A drámairodalom egyik legmeghatóbb haláljelenete, ahogy Kurázsi siratja Kattrint. A Brecht és Engel eredeti modellrendezését adaptáló 1961-es filmben Helene Weigel arcából az utolsó jelenetben semmi sem látszik. Lehajtott fejjel, szemből látunk egy kendőbe és kopott ruhákba burkolt nőt, ölében fekszik a lánya, akinek altatódalt énekel.
Mit lát, aki a játszók által rögtönzött perceket nézi, vagyis inkább mit érez, mire vár, mi tartja a figyelmét fogva? Megérzi-e egy majdnem teljes mértékben rögzített produkció alatt, hogy ezt a folyamatot alighanem improvizációk segítségével hozták létre? Hogy hat ez rá? Lényeges ez? Különbözik-e a létrejövő áramkörök minősége ilyenkor, s megszakad-e az illúzió, ha az…
Hú, de rossz most Polgár Csaba. Nem úgy rossz, hogy mit is művel, hanem ahogy kiment az előadás alól a világ, a friss hatás, a tét meg az izgalom, ki ne mondd, a politika, ő mintha megakadt volna a levegőben. Azt játssza, hogy hogyan is játszotta, amikor mindez még friss volt, amikor elismerően bólintott az…
„A Vígszínház 122 éves történetében ez az első alkalom, hogy műsorra kerül Shakespeare leghíresebb műve” – így hirdeti a színház honlapja William Shakespeare Hamlet című tragédiájának előadását.
A Vígszínház Shakespeare-szövegeket „testközelbe” hozó sorozatának legújabb darabja a Hamlet, mely a színház fennállása óta először kerül repertoárra. Eszenyi Enikő az 1999-es Alföldi-rendezésnél már bevált vígszínházas receptet követi: erőteljes hanghatások, a technikai lehetőségeket maximálisan kiaknázó látványvilág, továbbá a történet számos elemének mai helyzetre való adaptálása, amit a dráma újrafordítása is segít.
Eszerint Hamlet – ha jól értem – kísérletet végez, mégpedig in vivo, hogy megértse önmagát, a környezetét, egyáltalán a világot. Tetszetős szándék, nagy cél. Kár, hogy az előadáson nemigen hagy nyomot.
Ez az erőlködéssel teli és saját paródiájává váló násztánc végképp zárójelek közé szorítja az apja hiányával küzdő gyerek történetét.
„Wittenberga hírhedt műhely. Az új ember születik ott, s erre senki sem számított.”
A színház hármas intézmény – írja Schiller –: egyfelől morális intézmény, másfelől a „gyakorlati bölcsességet” terjesztő közösségi, és végül esztétikai intézmény. Schillernél pontosabb megfogalmazása ennek a hármas szerepnek ma sincs…
