Jákfalvi Magdolna: A Pintér-előadás tézismondata terjed a médiában: lehet-e valós személyt színpadra állítani? Jó felvezetés, s mint ilyen, pontatlan. Ez az előadás annyira állít valós személyeket a színpadra, mint bármelyik másik teszi, azzal a különbséggel, hogy felkínálja: nézzük kulcsdrámaként.[1]
…a művészi újrajátszásokhoz gyakran járul hozzá egyfajta felszabadító, emancipatorikus törekvés is, amelynek értelmében marginalizált kisebbségek, elnyomott hangok kaphatnak szót, és mondhatják el saját, a „hivatalos emlékezetből” kimaradt, vagy megváltoztatott történetüket, ezáltal egyfajta „alternatív történelmet” generálva.
Az előadás minden síkjának közös eleme a kiszolgáltatottság és a hatalommal való visszaélés, illetve annak a kérdése, hol kezdődik pontosan a visszaélés, a másik kihasználása. Ennek alapja éppen a „gyerek-a-színpadon” effekt, amellyel Rau rendkívül tudatosan dolgozik, és amelyre lényegében az egész előadás hatásmechanizmusát építi.
Tizenhét évesen, a tuszi hadsereg katonájaként tért vissza Ruandába, a népirtás kellős közepén. Színészként, komikusként, történészként és íróként ugyanaz a téma foglalkoztatja: a népirtás és a megbékélés. Urfi Péter interjúja
Ekkor jövök rá, hogy a műsor teljesítette küldetését. Hogy a propaganda működik és áldozatokat szed. Hogy az eredeti tökéletes másaként megépített stúdió valójában az eredeti stúdió. Hogy nem máskor és ott, hanem itt és most történik mindez.
Raut nem az egyszeri, időben-térben már távoli történet megidézése érdekli, hanem a gyűlöletkeltés mechanizmusa, eszköztára és mindebben a média szerepe.
A dokumentarista színház az ezredforduló után a dokumentumokról az előadókra helyezte a hangsúlyt. Az élő test a létezés egyetlen bizonyítéka.
