Mintha a Tar által koncentrikus körökben fölrakott epizódok motívumaiból csak a számukra legkedvesebbeket próbálták volna új struktúrába rendezni. A körökből egy-egy tárcsát elmozdítottak, de hogy az ábra valahogy mégis kijöjjön, új vonalakkal kötötték össze az elszakadt részeket, kölcsönadva egy-egy figurának egy másik alak akcióját, szavát vagy tulajdonságát.
Közhely, hogy Jeanne d’Arcok ma is élnek köztünk. Vagy legalábbis annak tűnik, egészen addig, míg nem találkozunk eggyel közülük. Én találkoztam. S mivel végig ő járt az eszemben, miközben Hegymegi Máté legújabb rendezését néztem a Kamrában, röviden elmesélem a történetét.
Ebből a világból emelkedik ki Gruse, ezektől a színészi játékmódoktól választható le Pálmai Anna alakítása. Az ő jelenléte, reszketése nem reflektált, hanem tiszta, egyszerű: valós, valódi.
A tökéletes boldogság világával eljutottunk a Mao-féle kommunista diktatúra józan ésszel már-már felfoghatatlan embertelenségeinek világába, s az azt követő, semmivel sem élhetőbb Kínába, egészen napjainkig.
A Részegek ilyen alapértelmezése kioltja a viripajevi szöveg költőiségét és keménységét: az egymásban megbotló bohóc-duettek, a poénra kihegyezett nyelvi trágárság, az ízléstelen szexuális utalgatások egy teljesen más világot idéznek meg.
Mert bárkit elfoghat olyan érzés, hogy a hazája kicsit hasonlít egy eldugult vécésorhoz…
Az Oszlopos Simeon a maga korában tartalmával számított forradalminak; ma sem csillogtat avantgárd vonásokat. A hagyományos dráma ma is rugalmasnak tetsző, tágítható-megújítható potenciáljával válik ki…
Az előadás kezdetén Fullajtár Andrea előnytelenül öltözött, önmagát elfogadni nem képes, nekünk végig háttal álló nőt alakít. Még a nézővel sem mer szembenézni.
Ami a formát illeti, a szöveg töredezettségét az előadás is átveszi: hol 1953-54-ben vagyunk, hol pedig az 1960-as évek végén, amikor az író elkezdi a saját magánnyomozását.
A körmét rágja, miközben istenfiúnak hiszi magát…
