Sándor L. István könyve kényes és krimi izgalmú színháztörténeti periódust rögzít, dokumentál, adatol. A szerző szélesre tárja a vizsgálódás szemhatárát, s a legszélesebb történeti, kultúrpolitikai és „nagypolitikai” kontextus felvillantásával írja meg monográfiáját a Katona József Színház megalakulásáról.
Hermann képes megfelelő tartózkodással átszűrni szavain, hogy boldog, amiért színházba járhat, és e boldogságát (az összes kifogásával, kételyével együtt) időnként olvasói elé is tárhatja.
Telivér zsidó volt Marton Endre, bizony, érzékeny, minden sérelemre kozmikus arányokban reagáló idegrendszerét Léner Péter három modellje közül ő viselte a leglátványosabban és a leggyötrelmesebben.
…a kötet több tanulmánya is foglalkozik a színház és az emlékezet kapcsolatával.
A kötet – érthető módon – egyszerre hiánypótló és hiányos: a hiány jelenlétét reprezentáló példákból csupán egy csokorra valót gyűjtöttek össze a szerkesztők, és rengeteg drámai szöveg, előadás és szempont maradt érintetlenül.
Bevallja, hogy nagy álma volt a Vígszínházban dolgozni, ami Várkonyi Zoltán hívására meg is valósult.
A cím maga drámai meséket, gyerekdarabokat jelöl meg, ily módon nem korlátozza a kötet érvényességi körét a bábszínházakra. A szövegek nagy szabadságot adnak a technikai megvalósítás terén, nem tartalmaznak sok instrukciót.
A könyv a színigazgatást mint kulturális menedzseri tevékenységet, mint sajátos szakmát állítja vizsgálódásának fókuszába.
…a könyv esszencialitása sürgeti, hogy részletezőbb, további terepekre is kiterjeszkedő legyen: továbbíródjék.
Tarján írásai nem fecsegősen megnyerőek vagy jófejkedők, hanem tömörek, elemzőek és lényegre törők. Mintegy védjegyük a sűrített, meggyőző erejű, váratlan költői képek használata…
