Ivana Müller nemzetközileg elismert koreográfus, rendező és alkotóművész. Zágrábban született, Horvátországban és Amszterdamban nőtt fel, jelenleg Párizsban él. Budapestre eddig négy előadását hozta el. Legutóbbi, a We are Still Watching – amelyben nincsenek előadók, csak a nézők olvasnak fel közösen egy szövegkönyvet – 2016 novemberében vendégszerepelt a MU Színházban, az OPEN Fesztiválon.
A magyar táncosok többségéről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Sokoldalúak, kreatívak, elszántak, nem félnek rizikót vállalni, izzadni, keményen dolgozni.
Meg Stuart, a posztmodern tánctörténet ikonikus alakja New Orleansban született, de több évtizede Brüsszelben dolgozik társulatával, a Damaged Goodsszal; újabban a berlini Akademie der Künste vendégtanára. Csupán pár napot töltött Budapesten, mialatt a Trafóban bemutatta VIOLET című darabját, a Műhely Alapítvány szervezésében pedig workshopot tartott, amelyre még Csehországból és Dániából is érkeztek résztvevők.
…annak a veszélye is fennáll, hogy annyira másmilyennek látjuk a másik embert, a külföldit, hogy inkább feladjuk, és meg sem próbáljuk megérteni őt. Tehát elképzelhetőnek tartom, hogy a kulturális, politikai és gazdasági globalizáció melléktermékeként az érzékenységünk és az empátiánk is globalizálódott.
A részegség és a színjózanság közötti állapotban van egy pillanat, amikor nagyon tiszta minden, és flottul működnek az ember ösztönei. Ezeket a pillanatokat keresem, nézőként is, színészként is.
Márciusi számunkban az Átírás/Meghagyás van a fókuszban. Mohácsi János rendezőnek egészen sajátos a viszonya a színpadi szövegekhez, hiszen főleg az átírt szövegek jellemzik a munkáit és persze a menet közben születők. Többek között erről kérdezte Proics Lilla.
Danuta Szaflarska ma 101 éves lengyel színésznő elsősorban filmjeiről ismert, az 1946-os Tiltott dalok óta mintegy 50 filmben szerepelt. Ugyanakkor Lengyelország számos színházában fellépett: a krakkói Stary Teatrban (1945–46), a łódźi Teatr Kameralnyban (1946–49), a varsói Teatr Współczesnyben (1949–54), Teatr Narodowyban (1954–66) és Teatr Dramatycznyban (1966–1985). 2010-ben csatlakozott a Teatr Rozmaitości társulatához.
Mindig el is képedek, amikor szakmájukban neves emberek azzal hárítanak el egy közéleti problémákat megragadó diskurzust, hogy „nem politizálok”. Hogy nem gondol egy értelmes ember valamit közéleti kérdésekről? Ez álságos, végtelenül számító és gyáva megúszása annak, hogy véleményt nyilvánítsunk.
A nyolcvanas évektől ott volt minden fontos független hely alapításánál, van, amelyik – mint például a Sirály – kifejezetten az ő nevéhez fűződik. Szalai-Szabó Istvánnal beszélgettünk egyebek mellett az Egyetemi Színpadról, a Bárkáról, a Millenárisról, a Városi Színházról, és arról, miért zárult be nemrég a Hátsó Kapu is mögötte?
Magács László igazgató beszél a színház tulajdonosával való vitáiról, esetleges távozása is szóba kerül, miközben elmeséli, hogyan vált egy elhagyott moziból mára trendi hellyé az Átrium Film-Színház. „Bármi történik, engem egy dolog érdekel: a színházcsinálás, és ahogy eddig is, úgy a jövőben is megtalálom a módját” – mondja a rendező, színházigazgató.
