Épp ezért, amikor némelyik hazai kritika a Bakfitty hibájaként rója fel az aránytévesztést, a verbális poénok áradatát vagy épp az alapszöveg fellazulását, mintha az előadás játéknyelvi sajátosságait figyelmen kívül hagyva, elsősorban saját (implicit) elvárásait kérné csak számon a produkción.
Puritán színházat látunk, nincsenek, illetve alig vannak díszletek, jelmezek, valami tógaszerűség persze feltűnik néha, s némely szereplők nyakába ógörög (?) nyakéket illesztenek.
A magyar színházban régóta (egyed)uralkodó fogalom a reprezentáció, pontosabban az a jelenség, amikor a színpadra kerülő jelek, testek valami másra, tehát egy szerepre utalnak, nem pusztán és főleg nem elsősorban önmagukra.
…minden évben szinte nulláról kell kezdenie az építkezést Balog József művészeti vezetőnek és maroknyi csapatának, ezért aztán fokozott szükség van a rögtönzés és a megújulás képességére.
Jelentéses, szépen megvalósított, mégis kicsit sután megálmodott a tér: expresszionista is, konstruktivista is, abszurd is, de nagyon élettelen. Hasonló a helyzet a gyakori kiszólogatással is, mint például: „Mit ér a kormány nép nélkül?”
Egy ilyen koncentrált pályázat mindenképpen katalizátorként működhet.
