Életműdíj: Lázár Kati A legjobb új magyar dráma/színpadi szöveg: Závada Pál – Mohácsi István – Mohácsi János: EGY PIACI NAP A legjobb előadás: BORISZ DAVIDOVICS SÍREMLÉKE (Újvidéki Színház, rendezte: Alekszandar Popovszki) A legjobb rendezés: A SALEMI BOSZORKÁNYOK (Weöres Sándor Színház, Szombathely, rendezte: Alföldi Róbert) A legjobb zenés/szórakoztató előadás: CHIOGGIAI CSETEPATÉ (Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy, rendezte:…
Várom, hogy könnyebb legyen. Várom az aranykort. Mindeközben jönnek-mennek a vendégrendezők, és ezek a találkozások hol jobban sikerülnek, hol kevésbé. Amikor a rendező nem nagyon válik be, olyankor újra és újra megtapasztalom, hogy van a társulatunknak egy komoly erénye: nem hagyjuk.
Hogy én lettem-e radikálisabb néző, vagy a kőszínházak mennek keresztül egy finom konszolidálódási folyamaton, azt nagyon nehéz megállapítanom. Valószínűleg egyszerre történik a kettő. Mindenesetre a jelen aggasztó társadalmi folyamataira csak igen óvatosan, szőrmentén reagál a mainstream színházi közeg, és új formai megoldásokkal is ritkán kísérletezik. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tesz ilyet,…
Ahogy bűnösök közt cinkos, aki néma, úgy némák között bűnös, aki cinkos. És a magyar színház néma.
Budapesten három színház is műsorán tartja Shakespeare III. Richárdját. A Radnóti Miklós Színházban Andrei Şerban, a Nemzetiben ifj. Vidnyánszky Attila, a Maladype Színházi Bázison Zsótér Sándor rendezése látható, s a címszerepet Alföldi Róbert, Trill Zsolt és Balázs Zoltán játssza. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban Tompa Gábor tíz évvel ezelőtti színre állításában pedig Bogdán Zsolt alakította…
Ha elolvasunk pár Hernádi Judittal foglalkozó cikket vagy vele készült interjút, kisebb közhelyszótárat állíthatunk össze azokból a jelzőkből, életeseményekből, amelyeket vele kapcsolatban az újságírók felvonultatnak. Gyanússá ezek a szavak számomra A félelem megeszi a lelket című előadás láttán váltak.
Mi közünk lehet A Cenci-ház véres és kegyetlen tragédiájához? Hogyan szólíthat meg minket ez a vérfertőzésről, gyermek- és apagyilkosságról szóló romantikus rémtörténet? Mitől válthat ki mélyebb és megrendítőbb hatást, mint a bulvármédiából szüntelenül ránk zúduló katasztrófasztorik? Kell-e aktualizálnunk, korunk képére formálunk ezt a régi históriát, vagy épp ellenkezőleg, meg kell őriznünk távolságában, különösségében, idegenségében?
A k2 előadásaira jellemző, hogy vagy a múltból, vagy a jövőből beszélnek a máról. Egy interjúban Benkó Bence elmondta, hogy „technikailag” sem szeretik a kortárs történeteket, de ennél fontosabb, hogy úgy gondolják, a történelemmel itt és most van dolga a színháznak. Az érdekli őket, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek éppen vagyunk, milyen út vezetett a…
Unjuk az amerikaiakat, szeretjük is ezt hangoztatni. Mármint mi, kritikusok, a XX. századi amerikai dráma jelesei, Miller, O’Neill, Albee, Williams és mások kapcsán mondunk ilyeneket és még ilyenebbeket.
