A puzzle darabkái nem feltétlenül illenek össze – és nem csupán azért, mert van, aki napsütéses őszre emlékszik, más meg a ködös időben biztos –, mégis tökéletes társadalmi totált, éles nagyképet kapunk. Ami mégis működteti az előadást, az az őszinteség, a hitelesség, az önazonosság…
A SZÍNHÁZ és szerzői köre szeretne hozzájárulni a színházról írni és gondolkodni vágyó fiatalok tehetséggondozásához és felhívni a figyelmet a művészeti szakírás képzésének súlyos hiányára.
…sőt egyenesen adja magát a stilizált előadásmód – gondolok itt a fizikai színház formanyelvére és az atmoszférateremtő zenei aláfestésre –, amely leginkább abban segítene, hogy a kétes tartalmak elemelkedjenek a rögvalóságtól. Csakhogy ez Hegymegi Máté rendezésében kissé szájbarágósra sikerül.
Eleinte ártatlan játéknak tűnik, ahogy a falkavezér kitekert mozdulatait majmolják, és mivel még ő is meglepődik azon, milyen hatalma van mások fölött, beéri azzal, hogy felállítja-leülteti, egzecíroztatja és idomítja követőit. Az alárendelt szerepet játszókat is csak az egyszerű megfelelni vágyás és a dicséretért pitizés motiválja, hogy lelkesen szót fogadjanak az oktalan, zsarnoki parancsoknak, amiket eszükbe…
A másik kérdésem, amely felmerült még az előadás előtt, az volt, hogy vajon élvezik-e még a munkájukat a L’art pour L’art tagjai, miután harminc éven keresztül gyakorlatilag ugyanazt csinálták.
Márciusi számunkban az Átírás/Meghagyás van a fókuszban. Mohácsi János rendezőnek egészen sajátos a viszonya a színpadi szövegekhez, hiszen főleg az átírt szövegek jellemzik a munkáit és persze a menet közben születők. Többek között erről kérdezte Proics Lilla.
Egy normális ország normális színházi kultúrájában ez lenne a normális. Mármint az, hogy egy új bemutatóhoz vadonatúj fordítás készül. Akkor is – vagy leginkább akkor –, ha a (túl?) sokat játszott Hamletről van szó, meg akkor is, ha ritkán színpadra engedett, mert valamiért gyanús klasszikusról. Most mi Schillerrel és a Die Räuberrel el vagyunk kényeztetve,…
