2002 nyarán a már Mácsai Pál vezénylete alatt, de még Madách Kamara néven működő színházban Dylan Thomast játszottak. Gálffi, Kiss Mari, Mácsai és tizennégy színinövendék, egy teljes osztály, Máté Gáboré, amelyről akkoriban a szokottnál többet lehetett hallani. A mi erdőnk alján jó előadás volt, a csapatszellem jegyében, tele energiával, és valóban szokatlanul sok ígéretes színművészetissel.…
Szociológiai értelemben a múltfeldolgozás olyan társadalmi funkciónak tekinthető, mely a nyilvánosság számos eszközével megvalósulhat: nyilvános beszédek, parlamenti ülések, szobrok és emlékezethelyek állítása stb. A művészi feldolgozás ilyen értelemben úgynevezett félintrinszikus (félig külsődleges, semi-intrinsic) funkciónak számít: más kontextusokban is megvalósulhat, de ha egy műalkotás környezetében történik, akkor valamilyen lényeges esztétikai tapasztalattal gazdagítja az adott feladat megvalósulását.
Hogy én lettem-e radikálisabb néző, vagy a kőszínházak mennek keresztül egy finom konszolidálódási folyamaton, azt nagyon nehéz megállapítanom. Valószínűleg egyszerre történik a kettő. Mindenesetre a jelen aggasztó társadalmi folyamataira csak igen óvatosan, szőrmentén reagál a mainstream színházi közeg, és új formai megoldásokkal is ritkán kísérletezik. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tesz ilyet,…
Még a rendszerváltás után jelentkező, egyre súlyosbodó társadalmi problémák, az egyre hivatalosabb formát öltő romaellenesség, az egyre durvuló közbeszéd is csak a legritkább esetben gondolkoztatta el az alkotókat arról, hogy talán összetettebben kéne ábrázolni a színpadon a cigány karaktereket, hogy horribile dictu egyenesen róluk, nekik, velük is lehetne színházat csinálni.
A művészek hajlamosak azt hinni, ők eleve nem lehetnek rasszisták, pedig azt, hogy sértenek-e valakit, ők maguk nem dönthetik el. Hogyan kellett volna tapsolni a cigány himnusz alatt, és tudhatja-e a báty, hogy a húga kurvának áll? A romák művészeti reprezentációjáról BALOGH RODRIGÓval, a – többek közt hátrányos helyzetű fiatalok színészképzését is végző – Független…
2011-ben jelent meg az első kritikám, azóta várom, hogy végre belekerüljek egy előadásba. De a tisztelt művészek valahogy mindig a kollégáimat választják helyettem, pedig igazán megérdemelnék egy perc figyelmet.
Székely Kriszta rendező balett-táncosnak indult, vonzotta a filmkészítés, majd egy nagyobb kanyar után színházi rendezőnek jelentkezett. Török-Illyés Orsolya családilag a színházhoz kötődött. Filmszerepeivel vált ismertté. Hajdu Szabolcs egyik filmjében rendezőt alakított. Kriszta eddigi egyetlen színházi szerepében operatőrt. Színpadról, filmről, női szerepekről SZÉKELY KRISZTA rendezővel és TÖRÖK-ILLYÉS ORSOLYA színésszel MARTON ÉVA beszélgetett.
Van ez az örök hely, ahol alkoholt mérnek, vannak asztalok meg székek, és a férfiak összegyűlnek, hogy a sörben oldott gátlásaik helyén megláthassuk az érzelmeiket. Van zenegép vagy zenekar, szólnak a slágerek, olyan dalok, amiket mindenki szeret. Hiszen az a jó, ha mindenki szeret.
…bohém, könnyed, kissé pszichedelikus élmény ez az előadás. A csillogó külső azonban szinte félelmetes ürességet ölel körbe. A színpad ugyanis üres tér, ami csak forog és forog a saját tengelye körül, ezen utazik Odüsszeusz, és itt úsznak be és ki az életéből a nők.
A Kékszakáll címen futó operai példázat nem felrázni kíván, csak felmutat egy példát, megmutat egy csípős beszólásai miatt is figyelmet érdemlő nőt, aki kiemelkedik, egy nőt, aki nem hajlandó beállni a sorba. És azzal, hogy kiáll – önmagáért és a sorból – fel is szabadítja sorstársait.
