A 4. podcast vendégei Horváth Kata, kulturális antropológus, a Sajátszínház Projekt kutatásvezetője (ennek a projektnek a keretében jött létre az Éljen soká Regina! című előadás), Lengyel Anna dramaturg, a Panodráma alapítója és Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója. A körülöttünk lévő valóságot, az “itt és most”-ot feldolgozó előadások kapcsán a beszélgetésben szó esett a színház…
A művészek hajlamosak azt hinni, ők eleve nem lehetnek rasszisták, pedig azt, hogy sértenek-e valakit, ők maguk nem dönthetik el. Hogyan kellett volna tapsolni a cigány himnusz alatt, és tudhatja-e a báty, hogy a húga kurvának áll? A romák művészeti reprezentációjáról BALOGH RODRIGÓval, a – többek közt hátrányos helyzetű fiatalok színészképzését is végző – Független…
A valós személyek színrevitele az előadásban kétféle formában valósul meg: Rózsa Milán visszaemlékezésekből kirajzolódó portréja, és a közelmúlt politikai eseményeiben részt vevő, sokak számára a híradásokból névvel és/vagy arccal ismert aktivisták megidézése révén.
Műfordító, dramaturg, a verbatim színházi műfajt Magyarországon meghonosító PanoDráma alapítója, művészeti vezetője és kreatív producere. A PanoDráma létrehozásáért és működtetéséért, a kényes társadalmi témák kritikai súlyú feldolgozásáért nemrég Szép Ernő különdíjban részesült.
Vajon én, aki ezt a cikket írom, hogyan és milyen mértékben vagyok felelős Rózsa Milán haláláért?
Ez az írás abból indul ki, hogy az alábbi előadások legfontosabb kontextusa az 56-ról való mai közbeszéd, amelyet a politika határoz meg. Ahogy az intézményi hátteret is: az itt szereplő produkciók többségét támogatta a központi Emlékbizottság.
Éva sincs már, s nyilván a hajléktalan asszonyka sem, aki az egykori Felszab téren féllábú mankós társával, a „kis majommal” együtt monodrámád hőse lett. És nincs forradalom se, az a forradalom se és semmilyen forradalom. Európa csendes. Csak a magunkba zárt csömör forradalma maradt.
A téma, hogy úgy mondjam, ideális…
A rasszizmus az, ami mindent legyőz.
