser Ádám (Adamo, zenész)

Facebook Comments