Tag Archives

Archive of posts published in the tag: Nemzeti Színház

Nánay István: Van-e generációs kérdés?

Rendezői pályák – körkép

Amikor megkaptam a felkérést, hogy tekintsem át a magyar színházi alkotók úgynevezett középgenerációjának helyzetét, először elolvastam a több mint három évtizede megjelent, hasonló tematikájú összegzésemet („Rendezőgondok”, Színház, 1987/5). Meglepett, hogy számos olyan jelenség él ma is, amely akkor jellemezte a színházi viszonyokat – ha nem is változatlan mértékben és módon.

Gabnai Katalin: A Napisten unokája

Euripidész: Médeia – Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad

…a mód, ahogyan Euripidész évezredek távolából is érzékelhető, mély megértéssel elmeséli, szánalmat szül és alázatra nevel. Óriási erő kell annak a felismeréséhez és bevallásához, hogy – történhet velünk bármi – lényegében úgy van, ahogy a Hírnök mondja: „nem boldog az ember.”

Gabnai Katalin: Árnyékok és emberek

Két Csehov-átirat: a Cseresznyéskert a Nemzeti Színházban és az OSZMI körtermében

Mintha maga a rendező igyekezne általa távol tartani magától Csehov darabját, melynek drámai erezete – úgy tűnik – nem hozta őt izgalomba. Vagy talán éppen mert nagyon is hatott rá, igyekezett a műből áradó érzelmi támadást kivédeni? Ehhez joga van. Talált is menekülőutat. Nem a darabot játszatta el, inkább csak eljátszott a darabbal.

Hajnal Márton: Iago is the new black!

William Shakespeare: Othello – Nemzeti Színház

Ha valaki soha nem olvasta és látta – filmen vagy színpadon – az Othellót, egy dolgot akkor is szinte biztosan tud a főhősről: Othello teste fekete. Shakespeare valóban több helyen utal a szövegben hőse bőrszínére. De vajon számít-e ez bármit is a dráma úgymond lényegét tekintve? Sőt, tovább megyek: számít-e bármit is Othello etnikuma?

Szabó-Székely Ármin: Néger, zsidó, vagy amit akartok

„Nem az vagyok, ami vagyok”[1] – mondja Jago az Othello első jelenetében. Egy olyan színházi paradigmában, amelynek alapgondolata a totus mundus agit histrionem, ahol mindenki szerepet játszik, mindenki valamilyen szerepbe kényszerül. Jago azért tud a drámairodalom legprofibb intrikusa lenni, mert úgy működik, mint egy fakenews-gyáros.

Kovács Dezső: A fénynél árnyék

Madách Imre: Az ember tragédiája – Nemzeti Színház; Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

Most, hogy két nagyszínházunk, a Nemzeti és a székesfehérvári Vörösmarty Színház is újra műsorra tűzte Madách Imre halhatatlan remekét, Az ember tragédiáját, s a maga módján mindkét előadás emblematikusnak, nagyszabásúnak, mi több, reprezentatívnak tekinthető, ideje szembenézni a kanonizált örök klasszikus színreviteli dilemmáival.

Gabnai Katalin: Keskeny pallón

Döbrentei Sarolta: Sára asszony – Nemzeti Színház, Spectrum Színház

Nem idegen napjainktól a hitre való, plakát-egyszerűségű agitálás, s ennek a játéknak is ez a leghangsúlyozottabb vonulata. Lesz is érző – büszke vagy legalább bűnbánó – közönsége, bármerre járnak majd vele. S bár iskolás a mód, ahogy az alapgondolatot elénk tárják, megrendít annak felismerése, hogy ezt tényleg vigasztalásnak szánják.

Puskás Panni: Függetlenedem

Évadértékelő

Hogy én lettem-e radikálisabb néző, vagy a kőszínházak mennek keresztül egy finom konszolidálódási folyamaton, azt nagyon nehéz megállapítanom. Valószínűleg egyszerre történik a kettő. Mindenesetre a jelen aggasztó társadalmi folyamataira csak igen óvatosan, szőrmentén reagál a mainstream színházi közeg, és új formai megoldásokkal is ritkán kísérletezik. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tesz ilyet,…

Proics Lilla: Történet a család túlcsorduló melegéről

Leenane szépe – Kassai Thália Színház:

A darab húsz évvel ezelőtti bemutatója óta lett egy érdekes, a korábbiakhoz képest erősebben észrevehető fókusza, amit az ír és az angol közönség már korábban is untig érthetett, de hozzánk mostanában érkezett meg.

Stuber Andrea: Nagyban játszani

A Nemzeti Színház nemzetközi színházi fesztiválja, a MITEM 2018-as programjáról

Idén is feltűnt az, hogy a MITEM-en az orosz színház jelenléte igen hangsúlyos: két pétervári és két moszkvai társulat érkezett. Az is egy szempont egyébként – a Nemzeti Magazinban olvastam –, hogy nyugati színházba könnyű eljutni, oroszországiba nehezebb és költségesebb, hát örüljünk neki, hogy helybe jönnek az orosz társulatok. Meg az orosz nézők is. A…