„A német színház egész Európát ledózeroló uralma után most már végre valami másnak kellene jönni” – mondta 2020. augusztus 13-án Vidnyánszky Attila a Kossuth Rádióban. Lássunk pár szubjektíve kiragadott példát, mit hagyott maga után ez a buldózer az online térben a korona-stream idején!
Az osztrák Elfriede Jelinek egyike a „legkényelmetlenebb” kortárs, német nyelven író alkotóknak. Kényelmetlen, mert olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyekről általában hallgatni szeretnénk. Bűntudatból, képmutatásból, érdektelenségből vagy éppen félelemből – de hallgatunk. Jelinek viszont beszél. Ömlik belőle a szó; megállíthatatlanul, visszafojthatatlanul zúdul belőle a szövegáradat azokról a témákról, amelyekről jobb lenne nem beszélni, amelyeket jobb lenne elfelejteni.…
Koncepciójában Lilienthal egy új típusú kőszínházi struktúra létrehozását hirdette meg: a Kammerspiele előadásai az ő érájában még szélesebb tematikus spektrumot ölelnek fel, nyitotta(bba)k a szociális kérdések iránt és a színház mindezt egyre differenciáltabb módon igyekszik megjeleníteni mind a színpadon, mind kommunikációjában: „müncheni keverék”, „klub”, „hibrid” címszavak jelzik céljaikat és szándékaikat.
Mivel az idei találkozó tíz leginkább figyelemre méltó előadása közül számos a nyugati világnak a más kultúrákhoz való problematikus viszonyulását vette célba, a 2015-ös Theatertreffen ezúttal az Európába érkező menekültekkel kapcsolatos kérdésekre irányította a reflektort.
Az alábbi párbeszéd szereplői: Matthias Lilienthal, a legismertebb német dramaturgok egyike… Az interjút Thomas Sellar kritikus, kurátor, a Theater – Yale School of Drama lap főszerkesztője készítette.
Alkotásában ugyanazt a dokumentarista módszert követi, mint a marosvásárhelyi Yorick Stúdióban született 20/20 című produkcióban: negyvennél több interjút készített…
Ez a színházi Jób, akárcsak az örök bibliai, mást sem tud, csak beszélni.
… az emberek nem „sok boldogságot”, „jó szerencsét” kívánnak egymásnak, hanem prosperityt, vagyis meggazdagodást.
Mendel Singer, vagyis egy egyszerű ember, valamikor az első világháború után azt mondja Amerikában, hogy „Istent akarom elégetni”.
Nálunk elképzelhetetlen egy olyan előadás, mint a Rechnitz. Nincs, aki megírja, nincs, aki eljátssza, nincs, aki megnézi.
