Hogyan fogom ezt feldolgozni? – kérdezi kétségbeesetten a sokat tűrt Recsord Rables, Honoshország kulturális minisztere. Mintha csak a számból vette volna ki a szót – hasít belém a gondolat a nézőtéren –, hiszen ember legyen a talpán, aki vissza tudja adni azt az eszement tobzódást, amit Bodó Viktor és Mózsik Imre színpadra álmodott az Átriumban…
Kis látkép a színházi, társadalmi, politikai okokból az exodust választó, arra kényszerült, vagy egyszerűen a kínálkozó külföldi lehetőségekkel élő színházcsinálók aktuális helyzetéről.
A pályázatok lényeges többségéből a mai társadalmi igényekre reagáló, ténylegesen XXI. századi magyar színház képei rajzolódnak ki.
Azon túl, hogy a mentális és fizikai környezet (…) együtt építi fel azt a Bodó-rendezésekből nagyon is ismerős szorongáslabirintust, amely általában maga alá gyűri főhősét, a dinamikus tér a történetmondóval való azonosulásban is fontos szerepet játszik.
…ebben a színházban a valóság lenyomata már csak káoszként jelentkezhet, vagy kitágult, szürreális tudatállapotként.
Bodó Viktor Koldusoperája nem tesz mást a Brecht-csapat parafrázisával, mint amit Brechték tettek az eredeti Gay‒Pepusch-művel.
…a szövegben kevés változtatásra volt szükség ahhoz, hogy a színre vitt karakterek mindennapjaink magyar valóságából ismert szereplőkké változzanak.
…aki már jól ismeri a rendező összetéveszthetetlen, a rendezett káosz meghatározta stílusát, úgy érezhette, hogy ezúttal kapott is ajándékot meg nem is, aki meg most ismerkedik vele, nem biztos, hogy a szívébe zárja ezt a színházi nyelvet.
Az elmúlt években Magyarországon végbemenő kultúrpolitikai változások kapcsán osztrák szomszédaink „ízelítőt kívántak adni egy színházi nagyhatalom kínálatából”.
