A Gólem Színház honlapján olvasható bemutatkozó szerint a Gólem elsősorban színház, másodsorban zsidó, harmadsorban budapesti. „A Gólem a zsidóság sok ezer éves hagyományát és kultúráját tekinti alapnak, mindezek mellett tisztában van azzal, hogy Európában, Magyarországon, Budapesten kell teljesítenie kulturális misszióját. […] A Gólem a közösségi színházakkal ellentétben a teljes magyar színházba járó közönséghez szól. Éppen ezért a héber, jiddis, angol, francia vagy bármely más idegen nyelven írt darabokat magyarul mutatja be.”

Azért is idézem e sorokat, mert magam – noha egy évtizede rendszeresen nézem a társulat előadásait – soha nem gondolkoztam el azon, mit kell(ene) elvárnom egy budapesti zsidó színháztól. Már azon túl, amit az összes többi színháztól elvárok. Az is tudható persze, hogy a Gólem nemcsak színház: van stúdiója, vannak növendékei, foglalkozik könyvterjesztéssel, fordításokkal, sőt, a honlap tanúsága szerint gasztronómiával is, a társulat vezetője, Borgula András pedig a közéletben is aktív. Annak feltérképezésre azonban, hogy milyen szerepet játszik a Gólem a budapesti kulturális-társadalmi közegben, illetve a zsidó közösségben, nem érzem hivatottnak, illetve kompetensnek magam. A Gólemet csak a színházi tevékenysége felől tudom megítélni, ami egyfelől egyszerűbb feladat, másfelől meg mégsem annyira az. És persze azért nem annyira egyszerű, mert a tevékenységének megítélése nem választható el a társulat által vállalt „kulturális missziótól”.

Lefitymálva, r.: Borgula András. A képen Bánki Gergely. Fotó: Garamvári Gábor

A Gólem Színház bemutatóinak két közös pontja van. Egyfelől klasszikusan szöveg- és színészközpontú előadások, másfelől valamennyit a társulat művészeti vezetője, Borgula András rendezi (leszámítva egyetlen, gyerekeknek készített produkciót). Ebben első látásra van némi ellentmondás, hiszen a művészeti vezető akkor szokta ennyire meghatározni rendezőként saját társulatának munkáját, ha teljesen egyedi, sajátos színházi nyelven megszólaló bemutatókat hoz létre. A vendégrendezők teljes hiánya még a független szférában is ritkaság – ha a professzionális színészeket foglalkoztató csapatokat vesszük számba, a Gólemen kívül talán csak a Pintér Béla és Társulatáról mondható el. Ám a PBEST esetében a társulat névadója nem pusztán rendezője, hanem írója és a legtöbb esetben (fő)szereplője is az összetéveszthetetlenül egyéni stílusú bemutatóknak, amiről a Gólem esetében nincs szó, hiszen Borgula András színészként egyáltalán nem, íróként is csak elvétve vesz részt a munkában, sajátos, egyéni rendezői stílust pedig az alapvetően játékmesteri felfogást igénylő produkciókban nem is lehet felmutatni. S ha e bemutatókat más rendezné – hasonló szereposztással és Borguláéhoz hasonló szakmai professzionalizmussal –, azok vélhetően nem sokban térnének el a most látható produkcióktól. De Borgula András nyilvánvalóan nem rendezőként, hanem színházcsinálóként határozza meg a társulat munkáját – vagyis minden alkalommal olyan szövegeket visz színre, amelyek nemcsak tematikailag, de formailag is megfelelnek a megvalósítani kívánt színházeszménynek. Amit nagyjából úgy lehet leírni, hogy olyan, alapvetően szórakoztató célú előadásokat látunk, amelyek azokról az aktuális életkérdésekről, problémákról beszélnek, amelyek többé-kevésbé érintik a zsidó közösséget, illetve általában a kisebbségi létet, identitást (identitáskeresést). Mindezt humorral, közérthetően, kevés szereplőt foglalkoztatva és a színészi erőre támaszkodva teszik. Ebből következően kortárs szövegek kerülnek színre (a héber, a jiddis irodalom klasszikusainak, félklasszikusainak színrevitele értelemszerűen távol áll a színház műsorpolitikájától – kortárs tartalmak ugyan ezekből is kiolvashatóak lennének, de a társulat bemutatóit jellemző ízlésvilágtól és színházi nyelvtől távolabb állnak).

Bár a honlap fent idézett sora azt sejteti, hogy a Gólem főként külföldi szerzők darabjait mutatja be, a valóságban jóval több kortárs hazai író munkája kerül a repertoárra. A leggyakrabban foglalkoztatott szerző Vinnai András, valamint a társulat dramaturgjaként is dolgozó Németh Virág, de az írók között olyan ismert alkotók is találhatók, mint Dragomán György, Kiss Judit Ágnes, Maros András, Nényei Pál, Szabó Borbála, Szálinger Balázs, Székely Csaba. (Ez nem azt jelenti, hogy ők valamennyien önálló darabot írtak a Gólemnek; néhányan közülük a kabarék társszerzőjeként jegyeznek egy-két jelenetet.) A kortárs vagy annak tekinthető külföldi alkotók, akiknek műveit Borgula András színre vitte – így a közelmúltban elhunyt izraeli Anat Gov, az idősebb nemzedékhez tartozó amerikai David Ives vagy a harmincas éveiben járó német Marianna Salzmann – más-más generációhoz tartoznak, és különböző nyelveken írnak, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez a diverzitás erősen érződik a szövegeken vagy az előadásokon. Különbség inkább a humorban van – minőségi és mennyiségi szempontból is. A kabarék természetesen harsányabbak, és annyiban eltérnek a saját műfajuk sztenderdjétől, hogy nem csupán egy témára fűzik fel a jeleneteket, hanem kapcsolatot is teremtenek azok között. Ez az első, nagy sikerű, ma is műsoron levő (és a Gólem szélesebb körű megismertetésében fontos szerepet játszó) kabaré, a Lefitymálva esetében a legnyilvánvalóbb, amelynek a rasszizmuson és a kényszeres politikai korrektségen egyaránt élcelődő jeleneteit az egyik szélsőségből a másikba csapódó főszereplő köti össze. A Kiválasztottak esetében a zsidók váratlan és rejtélyes eltűnésének alapötletére épülnek a színek, míg a Zs-kategóriában a különálló jelenetek közé két történet ékelődik: az egyikben egy zsidó gyökereihez visszatérő családapa próbál hasonló igényeket támasztani a famíliában, a másikban pedig a Megváltó jelenik meg különböző televíziós műsorokban. A hagyományosabb darabok általában kevés szereplőt mozgató, erősen párbeszédcentrikus művek. Vagyis a mondandó és a humor fő forrását, eszközét maguk a dialógusok jelentik. Ez szükségképpen relatíve statikus előadást eredményez – a rendező és a színészek feladata a szituációk dinamikusabbá, színesebbé formálása.

Borgula rendezőként érezhetően tisztában van a színre vitt szövegek értékeivel és problémáival. Legfőképpen azzal, hogy sikeres színrevitelükhöz elsősorban kiváló humorú és ritmusérzékű, de ízléssel komédiázó, karakteres színészekre van szükség. S noha a Gólemnek hivatalosan nincs társulata, kialakult a színházhoz kötődő színészek köre, amelyet eltérő alkatú, életkorú és színházi háttérrel rendelkező aktorok alkotnak. Az utóbbi években több bemutatóban is láthattuk például Bánki Gergelyt, Hay Annát, Huzella Júliát, Kálid Artúrt, Kerekes Viktóriát, Nagy Marit, Radnay Csillát, Schmied Zoltánt, Sipos Verát. A hozzájuk alkalmanként csatlakozó színészek között pedig többek közt Egri Mártát, Gryllus Dorkát, Kardos Róbertet, Katona Lászlót, Lukáts Andort, Tamási Zoltánt, Tasnádi Bencét. És a színészek a legtöbb esetben tényleg a legjobb formájukat hozzák: aprólékosan, pontosan építik fel és sajátos, egyéni színekkel dúsítják a szerepeket, ahol kell, precízen összeszikráztatják a dialógusokat, magabiztosan, de mértéket tartva aknázzák ki a jelenetek humorforrásait, s ahol lehet, ha csak néhány másodpercre is, de torkunkra forrasztják a nevetést. Nem állítom, hogy erre nagyon sokszor van módjuk, miként azt sem, hogy igazából elmélyíthetik, különlegessé tehetik a játszott figurákat, de ez nem meglepő, hiszen a kabaré nem az a műfaj, ahol erre szükség volna, a bemutatott kortárs darabok többsége pedig sztereotipikus figurákat szerepeltet példázatszerű vagy modelljellegű szituációkban, ahol a karakterek ábrázolásának mélységei szintén eleve behatároltak. Borgula erényei közé tartozik, hogy láthatóan ismeri e határokat, rendezőként nem kíván nem létező mélységeket belelátni a szövegekbe, ugyanakkor jó ritmusérzékkel és ökonomikusan viszi színre a választott darabokat (a Gólem legtöbb bemutatója egy felvonásból áll, de a kevés kétfelvonásos sem nyúlik hosszúra). És jó játékmesterként mindig precízen hozza helyzetbe a színészeket. Felróhatnám ugyan, hogy vizuális szempontból szegényesebbek az előadások, a díszleteket pár nappal a megnézés után el is felejti az ember, és emlékezetes képek sem igen maradnak meg a nézői emlékezetben, de e szövegek színrevitele többnyire nem is igényel különösebb vizuális érzékenységet. Az általam látott előadások között egyetlen olyan akadt csupán, amelynél magát a rendezést problematikusnak éreztem. Vinnai András kitűnő alapötletre épülő, szürreális darabja, a Pizza Kámikáze (amelyben az öngyilkosok haláluk után külön kis világban kötnek ki, ahol rajtuk kívül senki nincs, más élőlények sem) rendezői oldalról is több vizuális eredetiséget, geget kívánna – akkor talán nem érezném azt, hogy az alapötlet a remek poénok ellenére is kifullad egy idő után, maga a darab pedig változó érdekességű ötletek szilánkjaira esik szét. A többi szövegnek azonban alighanem az az ideális megjelenítési formája, ami a Gólem előadásaiban látható – annak oka pedig, hogy ezek hullámzó színvonalúak, és egyenetlenül tartják fenn a befogadói érdeklődést, magukban a darabokban keresendő. Az egyenetlenség legnyilvánvalóbb módon a kabarékban érződik – s hogy paradox módon ezeket érzem a leginkább átütő produkcióknak, az azzal is magyarázható, hogy a kabaré mint forma elbírja, hogy az egyes jelenetek ne egészen egyenletes színvonalon legyenek megírva. A Lefitymálva zárójelenetének tétovaságát például könnyen feledteti a korábbiak maróan ironikus, fekete humora (elsősorban az a dialógus, amelyben a nagyszerűen komédiázó Bánki Gergely fóbiáit kényszeres PC-szólamokkal takargató gázóra-leolvasója nem meri elmondani a zsidó házaspárnak, milyen céllal érkezett a lakásba). A Zs-kategória esetében pedig a sablonosabb, humortalanabb jeleneteket háttérbe szorítják az olyan találó, kiváló ritmusérzékkel felépített szcénák, mint a napjaink Magyarországán megjelenő Megváltó televíziós kalandjai (vagyis fellépése egy ellenzéki, illetve egy kormánypárti politikai műsorban, valamint egy show-ban).

Anyám mondta, r.: Borgula András. Balról jobbra: Kerekes Viktória, Huzella Júlia és Kiss Mari. Fotó: Jókúti György

Érdekes amúgy, hogy néha egy-egy szerep kiosztásával Borgula András – mintegy a törzsnézőkre kikacsintva – kapcsolatot teremt egyes előadások között: így a Zs-kategóriában a Megváltót játszó Kálid Artúr alakítja Anat Gov Jaj, istenem! című drámájában a pszichológusnőhöz beállító Istent. E darab egyike a legtipikusabb Gólem-bemutatóknak: a szellemes dialógusok és a két kiválóan felépített színészi alakítás (Kálid Artúr partnere Gryllus Dorka) ideig-óráig feledtetni tudják, hogy az ígéretes (nemcsak vicces, de izgalmas kifutási lehetőségeket is kínáló) alapötletből végül is igen keveset hoz ki a szerző. Láttam persze ennél jobb és gyengébb kortárs drámából készült Gólem-előadást is. Utóbbira jó példa David Ives Ismerős története, amely egy zsidó-nem zsidó pár kapcsolatának alakulásán keresztül próbálna kulturális és világnézeti különbségekről beszélni, de én – Radnay Csilla és Schmied Zoltán méltánylandó színészi igyekezete ellenére is – csak két megcsontosodottan önző ember kézenfekvő sztereotípiákkal ábrázolt konfliktusát látom. Lényegesen erősebb Marianna Salzmann Anyám mondta című drámája, amely ugyan szintén nem sablonoktól mentesen ütközteti egy család három különböző generációhoz tartozó nőtagjainak élethelyzetét és világnézetét, de a kliséket változatosabban, nem a kézenfekvő sémák mentén adagolja. Az előadást persze itt is a három főszereplő, Kis Mari, Kerekes Viktória és Huzella Júlia önmagában is erőteljes és finoman egymásra hangolt alakítása teszi formátumossá. Általában elmondható (a darabokról éppúgy, mint az előadásokról), hogy a közelmúlt közösségi traumáit és/vagy a jelen emberi drámáit humorban pácolják ugyan, de ez inkább ismerős, kedélyes, a tragédiák töménységét oldó szellemesség, mintsem sötét tónusú, harapós, provokatív, eltérő nézői reakciókat kiváltó humor. (Kivételt ez alól csak a kabarék legsikerültebb szcénái jelentenek.)

Sajátos színt képviselnek a repertoáron azok a bemutatók, amelyek a közelmúlt dokumentumainak felhasználásával készültek: az azonos című gyűjteményes könyvből, alapvetően interjúk és visszaemlékezések alapján Németh Virág és Borgula András által színpadra írt Szakácskönyv a túlélésért (amelynek premierjét stílusosan nem színpadon, hanem vendéglátó-ipari egységben, a Kőlevesben tartották, s amelyből most, a karantén idején új, képernyőre készült változat is született), illetve Németh Virág Szalonklára című darabja, amely Rotschild Klára életét fogalmazza színre (illetve monitorra, hiszen a bemutató néhány hónapja, a pandémia okozta veszélyhelyzet idején volt). E szövegekben ugyan töményebben jelennek meg a közelmúlt emberi drámái – a Szakácskönyv a túlélésért igazán szép, lírai tónusú jeleneteket is tartalmaz, Nagy Mari pedig bámulatosan lényegül át még kisgyerekké is –, de mindkettő vázlatosnak érződik, a tipikus sorsfordulatok egyikben sem tudnak igazán megrázóak lenni. A Szalonklára kiváló lehetőséget nyújt Sipos Verának, hogy egy karakteren belül különböző élethelyzetek sorát mutassa fel, s a színésznő él is e lehetőséggel, de az egész produkciónak mégis van némi gyorstalpaló jellege: mintha a szerző igyekezne sebesen kipipálni az elmúlt évtizedek valamennyi sorsfordító eseményét.

Ha arra akarnék válaszolni, mit lát a legtöbb esetben a Gólem színpadán (a Jurányiban, a Hatszín Teátrumban vagy alkalmi helyszíneken) a néző, azt mondanám, kiváló színészeket gördülékenyen lebonyolított, általában szellemes, ám ismert klisék mentén felépülő, a szellemi értelemben vett provokációt majd mindig mellőző, formailag konzervatív, klasszikusan „szószínházi” előadásokban. A néző feltehetően jól érzi magát, talán el-elgondolkodik a szereplők élethelyzetén, a felvetett kérdéseken, konfliktusokon – amelyeket az alkotók általában úgy fogalmaznak meg, hogy a zsidó közösséget érintő aktuális problémához kapcsolódva más kulturális kisebbségek hasonló problémáira is asszociáltassanak –, de felkavarni aligha fogják a látottak, és az sem valószínű, hogy az előadás sok-sok részlete hosszú ideig megmarad majd az emlékezetében. Hogy ez maximálisan kielégíti-e, vagy éppen hiányérzetet ébreszt benne, alapvetően saját befogadói elvárásainak függvénye. Ami engem illet, ha már a cikk elején bevallottam, hogy mindig is speciális előzetes elvárások nélkül néztem a színház produkcióit, írásom végén sem szeretnék utólagosan elvárásokat megfogalmazni. Ha a honlapon említett „kulturális misszió”-hoz mérem a látottakat, kissé bizonytalan vagyok. Merthogy nem tudhatom, Borgula András és alkotótársai megelégednek-e annyival, hogy a Gólem egy kellemes színfolt legyen a budapesti színházi térképen – kortárs szövegekkel, jó színészekkel, humorral –, vagy él bennük olyan vágy/ambíció, hogy színházi eszközökkel aktívan vegyenek részt a társadalmi párbeszéd generálásában, s a nevettetés mellett komolyan elgondolkodtassanak, felkavarjanak, nézőpontunk felülvizsgálatára késztessenek. Nekem egyébként leginkább ez utóbbi hiányzik, vagyis az, hogy az előadások kizökkentsenek kicsit, meglepjenek, provokáljanak, vitára ingereljenek. Amihez az első lépést alighanem az eddigiektől eltérő karakterű szövegek kiválasztása jelentené.

Facebook Comments