Esszémben két oldalról közelítek a színház és fenntarthatóság témájához: a hiány narratívája helyett a bőség, a „van” narratíváját választom, és (olykor csekély mennyiségűnek tűnő) példákon keresztül megnézem, hogy környékünkön a színházak és az előadóművészek milyen infrastrukturális és/vagy művészi lépéseket tettek már azon az úton, hogy „zöldebbé” váljanak; illetve megvizsgálom, hogy a digitális média korszakában hogyan működhet kulturális és társadalmi influenszerként a színész és a színház.

Az IETM „Éghajlat-politika és előadó-művészetek”[1] elnevezésű digitális találkozóján tavaly decemberben Ben Twist egykori színházrendező és producer, a Creative Carbon Scotland (CCS) igazgatója arról beszélt, hogy a szakmában rendszerszintű változásra van szükség a fenntarthatóság érdekében; ezt a változást azonban úgy kell előidézni, hogy lehetőleg ne nehezedjen nyomás sem az egyénre, sem a szervezetekre, és ne érződjön az áldozathozatal terhe sem. A CCS a kultúra és a szórakoztatóipar aktorainak segít a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésében és az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásban, célkitűzése, hogy a kulturális szférát egyfajta „klímainfluenszerré” nemesítse. Az online konferencián hasonlóan proaktív gondolatait osztotta meg Ganga Shreedhar is, a London School of Economics viselkedéstudományra szakosodott tanársegédje, aki a kreatív történetmesélés és a környezetvédelemért való kollektív cselekvés összeköttetéseit vizsgálta. Shreedhar szerint az előadó-művészetek pozitív módon befolyásolhatják a közönséget a storytelling és a közös narratívateremtés eszközeivel: az előadások meg tudják mutatni a nézőnek azt, hogy a változás (a környezet védelméért) már elkezdődött, mert léteznek olyan emberek, akik képesek voltak változtatni saját életükön. A szakember megjegyzi, hogy legtöbben általában ódzkodnak a változástól, amennyiben azt érzik, egyedül vannak, rajtuk kívül senki semmit sem tesz. Az erős, jól felépített, a közösségi szellemre ható történetek azonban a tudományos álláspontot is képesek közelebb vinni a nézőhöz, és érthetővé, átláthatóbbá fordítják az (öko)szisztémák kusza, komplex viszonyrendszerét.

A beszélgetéssorozat alapvetően a megoldásorientált párbeszédet, a jó tanácsok helyett a cselekvés gyakorlati szempontját részesítette előnyben, és olyan hívószavak és kulcsfogalmak köré szerveződött, mint alkalmazkodás, személyes és művészi választások, az éghajlatváltozás enyhítése, interszekcionális cselekvés, összekötöttség (interconnectedness), természetközeli közösségek, női ágensek, művészi befolyás és ráhatás, valamint a katarzis politikai és egyesítő szerepe.

A fentiekből ihletődve esszémben két oldalról közelítek a színház és fenntarthatóság témájához: a hiány narratívája helyett a bőség, a „van” narratíváját választom, és (olykor csekély mennyiségűnek tűnő) példákon keresztül megnézem, hogy környékünkön a színházak és az előadóművészek milyen infrastrukturális és/vagy művészi lépéseket tettek már azon az úton, hogy „zöldebbé” váljanak; illetve megvizsgálom, hogy a digitális média korszakában hogyan működhet kulturális és társadalmi influenszerként a színész és a színház. Célom távolról sem az, hogy rózsaszín képet fessek a magyar kőszínházak klímatudatos működéséről, és annak kapcsán sincsenek illúzióim, hogy az össztársadalomra milyen mértékben tud hatni egy progresszív, netán aktivista beállítottságú (előadó)művész vagy előadás. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a cinizmuson és a klímaszorongáson segíthet, ha figyelmünket az előadó-művészet és -művészek látványos megnyilvánulásaira irányítjuk, azokból merítve inspirációt, hogy mi magunk is inkább a cselekvés, mintsem a panaszkodás felé vegyük az irányt. Keresztmetszetem szubjektív, utakat és lehetőségeket villant fel izgalmasnak tűnő kezdeményezésekből.

2019-ben a Játéktér téli lapszámában, a Talált kép rovatban jelent meg egy fényképpel ellátott rövid szöveg Sándor Anna, a Csíki Játékszín színésznője tollából[2] az öltözőkben számottevő mennyiségben elhasznált sminklemosó párnák lecseréléséről: „Törleszteni kell valahogy a természetnek. Ennek legkézenfekvőbb módja, hogy ne szemeteljek, vagy legalábbis próbáljam minimalizálni a szemétmennyiséget, amit magam után hagyok. Nemcsak otthon, hanem a színházban is, hiszen attól, hogy a sminklemosó vagy bármi más nem az én kukámban, hanem a színházéban landol, még az én szemetemnek számít.”[3] A társulatból azóta már jó páran nem élnek az egyszer használatos sminklemosó alkalmatosságokkal, és helyettük a színház „öltöztető-fodrász-mindenes” munkatársának köszönhetően mosható textilkorongokat használnak. Az online térbe került bejegyzés viszonylag nagy népszerűségnek örvendett, aztán nem sokkal később megérkezett a világjárvány.

Azért is érdemes lenne szorgalmazni a hasonló, környezetkímélő rutinok mielőbbi beiktatását a színházakban, mert például a Covid okozta maszkhulladék világszerte negatív irányba billentette a zero waste mérleget. 2020 nyarán, a műanyagmentes július idején naponta több ezer tonnányi arcmaszkot dobtunk el, a BBC számításai szerint pedig nagyjából 129 milliárd maszkkal és 65 milliárd gumikesztyűvel szennyezzük a környezetet egy hónap alatt.[4] Az oltáskampányoknak köszönhetően idén nyáron talán már kevésbé ijesztő számokat fog mutatni a számláló, de a járulékos hulladékaink mennyisége a stressz és a korlátozások okozta állandó maradhat.

Amikor 2019 nyarán Kolozsváron cikket írtam a műanyagmentes július kihívásról, örömömre a válaszadók között három színházközeli ember, két színésznő és egy színházkritikus is volt (bár utóbbi nem így hivatkozott magára).[5] Apró dolognak tűnik ez a siker, mert a romániai magyar közéletben igen kevés celebstátuszú színészt ismerünk, azonban az egyes városok közösségein belül ez a foglalkozás mind a napig kiemelt pozíciónak örvend. Ha egy sepsiszentgyörgyi és egy kolozsvári színész egyszerre beszél a sajtóban arról, hogy kipróbálja a műanyagmentes életet, vagy legalábbis törekszik a hulladékcsökkentésre, esélyes, hogy több olvasó kap kedvet a kísérletezésre, mint ha egy geológus nyilatkozna. A színész szakmájának társadalmi megítélésére és a közösségben betöltött (változó) szerepeire most nincs idő hosszasan kitérni, de a még mindig divatos, bár okkal támadott influenszer-jelenségben rejlő színészi potenciált azért egy pillanatra érdemes felvillantani.

Kényes terepen mozgunk, egyrészt azért, mert általánosságban nem beszélhetünk a magyar színészek, táncosok és egyéb előadóművészek sokakat befolyásoló szokásairól, és az sem egyértelmű, hogy ki milyen módon mozgósítja rajongóinak, tisztelőinek, követőinek táborát. Az azonban megállapítható, és ez a jelenség a pandémia óta növekvő tendenciát mutat, hogy a fiatal színész- és előadóművész-generációk munkafelületként is használják a közösségi oldalakat. Ezeken a javarészt vizuális anyagokat egybegyűjtő (kép, videó, multimédia) platformokon az állandó, következetes jelenlét (előadásfotók, shootingok, teaserek, storyk, self-tape-ek stb. által) kulcsfontosságú lehet a szakmai kapcsolatok ápolásában és az új munkalehetőségek feltárásában egyaránt. Az a színész, performer, táncos, akinek az arcát (testét, mozgását) gyakrabban látják a kollégák, nagyobb eséllyel indulhat castingokon, projektalapú munkáknál, összművészeti együttműködésekben. Aki pedig a közösségi felületeit szakmai célokon túl életviteli tartalommal is feltölti, bizonyos értelemben már influenszerként van jelen, vagy legalábbis erős jelzést ad arról, hogy emberként és művészként milyen értékek szerint rendezi a mindennapi életét. Hogy ki milyen ügy vagy üzenet mellett köteleződik el, az már más kérdés, azonban az upcycling, a recycling és a zero waste életmód magas szintű kreativitást igénylő kihívása, úgy tűnik, sok alkotó ember számára lett szimpatikus.

Sikeresek szoktak lenni azok kezdeményezések is, amelyekkel a (kő)színházak valamilyen módon párbeszédre szólítják, bevonják a közösséget, akár a létrejövő előadások, akár a színház arculatának építése végett. A városi színházak leggyakrabban a kellék- és díszletgyűjtéshez szokták kérni a helyiek segítségét, és ezzel nemcsak a fölösleges gyártással járó költségeket és szemetet spórolják meg, hanem a nézőkkel is organikusabb viszonyt létesítenek, ami túlmutat a közösségi média görcsös elérésfixációján. Az, hogy egy színház (és marketingosztálya) miként használja nyilvános oldalait, csatornáit, sokat elmond arról, hogy a vezetőség hová pozicionálja a városban és tágabb értelemben a kultúrában az intézményt, illetve a művész személyzetet. A hagyományos ünnepek és különböző jótékonykodási akciók mellett a környezettudatosság mint közösségformáló erő Romániában viszonylag még gyerekcipőben jár, de vannak biztató jelek: idén például a Föld napja alkalmából a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház hangosítás és fény nélkül játszott egy előadást,[6] a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának munkatársai pedig nyilvános folyótisztítási akcióban vettek részt.[7]

A zöld(ebb)re váltást olykor külső tényezők is motiválják. Vegyük például a Radnóti Színház kiadványát, amelynek legfrissebb, negyedik száma már csak digitális formátumban jelent meg, de az átállásnak nem pusztán a környezettudatosság az oka: a pandémiás szabályozások a vírus terjedésének kiküszöbölése érdekében zárt helyeken betiltották a papíralapú szóróanyagokat. Ahogy Kováts Adél fogalmaz, „ez már a Gutenberg-galaxis utáni világ”, hulladéktermelés szempontjából viszont szerencsésnek is értelmezhetjük ezt a változást. Korántsem a művészi értékű magazinok, színházi albumok kiiktatását szorgalmazzuk; abban viszont megegyezhetünk, hogy az ezres példányszámban kinyomtatott színlapok, évadismertetők, havi programok inkább emlékeztetnek alomra, mint becses, igényes könyvtárra, műgyűjteményre. Ha a járvány előtti időkben bizonyos szakmai találkozókon még nívós protokollanyagnak számítottak a vaskos, ám javarészt öncélú kiadványok és a külön borítékba csomagolt jegyek, az új időszámításban talán ezek a szokások is felülvizsgálatra kerülnek, hogy mennyire szükségesek (és elegánsak). A Radnóti Magazin digitális fordulata azért is üdvözlendő, mert az online formátum bármikor bővíthető. Arról nem is beszélve, hogy ezáltal nem csupán a fővárosi nézők, hanem minden érdeklődő hozzáférhet a kiadványhoz, és ez a kultúra demokratizálását eredményezi. A magazin eddigi kiadásainak elérhetővé tétele ugyancsak az inkluzivitás felé mutat anélkül, hogy meddő vitát nyitna a papíralapú kontra virtuális kommunikáció kérdésben.

Analógiás viszonyt is felfedezhetünk aközött, hogy (gazdasági értelemben) a „centrumban” és a „periférián” alkotó művészcsoportok milyen témákhoz nyúlnak, bár ez a fajta szétválasztás legtöbbször eleve rövidre zárja a beszélgetést, így most én is tartózkodnék ettől. Az aktivista művészet nem eladható, és egy kőszínháznak nemcsak az enyhülésre vágyó néző, hanem a fenntartó felé is kötelességei vannak. A társadalmi felelősségvállalás kérdését nem egyszerűsíthetjük le annyira, hogy azt mondjuk, a magyar színházi szakmában csak a független alkotók foglalkoznak ökológiai témákkal (Marosvásárhelyen rég nem hallott húrokat pengetett például Keresztes Attila rendezésében Ibsen ökodarabja, A nép ellensége), a gyakorlat viszont azt mutatja, hogy szabadabban, bátrabban, szókimondóbban és több kockázatot vállalva jelenik meg ez a téma az alternatív projektekben.

A Universal Pleasure Factory alkotócsapat Trash Songs elnevezésű audiovizuális installációja a kolozsvári Someș Delivery érzékenyítő programsorozatában többször szerepelt.[8] A Someș Delivery egy független, közösségaktiváló, környezettudatos eseménysorozat, amely helyi alkotók részvételével a Szamos szennyezettségére irányítja a figyelmet, azzal a céllal, hogy tudatosítsa a lakosságban, hogy a folyó a város élő része, és bizony tisztításra szorul. A Trash Songs alkotói többnyire színházcsinálással foglalkoznak, illetve zenészek, az installáció is az összművészeti performansz, nem a színházi formanyelv felé mutat. A folyótisztítás és a szemétgyűjtés, az upcycling, valamint a lokális közösségi összetartás élményeinek keresztmetszetében az előadott dalok többek között az urbánus környezet okozta klímaszorongást, az egyéni cselekvést és tehetetlenséget, a pénzügyeket és a mindenütt jelenlévő műanyagot tematizálják.[9]

A PLACCC Fesztivál tavalyi kiadásának fókuszában is a közterek és az előadó-művészetek kapcsolata, a public art állt, a Wa(l)king the city – Művészek és séták elnevezésű művészrezidencia viszont jelentéstöbbletet kapott a korlátozások miatti, eddig sosem látott változások miatt. Nemcsak színházterem nem volt, ahova be lehetett volna ülni alternatívaként, hanem Budapest utcái is üresebben álltak, akik pedig meditatív sétákba fogtak a karanténidőszak alatt, (világszerte) tapasztalhatták lakóhelyeik új, élő, lélegző és lüktető térélményét. A PLACCC ideje alatt az élő kapcsolással közvetített és/vagy élőben is követhető rövid performanszok hozták mozgásba és ébresztették fel a főváros változatos tereit.[10] Bár a fesztivál már évek óta tesz azért, hogy a köztéri művészetet népszerűsítse, talán mégis most lehetett – szélesebb körben is – a legegyértelműbb: színház bárhol elképzelhető, szegény színház még annál is inkább. Ha a neoavantgárd szempontjából nem is feltétlenül, de a fenntarthatóság okán mindenképpen releváns szakmai színfolt a köztéri művészet az előadó-művészeti palettán. A PLACCC-performanszok ötletgazdagsága, adalékoktól mentesített minimalizmusa egy európai főváros élhetőségére és élhetetlenségére is reflektált.

Left behind, kor.: Horváth Brigitta. Fotók: Philippe Roulaud

Nemzetközi vonalon bejáratottabbak azok a színházi és előadó-művészeti akciók, amelyek a klímakatasztrófa, a művészeti aktivizmus és a közösségformálás vonzatában születnek, és válnak az interdiszciplináris diskurzus részévé, akár gyakorlati, akár elméleti szinten. A HowlRound színháztudományi platformon öt éven át frissült a Theater in the Age of Climate Crisis esszérovat, amely Chantal Bilodeau drámaíró, fordító kezdeményezésében közel hetven megszólaló hozzájárulásával, interszekcionális szemléletével a téma legégetőbb kérdéseit tárgyalta.[11] Bilodeau drámaírási szándékkal ellátogatott egy észak-kanadai őslakos területre, ahol a klímaváltozás a helyiekre gyakorolt intenzív hatásával szembesülve rá kellett jönnie, hogy mindaddig bevált dramaturgiai módszerei némelyike, így az egy nézőpontúság a problémák komplexitásából fakadóan nem állja meg a helyét. Legelső, vitaindító esszéjében[12] az új dramaturgiák keresésére, az érzelmi bekapcsolódás szükségességére, a többszólamúságra, a nonfiktív forrásokra és a poszthumán szemléletmód érvényességére fekteti a hangsúlyt. Szerinte a kinyilatkoztatás helyett a kérdésfelvetés válik elsődlegessé a kortárs (előadó-)művészetekben, és az alkotásnak (mind eredményének, mind folyamatának) nem szólnia kell a klímaváltozásról, hanem meg kell testesítenie azt. Mivel megoldatlan, élő és valós problémával szembesülünk a klímakatasztrófa kapcsán, az eddigi bevált esztétikák érvényüket vesztik, jelzi Bilodeau, az új tudatosság pedig új struktúrát kell létrehozzon. A szerző számára vitán felüli, hogy a kulturális aktoroknak kiemelt szerepe és felelőssége, hogy szembenézzenek és „dolgozzanak” a klímakatasztrófával.

Aki jobban meg szeretné ismerni a világszínházi paletta ökotematikájú előadásait és a kapcsolódó kortárs dramaturgiákat, az nagy örömet fog lelni Lisa Woynarski Ecodramaturgies. Theatre, Performance and Climate Change című, 2020-ban megjelent kézikönyvében.[13] Európai, amerikai és őslakos alkotók munkáinak bemutatásával a szerző olyan fogalmakat jár körbe, mint a bioperfomativitás, az antropocén elleni performansz, az interszekcionális, függetlenített (decolonised) és testökológia. A könyv a klímakatasztrófa valóságát nagyobb rendszerek összefüggésébe helyezve külön tematizálja a nők és a marginalizált csoportok vezette művészeti és társadalmi kezdeményezéseket.

Példáim egy már létező diskurzus kiemelt mozzanatai, és túlmutatnak a színháztudomány határain. Magyarországi viszonylatban érdemes figyelemmel követni a Művészek a klímatudatosságért csapatának munkáját: itt performerek, színészek, táncosok, írók, költők, filmesek tesznek azért, hogy tekintélyükkel, nemzetközi kapcsolataikat kamatoztatva, erőszakmentesen hassanak a közbeszédre.[14] Művészeti területtől függetlenül, azoknak szorításán túllendülve, az ő munkásságukban látni egy olyan nyitottságot, amihez határokon innen és túl érdemes lehet kapcsolódni mindazoknak, akik alkotóként, magyarul szeretnének tenni a környezetvédelemért.

[1] Natalia SKOLCZYLAS, Climate Action and the Performing Arts. Report from the IETM Galway Satellite Meeting, 2–3 December 2020, hozzáférés: 2021.05.21.
[2] A színésznő azóta felvette férje, Kányádi Szilárd nevét, és Kányádi Annaként játszik, jelenleg a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház társulatának tagja.
[3] SÁNDOR Anna, „A színház szemete az én szemetem”, Játéktér 8, 4. sz. (2019).
[4] VIG Emese, „Műanyagmentes július: több ezer tonna maszkot dobunk el naponta”.
[5] KOVÁCS Bea, „Műanyagmentes július Erdélyben is: a kihívás kihívásairól”.
[6] A „plakátot” lásd a színház Facebook-oldalán a 2021. április 19-i bejegyzésben.
[7] Lásd a társulat Facebook-oldalán a 2021. április 18-i bejegyzést.
[8] A projekt részletes leírása megtalálható a csapat honlapján: https://universalpleasurefactory.com/2017/06/17/trash-songs/.
[9] Három offline installáció után a pandémia alatt, 2020-ban a Trash Songs az internetre költözött, a koncert visszanézhető és a dalszövegek elérhetők itt: https://universalpleasurefactory.com/2020/10/19/trash-songs-revisited-translated-lyrics/.
[10] A performanszok visszanézhetők a fesztivál honlapján: https://placcc.hu/.
[11] Az esszésorozat 2020 áprilisában frissült utoljára, angolul teljes egészében olvasható a HowlRound honlapján: https://howlround.com/series/theatre-age-climate-change-0.
[12] Chantal BILADEAU, „In Search of a New Aesthetic”.
[13] Lisa WOYNARSKI, Ecodramaturgies. Theatre, Performance and Climate Change, New Dramaturgies, Palgrave Macmillan, 2020.
[14] A projektet Áfra János és Závada Péter indította el, hogy magyar művészek közreműködésével minél szélesebb körben hívják fel a figyelmet a közelgő ökológiai katasztrófával kapcsolatos felelősségvállalás fontosságára. (A csapat Facebook-oldalának leírása)

Facebook Comments