Ha zsidó színház hazai előzményeit keressük, nem sok sikerrel járunk. Egyetlen adatunk van a Tanácsköztársaság idejéről: „Budapest Főváros Népbiztossága bemutatja Csók György Géza kérvényét, amelyben zsidó nyelvű [sic!] színház engedélyezését kéri. A VIII/1. ügyosztály rámutat arra, hogy a folyamodvány 37 aláírójának túlnyomó többsége burzsoá származású. A maga részéről nem ért egyet a kezdeményezéssel […].”[1]

A beadvány aláírójáról csak annyit tudunk, hogy 1887-ben született Szabadkán, és 1911-ben a budapesti lakcímjegyzék szerint a Dohány utca 80-ban lakott. Színházi titkárként és színházvezetőként is emlegették a napilapok. Arról azonban vannak szórványos adatok, hogy zsidó társulatok megfordultak Budapesten. Az asszimiláció lázában élő pesti polgárok idegenkedéssel szemlélték az orfeumok jiddis nyelven előadott jeleneteit. Ágai Adolf Pestről – Budapestre című művében így írt: „Kapós száma a műsornak a zsidó tréfa. Különös! Amíg magyar nyelven figurázzák ki izraelita honfitársunkat színen, írásban vagy rajzban: nagy az ő panasza. De mikor abban a bizonyos Szerecsen utcai vagy »ingvári« (olvasd ungvári) lengyelzsidós beszédben, táncban s tagfintorokban kerül elibéje: nagyokat tud mulatni rajta.”[2] Nem kétséges, ez a Révay utcai Folies Caprices műsorának kritikája. Ebben a műintézetben szerepelt a legendás páros: Rott Sándor és Steinhardt Géza. De nézzük, hogyan folytatódik a beszámoló: „Annál nagyobb hatással jár, amit a gácsországi klezmerek és truffatorék hoztak át a határon. Tartalomra, formára némelyike művészetszámba megy.”[3]

Donáth Ede: Szulamit, r.: Gál Dezső (Goldmark Terem, 1941). Balra Szendrő Mária (Szulamit), Bálint Béla (Monoah) és Bencze Miklós (Áron). Fotó: Diskay Sándor

Ágai teljes írása eredetileg 1890-ben jelent meg A Hét című hetilapban. Érdemes idézni azt a részletét, melyet a tizenhét évvel később megjelent könyvéből a szerző kihagyott: „Van soron egy négyfelvonásos darabjok, melynek jellem-, alak-, s helyzetföstése a hivatott író kezét vallja. Csakhogy megértéséhez tudomány kell ám. A dialektus nehézségeit növelik a gemáráh furfangjai. Ezekre, valamint a szertartások, szokások s egyéb intimus vonatkozások ismerete nélkül, rá nem tér a hallgató.”[4] Ez a színházi forma csak lassan tűnt el a kínálatból. A Pesti Futár című lap 1908-ban Littmann Pepi produkciójáról így tudósított: „Az asszony elkezd énekelni. Feltűnően erős, majdnem férfias hangja van, hajlékony, meleg, roppant gazdag és teljesen műveletlen. […] Hogy mit énekel, azt csak az ortodoxok értik, mert sötét zsidó–német zsargon a nótái szövege.”[5]

Az újságíró a Népszínház utcai Wertheimer mulatóban megnézte a műsor további részét, a Szent áldozat című színdarabot: „Se forgószínpad, se világítási effektusok, se kosztüm, se díszlet, se semmi, de ide jöjjenek el a színházigazgatók és minden rendű és rangú népek, nézni, figyelni, tanulni, mert a Wertheimer primitív hely, büdös is egy kicsit, de másfél órán át valami olyasmit produkálnak benne, ami a művészethez hasonlít.”[6] Ám ez a színjátéktípus nem honosodott meg hazánkban. Halász Tamás meg is jegyezte a témával foglalkozó úttörő tanulmányában: „A jiddis színháznak Magyarországon csak fordításban jelentek meg egyes alkotásai. Nem léteztek a zsargonnak olyan népes fellegvárai, amelyek anyagilag és társadalmilag alapot adtak volna egy jiddis társulat, vagy akár egy színház számára.”[7]

Zsidó színház megalapításának lehetőségéről 1920-ban Az Ojság című élclap cikkezett, hogy az antiszemita közhangulatot nevetségessé tegye: „A zsidó egyetemmel együtt zsidó színházat is fognak felállítani Budapesten, melynek a zsidó faji érzés ápolása és Budapest zsidó kultúrájának fejlesztése lesz a feladata. […] A színház neve Zsidó Nemzetietlen Színház lesz.”[8] A paródia hátteréhez tartozik, hogy ekkoriban üldözték el Beregi Oszkárt a Nemzeti Színházból s Magyarországról. Bár semmi alapja sem volt a szélsőjobboldali sajtó vádjainak, a fajvédők ezt követően a színészt zsidó nacionalista provokátorként tartották számon. Beregit, amikor végre egy évtizeddel később hazatérhetett, bűzbombák fogadták a színpadon; 1940-től kezdve pedig kizárólag az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület Művészakciójának előadásain, a Wesselényi utcában lévő Goldmark teremben léphetett fel – azaz a jogfosztó zsidótörvények kényszeréből született első budapesti zsidó társulatban. „Az előadások csak zártkörűek lehetnek, amiken csak az úgynevezett bérlőközönség vehet részt. […] Az előadásokat kizárólag zsidó közönség látogathatja” – emlékezett Bálint Lajos, az akció művészeti vezetője.[9]

Az OMIKE Művészakció történetéről Bálint Lajosnak, Horák Magdának és Füzesi Róbertnek köszönhetően több összefoglalás született, melyek elsősorban a társulat összetételét mutatták be, és a színpadi bemutatókat állították a középpontba. Hiányzott viszont egy teljességre törekvő, komplex kutatás, mely meghatározza, hogy kik vettek részt a Művészakció estjein, hány bemutatót rendeztek, milyen volt a látogatottság. Az adatok összegyűjtésén túl fontos volt végre az 1909-től 1950-ig fennálló Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület történetét összegezni, s feltárni a társadalomtörténeti és politikai összefüggéseket. Ezt a hatalmas, évekig tartó munkát Harsányi László végezte el, aki elemzésének eredményeit az omike.hu címen indított honlapon és A fényből a sötétbe című kötetében adta közre.[10]

Harsányi László a Művészakció történetének alapos feldolgozása mellett nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy bemutassa a zsidótörvényekhez, illetve a Színház- és Filmművészeti Kamara megalakításáig vezető utat. Kiemelte, hogy már az 1939. évi IV. törvénycikk, mely a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozását szabályozta, a színházban a numerus nullus megoldást vezette be, hiszen kimondták, hogy „zsidó nem lehet színház igazgatója, művészeti titkára, dramaturgja vagy bármily névvel megjelölt oly alkalmazottja, aki a színház szellemi vagy művészeti irányát megszabja”.[11] De a színészek sem jártak sokkal jobban. A színészkamarának ugyan lehetett hat százaléknyi zsidó tagja, ám a színházi produkciókban legfeljebb két zsidó közreműködőt engedélyeztek.

A rendelkezések nem csak az izraelita vallású művészeket érintették. A Goldmark teremben azonban azok, akik más felekezethez tartoztak, nem működhettek. Bár a hatalom mindent megtett, hogy gettószínházba zárja a kirekesztett alkotókat, az OMIKE Művészakció mégis jelentős vállalkozássá vált. Elnémított zsidó szerzők – Pap Károly, Bálint Lajos, Szabolcsi Lajos, Boross Elemér – ősbemutatóira került sor; az operaelőadásaikról pedig az a hír járta, hogy a legjobbak Budapesten.

Sajnos a vidéken élők nem élvezhették a színházi esték varázslatos világát, egyedül Kolozsváron játszott – Kemény János báró támogatásával – 1941-től 1944-ig Concordia néven zsidó színház.[12]

Harsányi László összegzése szerint az OMIKE Művészakciója „nagyon fontos kezdeményezés volt, hiszen alig találunk példát arra – főként Magyarországon –, hogy a jogfosztás, az üldöztetés, a politikai elnyomás közepette egy közösség éveken keresztül képes legyen önerejéből fenntartani egy ilyen jelentős kulturális missziót.” A szerző még azt is kiemeli, hogy a színház „fenntartotta a közösség jelentős részének reményeit, identitását, és ezen keresztül az egész magyar nemzeti kultúra egy részének működőképességét, továbbélési lehetőségét.”[13]

S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a Művészakció résztvevői közül többen meghatározó szerepet játszottak az újrainduló színházi életben. Igaz, hogy pályájuknak erre a szakaszára, különösen 1949 után, nem szívesen hivatkoztak. Ennek okait azonban egy újabb kutatásnak kell feltárnia.

 

 

[1] MÁLYUSZNÉ CSÁSZÁR Edit, A Magyar Tanácsköztársaság színügyi iratai az Országos Levéltárban, Színháztörténeti füzetek 25 (Budapest: Színháztudományi és Filmtudományi Intézet – Országos Színháztörténeti Múzeum, 1959), 12.
[2] PORZÓ (ÁGAI Adolf), Utazás Pestről – Budapestre, 1843–1907. Rajzok és emlékek a magyar főváros utolsó 65 esztendejéből, második kiadás (Budapest: Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, 1909), 408.
[3] Uo.
[4] ÁGAI Adolf, „Budapest chez nuit”, in A Hét, politikai és irodalmi szemle, 1890–1899, válogatta és sajtó alá rendezte FÁBRI Anna, STEINERT Ágota (Budapest: Magvető, 1978), 38–39.
[5] Pesti Futár, 1908, 23. sz., 13–14.
[6] Uo., 14.
[7] HALÁSZ Tamás, „A purimspíltől Thália szentélyéig”, Magyar Zsidó Szemle, Új folyam, 6–7. sz. (2009–2010): 202.
[8] Az Ojság, 1920. szeptember 25., 5.
[9] BÁLINT Lajos, „Az üldözöttek színháza. A kezdet”, Új Élet 14, 1. sz. (1972): 4.
[10] HARSÁNYI László, A fényből a sötétbe. Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület évtizedei 1909–1950, Budapest: Napvilág Kiadó, 2019.
[11] Uo., 180.
[12] LŐWY Dániel, „A kolozsvári Concordia zsidó színház története”, Múlt és Jövő 61, 1. sz. (2000): 75–79.
[13] HARSÁNYI L., A fényből a sötétbe…, 309.

Facebook Comments