Látszólag nem sokat változott a bemutató óta a budapesti Wagner-napok legfontosabb előadása, a Ring. A rendező ugyanaz: Hartmut Schörghofer, és most is Fischer Ádám állt a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának élén. A színpadkép is hasonló: egy negyvenöt fokos szögben megdöntött rámpa fölött és mellett állnak a szereplők. Ám mögöttük, a LED falon, már nem ugyanazokat…
Az előadást látva azonban egyértelműnek tűnt, hogy itt bizony nem Liliom a vonzó, hanem Julika a megátalkodott. Nem Liliom csábítja el Julikát, hanem a férfi nem tud kitérni az elől a tiszta és elsöprő, megingathatatlan szerelem elől, amellyel a törékeny cselédlány megajándékozza és megveri őt.
Gyakori jelenség az IZP keretében megvalósuló koreográfiáknál, hogy az izgalmas felvetések is aránylag zárt, komfortzónán belüli megoldásokat eredményeznek, amiből egy éles látású, provokatív, problémageneráló „külső” szem tudná esetleg kizökkenteni az alkotókat.
A Független Színház Magyarország idén, augusztus 24. és szeptember 15. között harmadik alkalommal rendezi meg egyedülállónak számító kezdeményezését, a világ egyetlen nemzetközi roma színházi fesztiválját. A júliusi uborkaszezonban bárki, aki ellátogatott az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjában helyet kapó A roma színház ezer arca című kiállításra, képbe kerülhetett a Roma Hősök Fesztivál elmúlt két évéről.
Hegymegi Máté, Pass Andrea, Szenteczki Zita és Kovács D. Dániel előadása a mesék világát olvasztotta egybe a természettel, míg Boross Martin és a STEREO AKT produkciója az Európai Unió magától értetődő értékeiről való gondolkodás lehetőségét kínálta fel a résztvevőknek.
Mintha ekkor valósulna meg az, amiről korábban annyit beszélt, amivel annyit próbálkozott, amit a színészi munka lényegének tartott: hogy érdekelje őt az, akit eljátszik, és ezért megpróbálja megérteni mindazt, amit érez, amin keresztül megy.
A kulturális tao-támogatást néhány fontos, a csalás lehetőségét kiszűrő módosítással meg lehetett volna tartani. A mostani számok tükrében is tanulságos, hogy a hatalom nem ezt az utat választotta. A figyelmeztetés világos.
Ezekkel a talányokkal, kérdésekkel, dilemmákkal a grúz bemutató keveset törődik. Dimitri Khvtisiashvili rendezése nem az egyes szereplők érzelmeit, hanem a fiatalok érzéseinek heves, nemigen kontrollált, sokszor önmaguk számára sem tisztázott kavargását ábrázolja.
A társulat nyári szabadtéri színházi idényre készült, legújabb előadása, a Vízkereszt, de amúgy mindegy művészi köntösbe bújtatott bulvárszínházi felfogást tükröz.
És olyan megközelítés is létezik, mely a táncot mint az örök ismétlés és visszatérés, újrajátszás allegóriáját bontja ki – úgy tűnik, ez utóbbi szemléletből indul ki két közelmúltbeli koreográfia, Nagy Zoltán Point of no return és Nagy Csilla AMőBa – az örökké változó Egység című előadása.
