Egy békebeli, szívmelengető, feel-good szerelmi történet 1937-ből, és egy, az önzésről, mohóságról, amoralitásról szóló XVII. századi dráma. Találhatnánk közös nevezőt, hiszen ott az a remekül alkalmazható általánosság, hogy a színház az emberről szól, vagy egy egészen konkrét momentum, a fekete díszlet, de bármelyik mondvacsinált, erőltetett lenne. Úgyhogy menjünk inkább szép sorban.
… a magyar megosztottság a kelet és nyugat közötti, hol csatlakozni, hol harmadik utat keresni vágyó, magányos és harcra kényszerített (avagy a harcot magára kényszerítő) létezés átka, úgy tűnik, része az örök körforgásnak.
Az előadás a második felétől egyre inkább értékelhető színházi produkcióvá érik…
Barker darabja valóban zavarba ejtő: nem követ semmilyen kortárs drámaírási trendet…
„Elszaladni késő, itt maradni kár!”
Koltai M. Gábor rendezésében a belső szépség is kompromittálódik.
…mindannyian disszidálunk a diktatúrából egy másik térbe, az erdő független, „svájci” világába.
Irtózatos gyűlölködés és emberaprítás teljesedik ki, míg a tragikus mélységeken úrrá nem lesz a végkifejlet iróniája…
…Koltai M. nagyszerű, figyelmes elemző, és a sűrűn szőtt tragédiák közé finom ötleteket, humort, kortársi vonatkozásokat csempész.
