Akkor hát, ennyi volt! – gondolhatnánk, de nincs ez így. Mert az a másfél évtized, amelynek minden nyarán együtt dolgozott a Máté Gábor és Horvai István vezetésével 2003-ban végzett színész-osztály, nyomott hagy a magyar színházi kultúrában. Az első három év zsámbéki előadásai, a Migrénes csirke, az Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja és a Belemenekülők…
Vannak-e tabuk a színházi múltfeldolgozásban? Tabu-e Trianon a mai magyar dráma és színház számára? Végső soron: van-e dolga, teendője a magyar színháznak a Trianon-trauma feldolgozásában? És ha van, mi az akadálya ennek? Ezekkel a kérdésekkel kerestünk meg neves színházi alkotókat, szerzőket, rendezőket. Vajon miért hiányzik a színházak műsorából a nemzeti történelem ezen epizódja, és abban…
A 18. Spinoza Zsidó Fesztivál a korábbi évekből örökölt repertoár mellett három bemutatót hozott, köztük két ősbemutatót: a Szerelmünk, Sisi monodrámát és a Fagypont alatt felolvasószínházi előadást. A 2008 óta sikerrel játszott Címzett ismeretlen pedig új szereposztásban, új rendezésben tér vissza.
Szögezzük le mindjárt a legelején, hogy Elfriede Jelineket fordítani jóformán a lehetetlenséggel határos. E megállapítás az osztrák írónő esetében nem abban az egyszerű és általános értelemben érvényes, amely szerint a fordítás sohasem lehet képes a maga teljességében visszaadni az eredeti szöveg stilisztikai és jelentésbeli gazdagságát. Jelinek szövegei azért fordíthatatlanok, mert megformáltságukat elsősorban nem a nyelv…
A Mariahilfer Strasse Gorenje hűtői, amelyeket a szüleim generációja hozott haza a Trabi tetején, mára a Trabikkal együtt rozsdatemető-szerű helyeken leltek örök, háborítatlan nyugalomra. Fejes Endre és Tasnádi István kérdése lényegét tekintve egyszerű és ugyanaz: hogyan jutottunk idáig? Többhangú kritika Urbán Balázs kritikus és Bóna László író kommentárjával
Mintha ekkor valósulna meg az, amiről korábban annyit beszélt, amivel annyit próbálkozott, amit a színészi munka lényegének tartott: hogy érdekelje őt az, akit eljátszik, és ezért megpróbálja megérteni mindazt, amit érez, amin keresztül megy.
A focit, a chiantit és a tiramisùt szereti, a hízást meg a rossz kritikát viszont nem; képes jól próbálni és tud írni is a próbafolyamatokról. Ez mind-mind kiderül Máté Gáborról a Színházi naplók olvastán.
2002 nyarán a már Mácsai Pál vezénylete alatt, de még Madách Kamara néven működő színházban Dylan Thomast játszottak. Gálffi, Kiss Mari, Mácsai és tizennégy színinövendék, egy teljes osztály, Máté Gáboré, amelyről akkoriban a szokottnál többet lehetett hallani. A mi erdőnk alján jó előadás volt, a csapatszellem jegyében, tele energiával, és valóban szokatlanul sok ígéretes színművészetissel.…
Még a rendszerváltás után jelentkező, egyre súlyosbodó társadalmi problémák, az egyre hivatalosabb formát öltő romaellenesség, az egyre durvuló közbeszéd is csak a legritkább esetben gondolkoztatta el az alkotókat arról, hogy talán összetettebben kéne ábrázolni a színpadon a cigány karaktereket, hogy horribile dictu egyenesen róluk, nekik, velük is lehetne színházat csinálni.
A művészek hajlamosak azt hinni, ők eleve nem lehetnek rasszisták, pedig azt, hogy sértenek-e valakit, ők maguk nem dönthetik el. Hogyan kellett volna tapsolni a cigány himnusz alatt, és tudhatja-e a báty, hogy a húga kurvának áll? A romák művészeti reprezentációjáról BALOGH RODRIGÓval, a – többek közt hátrányos helyzetű fiatalok színészképzését is végző – Független…
