Az angol ‘discipline’ egyszerre jelent ’tudományágat’ és ’fegyelmet’: ezért forgathatta ki a semmilyen létező műfajban el nem helyezhető Phia Ménard francia művész a kategóriát, amelyben a 2018-as avignoni fesztivál műsorfüzetében megjelölték. Nevezetesen azt, hogy nincs kategóriája: ‘indiscipline’. Vagy, ahogy Ménard fogalmazott: ‘undisciplined’ –, azaz szófogadatlan.
Állj be, Béla a sorba! – mondták az akkor pályakezdő fiatal színésznek. Van-e a sorban kijelölt hely? Örömökről, színházhoz való elkötelezettségről, kérdőjelekről, lehetőségekről is beszélgettünk Fesztbaum Bélával.
Hajós Zsuzsa színdarabja, ha festmény lenne, egy alaposan kidolgozott, jól részletezett életképet (vagy inkább életkép-sorozatot) látnánk masszív, de nem túl kacifántos klasszikus keretben. A szereplők arcai nagyon beszédesek, a megjelenített események mögül cifra élettörténetek sejlenek ki.
Túltermelési válság van a témába vágó előadásokból, azokból pedig különösen, amelyek egy másik nemzet traumájának felhasználásával próbálnak szólni a lokális, magyar múltfeldolgozás adósságairól, mintegy törlesztendő azt. Önmagában már ez a szándék sem problémamentes, hiszen amikor a magyar színház egy másik nemzet traumáit allegóriaként igyekszik felhasználni, szükségszerűen elkerüli a konkrét fogalmazásmódot, és ebben lehet némi bátortalanság…
Azt hiszem, a dráma tétje az, hogy hogyan lehet ezeket a kegyetlen, elvetemült embereket árnyaltan bemutatni, a valós rémtetteik mellé valamilyen emberi arcot rajzolni nekik. De miért van erre szükség? Mert mindenki képes a szeretetre és szerethető valamiért? Mert mindenki megváltozhat, megbánhatja bűneit?
Új sorozatunkban tematikus csokrokat szedünk össze – kizárólagosan a saját, szubjektív mércénk szerint. Ami azt jelenti, hogy ezek a listák tökéletlenek, igaz, már maga a listázás is tökéletlen műfaj, de azért jó játék.
…a mód, ahogyan Euripidész évezredek távolából is érzékelhető, mély megértéssel elmeséli, szánalmat szül és alázatra nevel. Óriási erő kell annak a felismeréséhez és bevallásához, hogy – történhet velünk bármi – lényegében úgy van, ahogy a Hírnök mondja: „nem boldog az ember.”
Kovács Krisztián ma is úgy néz ki, mint egy lázadó kamasz, pedig negyven éves elmúlt. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy Christophert, az autista kamaszt játszotta egészen zseniálisan a Mark Haddon regényéből készült előadásban. Azóta igyekszem minden szerepében megnézni.
Ezeknek a problémáknak elemi szinten nem értjük a nyelvét, márpedig ahhoz, hogy egy, a miénktől eltérő közösség reprezentálni tudja önmagát, először is közös nyelvet kell találnunk.
Eszenyi Enikő videoklip sorozatot állít színpadra. Tömörít. Tudja, hogy a néző csak a lényegre emlékszik majd. De azt is tudja, hogy az ördög a részletekben rejtőzik. Mindenre figyel.
Októberi számunk a Színikritikusok Díjátadójára jelent meg – ezzel egy régi hagyományt újítunk fel. Idén 40 éves a kritikusdíj, ezért is csatlakozunk a lappal az ünnepléshez. A lapban a kritikuscéh tagjainak szavazólapjai is benne vannak. Foglalkozunk a Budapest Bábszínházzal, ami idén 70 esztendős. Divat / Performansz témában interjút közlünk Nagy Fruzsina jelmeztervezővel, beszélgetést Király…
Vezértéma: a halál színrevitele. Régóta készülő fókusz arról, a kortárs színház (és dráma) hogyan tematizálja a halált, a haldoklást, az erőszakos és természetes halálnemeket, hogyan viszi színre egy alkotó a saját elmúlását, hogyan kísérti a performansz a halált. Szabó-Székely Ármin halál-ábécéje, szerkesztőségi beszélgetés a témáról, Pass Andrea műhelynaplója az Eltűnő ingerekre való készülésről, Christoph…
