Amikor megkaptam a felkérést, hogy tekintsem át a magyar színházi alkotók úgynevezett középgenerációjának helyzetét, először elolvastam a több mint három évtizede megjelent, hasonló tematikájú összegzésemet („Rendezőgondok”, Színház, 1987/5). Meglepett, hogy számos olyan jelenség él ma is, amely akkor jellemezte a színházi viszonyokat – ha nem is változatlan mértékben és módon.
Mácsai István festőművész pályájának ismerői bizonyosan hallottak szakmai körökben az életmű karakterisztikumának tekintett Oroszlán című festményéről. A pesti gangos ház lakásának előszoba-kövezetén flangáló vadállat persze több mint képzettársítás. A bárhol, bármikor felbukkanó fenyegetettség szimbóluma. A kép 1961-ben, Pál fia születésének évében került vászonra.
A 4. podcast vendégei Horváth Kata, kulturális antropológus, a Sajátszínház Projekt kutatásvezetője (ennek a projektnek a keretében jött létre az Éljen soká Regina! című előadás), Lengyel Anna dramaturg, a Panodráma alapítója és Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója. A körülöttünk lévő valóságot, az “itt és most”-ot feldolgozó előadások kapcsán a beszélgetésben szó esett a színház…
2002 nyarán a már Mácsai Pál vezénylete alatt, de még Madách Kamara néven működő színházban Dylan Thomast játszottak. Gálffi, Kiss Mari, Mácsai és tizennégy színinövendék, egy teljes osztály, Máté Gáboré, amelyről akkoriban a szokottnál többet lehetett hallani. A mi erdőnk alján jó előadás volt, a csapatszellem jegyében, tele energiával, és valóban szokatlanul sok ígéretes színművészetissel.…
Többhangú kritika Kovács Dezső és Jászay Tamás kommentárjával Olajozottan működő színpadi gépezet, viszonylagos egyszerűség, nem mindig tiszta/tisztázott szerepek és játék. Mácsai Pál rendezése leginkább logikai feladvány két részben – jó esetben az észre hat, az érzelmekre nem.
Arany János úgy áll a középpontban, hogy tőle jóval kevesebb szöveg hangzik el, mint szellemi követőitől, költőtársaitól. Ennek nyomán pedig sokkal inkább kidomborodik az irodalomra, a költői hagyományra, a kortársakra és az utódokra gyakorolt hatása.
A színházban szerencsés, ha az ember olyasmiről beszél, amihez köze van. Azt, hogy nőként milyen élményei vannak az embernek, elég kézenfekvő, és – tette hozzá Székely Kriszta – aligha van nő, akit ne ért volna kisebb-nagyobb abúzus azért, mert nő.
A POSZT sajtótájékoztatóján a meghívottak arról tájékoztattak: a tulajdonosok egyet tudnak érteni az alapkérdésekben, ennek köszönhetően a rendezvény jelentős és sikeres megújuláson ment át. Ugyanakkor az SZTT egyik tagja, Stuber Andrea nyílt levelében a grémium működésének kudarcáról írt.
Egymással társalognak, vitatkoznak a versek, korok, tapasztalatok, élmények és vélemények, s a néző csakhamar azon kaphatja magát, hogy a történet róla is szól. Ez az egyveleg nem más, mint a mi nyelvünk, kultúránk, városunk, országunk, szerelmeink, kudarcaink, vívódásaink, identitásunk és hazánk.
…a színház számára fontos, hogy folyamatosan reagáljon a jelenre, a kortárs világra, és ne csak szórakoztatóipari intézmény legyen, hanem komoly, társadalomkritikus, intellektuális műhely is. Nehezebben tudnék azonban megragadni egy iránymutató, erős koncepciót.
