Közhely, hogy Jeanne d’Arcok ma is élnek köztünk. Vagy legalábbis annak tűnik, egészen addig, míg nem találkozunk eggyel közülük. Én találkoztam. S mivel végig ő járt az eszemben, miközben Hegymegi Máté legújabb rendezését néztem a Kamrában, röviden elmesélem a történetét.
Talán túlzás volna azt állítani, hogy a Leláncolt Prométheusz bemutatása színházi öngyilkosság vagy legalábbis masszív kísérlet, ám azt leszögezhetjük, hogy a darab olyan súlyos veszélyeket rejt, amelyek láttán egy kevésbé kalandvágyó rendező azonnal visszavonulót fújna.
Egressy Zoltán darabjának kocsmai dialógusaiból a lepusztult kelet-európai vidék látlelete kerekedik ki. Az író nem a háttérben meghúzódó helyzeteket, konfliktusokat bontja ki, nem sorsokon vezeti végig a nézőt, hanem a korhangulatot megragadva egyfajta alulnézeti perspektívát kínál. A mű és színpadi megvalósítása – Lukáts Andor rendezői vezetésével – igazi win-win helyzetbe hozták egymást.
Alekszandr Szuhovo-Kobilin Az ügy című drámájának színpadra állításakor is azt kapjuk, amire számítunk egy katonás Ascher-rendezés esetében: csipetnyi iróniával kezelt humort, leheletnyi aktuálpolitikai színezetet – pont annyit, amennyi a témára éhes szemek vágyát kielégíti, de messziről elkerüli a politikai színház műfaját –, nem utolsó sorban pedig kiváló színészeket.
2002 nyarán a már Mácsai Pál vezénylete alatt, de még Madách Kamara néven működő színházban Dylan Thomast játszottak. Gálffi, Kiss Mari, Mácsai és tizennégy színinövendék, egy teljes osztály, Máté Gáboré, amelyről akkoriban a szokottnál többet lehetett hallani. A mi erdőnk alján jó előadás volt, a csapatszellem jegyében, tele energiával, és valóban szokatlanul sok ígéretes színművészetissel.…
Szociológiai értelemben a múltfeldolgozás olyan társadalmi funkciónak tekinthető, mely a nyilvánosság számos eszközével megvalósulhat: nyilvános beszédek, parlamenti ülések, szobrok és emlékezethelyek állítása stb. A művészi feldolgozás ilyen értelemben úgynevezett félintrinszikus (félig külsődleges, semi-intrinsic) funkciónak számít: más kontextusokban is megvalósulhat, de ha egy műalkotás környezetében történik, akkor valamilyen lényeges esztétikai tapasztalattal gazdagítja az adott feladat megvalósulását.
Hogy én lettem-e radikálisabb néző, vagy a kőszínházak mennek keresztül egy finom konszolidálódási folyamaton, azt nagyon nehéz megállapítanom. Valószínűleg egyszerre történik a kettő. Mindenesetre a jelen aggasztó társadalmi folyamataira csak igen óvatosan, szőrmentén reagál a mainstream színházi közeg, és új formai megoldásokkal is ritkán kísérletezik. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tesz ilyet,…
Még a rendszerváltás után jelentkező, egyre súlyosbodó társadalmi problémák, az egyre hivatalosabb formát öltő romaellenesség, az egyre durvuló közbeszéd is csak a legritkább esetben gondolkoztatta el az alkotókat arról, hogy talán összetettebben kéne ábrázolni a színpadon a cigány karaktereket, hogy horribile dictu egyenesen róluk, nekik, velük is lehetne színházat csinálni.
A művészek hajlamosak azt hinni, ők eleve nem lehetnek rasszisták, pedig azt, hogy sértenek-e valakit, ők maguk nem dönthetik el. Hogyan kellett volna tapsolni a cigány himnusz alatt, és tudhatja-e a báty, hogy a húga kurvának áll? A romák művészeti reprezentációjáról BALOGH RODRIGÓval, a – többek közt hátrányos helyzetű fiatalok színészképzését is végző – Független…
2011-ben jelent meg az első kritikám, azóta várom, hogy végre belekerüljek egy előadásba. De a tisztelt művészek valahogy mindig a kollégáimat választják helyettem, pedig igazán megérdemelnék egy perc figyelmet.
