„Mintha egy működő országban élnénk” – súgta a fülembe meglepetten a jeles kritikus a Káva Kulturális Műhely MU színházbeli termének zsúfolt nézőterén, amikor már a harmadik remek prezentációt hallgattuk a Drámapedagógia a bűnmegelőzés szolgálatában című projekt zárókonferenciáján. Nem csak az intenzív érdeklődés miatt izzott a levegő a forró nyárvégi napon. A különböző szakterületekről érkező megszólalók…
Az Imre Zoltán Program (IZP) keretében életre hívott – a szervezők által Tánc Színház Nevelés névre keresztelt – konferenciasorozat három alkalma után, a negyedik előtt írunk a… Miről is? A táncszínházi nevelési programokról? A táncelőadásokhoz kapcsolódó beavató projektekről? A tánc eszköztárát (is) használó pedagógiai módszerekről?[1] Nem találjuk a szavakat. Egy kialakulófélben lévő művészeti, pedagógiai, művészetpedagógiai…
A vitaszínház lényegi választásokra kéri a játékosokat, majd úgy halad az előre alaposan felépített témában tett állításokkal és kérdésekkel, hogy a vita közben új és – szerencsés esetben – fontos árnyalatokat kap az ember eredeti döntése, sőt, akár a feltett kérdés is árnyalódhat.
Nem kérdés, hogy erkölcsi, etikai és általános emberi problémákról a diákokkal közösen gondolkodó előadásaink hasznosak a társadalom számára. Ez a hasznosság azonban önmagában nem elég. Semmi nem történik pusztán a hasznosság tényének bizonyításától.
Azon gondolkodtam, hogy ha valaki egy ilyen játékban szívesen aktív, a valóságban is hajlamosabb-e cselekvő szerepbe lépni, netán aki itt belekóstol, az viszi-e magával a hétköznapokba, mint attitűdöt.
…nincs ebben semmi ördöngösség: részvételen annyit értünk, hogy „mindössze” az élet egyik legalapvetőbb és legkézenfekvőbb kérdésére kell válaszolnunk…
Egy ilyen (…) előadás alighanem akkor lehet hiteles, és akkor indíthatja el a gondolkodást, ha nem tiszta vitahelyzetet modellez, hanem az életre hasonlít, annak kifürkészhetetlenségével, szövevényességével együtt. A Lady Lear ilyen, nem csak az alaphelyzetnek, hanem a színészi játéknak köszönhetően is…
