…az Alföldi rendezte előadásban az „ismeretlennek” arca, személyes története lesz (még ha ez a történet paradox módon az identitásvesztés lehetőségének univerzális fabulájáról szól is), Vajdai előadásában a színre vitt „másik” tökéletesen hiányzik, és éppen hiánya által van jelen, a társadalmi előítéletek és a különféle érzelmi projekciók képzik meg őt.
Alföldi arra helyezi a hangsúlyt, ami egy bábszínházban a legkézenfekvőbb: az ember bábszerűségére és a bábok emberszerűségére. Ezen pofonegyszerű, evidens tétel számtalan variációját zongorázza végig, mégpedig legtöbbször rendkívül szórakoztató módon.
A mamahotelből kiszabadult laza csávó elég jó dumát lök ahhoz, hogy komoly fanklub kövesse. Attól tartok, rólunk árulkodik, hogy ide most ilyen messiás jutott.
…az a játékstílus, amelyet ez a tér lehetővé tesz, és az a forma, amelyet a zene és a zenekar meghatároz, annyira kézre áll Alföldinek, hogy egy idő után az ember tűnődni kezd, vajon a rendező a szükségből kovácsol erényt vagy eleve ilyen játékteret keresett az előadáshoz.
Szétszakíthatatlan, megbonthatatlan viszony ez, háttérben az örök fájdalommal, gyűlöletteljes függéssel, amely az anya halálával sem szűnhet meg.
Már egyszer végigolvastam ezt a gondolatgazdag írást, tehát tudom, hogy egyetlen olyan momentum van benne, amelynek igazságát vitatnám: énszerintem az spenót.
Narancssárga díszlet, mai ruhák, piros-fehér-zöld zászlócska, ismerős szónoklatok – leplezetlenül ma és itt, hazánkban játszódik Alföldi rendezése.
Alföldi Róbert rendezésében az El Kazovszkij–Menczel-féle tér játszik, s ahogy a Géher-esszé is írja: az idő, a Plutarkhosz és Suetonius által elbeszélt időhöz képest a színpadon végtelenül lelassuló, majd felgyorsuló idő.
A Vígben tavaly bemutatott Danton halála párdarabjának is felfogható Julius Caesart Alföldi általában kimentette azokból a kelepcékből, amelyekbe saját felfogása csúsztatta a produkciót.
