Mit jelent bezárva lenni, majd eszmélni és szabadulni, illetve milyen egy zárt rendszerbe beépülten kifulladásig menteni a lehető legtöbb lelket – erről a két, rokonítható témáról szól két nyomasztóan szép játék ezen a télen. Mindkettő rendelkezik valóságalappal. A lényegük pedig ugyanaz: menekülj!
Míg a szkénébeli produkció alapvetően a szereplők lelkében s elbeszéléseiben végbemenő drámákról tudósít, A Herner Ferike faterja sokszálú, vérbő tragikomédia („istendráma”), amely nemcsak drámai helyzetekkel, hanem komédiai fordulatokkal is bőséggel operál.
A pozíciójában akkor frissen kinevezett Keszég a 2015/2016-os évadzárón úgy fogalmazott: kis lépésekkel, de kellő szigorral szeretne előrehaladni. Nos, a szigort a néző nem látja – nem is biztos, hogy látnia kell –, a kis lépéseket viszont nagyon is érzékelte, két előadás, a János király és a Kazamaták esetében pedig pregnánsan tapasztalhatta.
Anna egy pillanatnyi gyászmunkát sem enged magának. A tudata mélyére száműzi az egykor szeretett férfit, és minden idegszálával a túlélésre koncentrál.
A három előadásban a legérdekesebb megfigyelésem az volt, hogy bár igen különböző állapotú és eltérő képességű színészek dolgoznak együtt, mindannyian igyekeznek a csapatot erősíteni.
…mintha alapvető eldöntetlenség érződne.
Háy János háromszögei nem csalfa és céda szerelmeket fognak össze, hanem fojtogató natúr érzelmeket.
