A művészet egyik legfontosabb célja, hogy a tűzbe nyúljon. És ha a tűzoltást egymaga már nem is vállalhatja, vészkijáratokat mutathat. A Shakespeare négyszáz éves darabjára lerakódott történelmi idő ugyanazt kívánja meg, amit a hasonló művekre lerakódott értelmezési teher: kritikai kiadást.
Közhely, hogy Jeanne d’Arcok ma is élnek köztünk. Vagy legalábbis annak tűnik, egészen addig, míg nem találkozunk eggyel közülük. Én találkoztam. S mivel végig ő járt az eszemben, miközben Hegymegi Máté legújabb rendezését néztem a Kamrában, röviden elmesélem a történetét.
Látszólag csak egy szorongató állapot, az inszomnia a tárgya az Örkény Színház új stúdióelőadásának, A lélek legszebb éjszakájának. Valójában az alvásképtelenség betegség, többnyire stressz vagy trauma következménye, s mivel halállal is végződhet, önmagában sem érdektelen. Ám a Polgár Csaba rendezte produkció, akárcsak az alapját képező két Jászberényi-novelláskötet, Az ördög egy fekete kutya (2013) és A…
Most, hogy két nagyszínházunk, a Nemzeti és a székesfehérvári Vörösmarty Színház is újra műsorra tűzte Madách Imre halhatatlan remekét, Az ember tragédiáját, s a maga módján mindkét előadás emblematikusnak, nagyszabásúnak, mi több, reprezentatívnak tekinthető, ideje szembenézni a kanonizált örök klasszikus színreviteli dilemmáival.
Nagyüzem volt a december 14–15-i hétvégén a Miskolci Nemzeti Színházban: pénteken és szombaton is négy-négy előadás közül választhattak a nézők. Volt köztük tanteremszínházi előadás (Klamm háborúja), musical (Hello, Dolly!), táncelőadás (Álom luxuskivitelben), Shakespeare-átirat (Lear halála), friss kortárs darab (Eklektikon 2048), gyerekelőadás (Félőlény). És az e cikkben elemzendő két klasszikus, a Három nővér és a Jóembert…
Az előadás számos alkotói (költők, dramaturgok, zenészek) a sztanyiszlavszkiji mesejáték-hagyomány mentén ragadták meg a Maeterlinck-darabot. Hogy miért ragaszkodik a magyar színház szinte kivétel nélkül ahhoz, hogy egy mese csakis gyerekeknek szólhat, messzire, vélhetően a magyar realista színjátszási hagyományokhoz vezető kérdés.
Az idei vizsgarendezések készítői némileg speciális helyzetben vannak, ami már az anyagválasztásban is érzékelhető. Lehet persze mondani, hogy nincs zenés színházi rendező, illetve fizikai színházi rendező, csak rendező van – de nyilvánvaló, hogy ez utóbbi esetekben a vizsgáknak (vagy azok egy részének) a képzés speciális szegmentumait is vissza kell igazolniuk.
Végre előáll Magyarország vezető balett-társulata egy nemzetközi mércével is mérhető, ismert és keresett külföldi koreográfusokat felvonultató kortársbalett-esttel – én elviekben legalábbis ezt tartom a Triple Dance-ről, a lábjegyzetekről majd később –, kommunikációjuk fő csapásiránya mégsem ezt erősíti, nem ennek segít megágyazni, hanem a klasszikus balettre mutat vissza, azzal próbál takarózni, mintha bármi pironkodni- vagy szégyellnivaló…
Sehol máshol nem fog tudni így megszólalni az előadás, ilyen hitelesen, mint Gyergyóban. Ami itt igazság, az egy vendégjátékon póz lesz. És mégis oly rokonszenves nekem a bátorság, amellyel az alkotók elfordulnak az (erdélyi, budapesti, bukaresti, európai stb.) szakma feltételezett elvárásaitól, és csinálnak egy minden értelemben gyergyói előadást. Ez a Három nővér nem attól „helyspecifikus”,…
A teremtett univerzum és a színház működtetésének „törvényszerűségei” hasonlóképpen folynak át egymásba, mint az első és a második jelenet: egymásba öltve, egymás által átmosva, Isten ürügyén beszélve színházról, a színház ürügyén pedig Istenről. Prospero kétszer rántja ki a „halcsontváz” oldalába vájt szekrénykéből, mint valamiféle szentséget rejtő tabernákulumból, magát A vihart (felismerhetően a Nádasdy-fordítást).
