A 30 éves múltra visszatekintő bécsi ImPulsTanz Fesztivál workshopjai révén is jól ismert és jegyzett esemény a profi táncosok körében – de mit ad(hat) a nem profi táncosoknak és helyi érdeklődőknek? Érdemes-e Magyarországról útra kelni akkor is, ha műkedvelők, „felfedezők”, kikapcsolódni vágyó érdeklődők vagyunk?
Butuszov előadása egy eklektikus szabadvers a fentebbi kérdések margójára: dekonstruál, rekonstruál, perspektívát vált, játszik, parodizál, új regisztereket keres egy ismert kottában, hogy valami igazit találjon.
A Café Mennyország című összeállításból úgy tűnik, hogy Fesztbaum Béla azt akarta bemutatni, hogy a kabaréban mindenről őszintén lehetett beszélni, s azok a témák, melyek egykor szóba kerültek, ma is elgondolkodtatóak.
…különösen fontos, hogy a helyi formációk is hangot és bemutatkozási lehetőségeket kaphattak. Nemcsak a kánon csúcsa számíthat izgalmasnak, hanem a függetleneken belül a még függetlenebbek, avagy a lokális társulatok, amelyekből számos működik Szegeden, ráadásul többségük csak részben foglalkozik hivatásszerűen színházcsinálással.
A Thealter tehát nyit, s nemcsak esztétikai tekintetben, ugyanis szubjektív módon is észlelhető, hogy egyre több a Thealter-turista: ahogy a függetlenek egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, úgy lesz ez a fesztivál egyre népszerűbb és izgalmasabb.
A verizmus azonban opera-történeti fogalom, és nagyjából az eredeti koncepciókat „kimaxoló”, 1978-as Zeffirelli-rendezés óta a feladatukat komolyan vevő alkotók igyekeznek kivenni a két operát ebből az életszerűségből, vagy az operaművészet időtlen formáiba visszastilizálni. Georges Delnon rendezése sok részletében meg is oldja ezt a feladatot.
Még két órája sem vagyok Szegeden, de már bekötött szemmel kell futnom katonák elől, akik lelőtték az apámat. Erősen kezdődik az első Thealterem. Bár nem kerültem többet olyan szélsőséges helyzetbe, mint a bOdyssey Escape című előadásán, az izgalmak megmaradnak. Mert ami az idén 29 éves Thealter fesztiválon töltött három napom alatt történt, az soha nem jó…
Látszólag nem sokat változott a bemutató óta a budapesti Wagner-napok legfontosabb előadása, a Ring. A rendező ugyanaz: Hartmut Schörghofer, és most is Fischer Ádám állt a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának élén. A színpadkép is hasonló: egy negyvenöt fokos szögben megdöntött rámpa fölött és mellett állnak a szereplők. Ám mögöttük, a LED falon, már nem ugyanazokat…
Az előadást látva azonban egyértelműnek tűnt, hogy itt bizony nem Liliom a vonzó, hanem Julika a megátalkodott. Nem Liliom csábítja el Julikát, hanem a férfi nem tud kitérni az elől a tiszta és elsöprő, megingathatatlan szerelem elől, amellyel a törékeny cselédlány megajándékozza és megveri őt.
Gyakori jelenség az IZP keretében megvalósuló koreográfiáknál, hogy az izgalmas felvetések is aránylag zárt, komfortzónán belüli megoldásokat eredményeznek, amiből egy éles látású, provokatív, problémageneráló „külső” szem tudná esetleg kizökkenteni az alkotókat.
