Teljes az őrület, csak kapkodom a fejem, egyik szobából a másikba megyek, olvasom a kommenteket, próbálom összerakni a sztorit: az immár szibériai csodamacskává avanzsálódott Mihaelát mindenféle lehetetlen helyzetben kapják rajta, nehéz eldönteni, hogy mi igaz, és mi hírtévé.
Bár Magyarországon már vannak színházak, melyek újranyitottak, és a legtöbb intézmény meghirdette a jövő évad tervét és őszi műsorát, még mindig nem lehetünk biztosak abban, hogy mi fog történni szeptemberben. A környező országok és világ járványügyi adatai továbbra is aggodalommal tölthetnek el minden színházi alkotót és nézőt.
Hogy az állambiztonsági múlt, a megfigyelés, lehallgatás, követési naplók anyagai miért annyira színpadképesek, az a két „műnem” hasonló természetéből következik. Az alapstruktúrák ugyanis nagyon hasonlóak: a néző/megfigyelő sötétben figyel, egy titok kibontakozásának tanúja, a színész/megfigyelt nincs tudatában annak, hogy nézik, megfigyelik, legalábbis a klasszikus drámai/színpadi helyzet konvenciói szerint.
Szociológiai értelemben a múltfeldolgozás olyan társadalmi funkciónak tekinthető, mely a nyilvánosság számos eszközével megvalósulhat: nyilvános beszédek, parlamenti ülések, szobrok és emlékezethelyek állítása stb. A művészi feldolgozás ilyen értelemben úgynevezett félintrinszikus (félig külsődleges, semi-intrinsic) funkciónak számít: más kontextusokban is megvalósulhat, de ha egy műalkotás környezetében történik, akkor valamilyen lényeges esztétikai tapasztalattal gazdagítja az adott feladat megvalósulását.
Gianina Cărbunariu Artists Talk című előadásáról két rendező, Gáspár Ildikó és Kelemen Kristóf beszélgetett.
Annak a láthatatlan világnak nagy része, amelyet másfél évtizede még oly könnyen hagytam figyelmen kívül, ma már megjelenik a színpadon. A független színház elevenebb és élesebb, a feminista mozgalom erősebb, miközben ezzel párhuzamosan a konzervatív hangok is felerősödtek.
Az Artists Talk (Találkozás a Művészekkel) szereplői alkotó emberek, projektek kezdeményezői, újságírók és kritikusok.
A fesztivál átszövi a várost, és a hét közepére magába szív ez a szimbiózis, élvezettel fedezem fel az újabb és újabb helyszíneket. Loholni kell és megérkezni, de igazán, beleállni szűgyig a felkínált időbe.
Mockumentary play, írja darabja alcíméül Gianina Cărbunariu, aki a tőle megszokott módon egy bulvárhírré silányult valós esemény apropóján ír a kortárs európai társadalomról.
Az előadás dokumentarista szövegre épül, egy tizenhat éves fiú, Mugur Călinescu megfigyelési dossziéjának lapjaira, akit „Diák” fedőnév alatt követtek.
