Silviu Purcărete intim hangulatú, színházi korszakokat és esztétikákat felidéző kamaraszínházi előadást rendezett Az ember tragédiájából. Tette mindezt úgy két tucat színésszel, nagyszabású, épített térben, mindvégig gördülékeny és egységes, szinte minimalista formanyelven. Nincs itt valami ellentmondás?
A formáció neve: Laboratorium Animae. Valóban laboratóriumszerűek a körülmények, a kezet kesztyűvel takaró fehér jelmezhez pedig azonnal hozzákapcsolhatjuk a kutatók képzetét, azokét, akik válaszokat keresnek, újra és újra megismétlik a kísérleteket, a próbát ellenpróbával igazolják.
Most, hogy két nagyszínházunk, a Nemzeti és a székesfehérvári Vörösmarty Színház is újra műsorra tűzte Madách Imre halhatatlan remekét, Az ember tragédiáját, s a maga módján mindkét előadás emblematikusnak, nagyszabásúnak, mi több, reprezentatívnak tekinthető, ideje szembenézni a kanonizált örök klasszikus színreviteli dilemmáival.
Nincs misztikus ezotéria, a csoda hétköznapi és jelenvaló.
…a megszokottnál is feketébb Alföldi Róbert Tragédia-rendezése.
A játszók ki-belépnek a vászon mögül és mögé, figyelemreméltó pontossággal idomulnak a vetített valósághoz…
Mladenović koncepciójának kiindulópontja az, hogy az ember eleve jó, de élete során megromlik.
A bemutató alapvető problémája, hogy az az intellektuális feszültség, mely minden továbbit meghatározna, egyetlen pillanatra sem jön létre az Úr és Lucifer között.
Vidnyánszky Attila színházi metaforái külön-külön megfejthetők, ám nem mutatnak egy irányba, nemigen fűzhetők föl egy gondolati szálra.
